Rikító kéken ismertem meg moldvai életünk legelején, 2006 őszén. Sok macska vette körül, olyan mesésen, hogy meg kellett nyissam kapuját, be kellett térjek udvarára.
Egy apróka nénike botjára támaszkodva fogadott, vittem neki meleg ruhákat és a bundás csizmát, hogy lakója a lassan kopogtató telet biztonságba várhassa. Magyarul köszöntem, mint kiderült, oláh a néni, kevéskét tud magyarul. Akkortájt én sem tudtam jól románul, hát üldögéltünk ott ketten a tornácán. Ő mesélt, én bólogattam.
– Készíthetek képeket Kendről – kérdeztem –, Kendről és a házacskáról és a macskákról?
Bólintott, majd mesélt tovább. Először a kutyaól esett szét, majd a kerítés lécei kezdtek lepotyogni. Valaki leszedte a kerítést később, ott állt a házecska szabadon. Jómaga mindig szépen le volt festve. Egyszer elvesztette csodakék köntösét, fehér ruhát kapott, néha még hiányzik neki a régi, de méltóságteljesen viseli ezt is. Egyszer majd a földbe gyökerezett a lábam, mikor észrevettem, hogy a házecska mögött egy pont olyan ház van, mint ő maga. Álltam s néztem, körbejártam, hogy lehet ez? Tisztára, mint a mesében, figyeltem a másikat, pont olyan, de mégsem ismerem. A lakója mélyen meggörnyedve néha kiállt a kapu elé a vizesvödörrel. A gyerekek ilyenkor sebesebben szedték a lábukat, aztán mégiscsak elhangzott a kérés:
– Lelkem, hojzál nekem egy veder vizet!
Nem illik erre fele nemet mondani, hát mindig volt gyerek, aki kelletlenül bár, de hozta a vízzel teli vödröt a szemközti kútról. 2015, macskanyomok jelzik a hóban, hogy a házecskában élet is lakik.
Ezen a télen az udvarán már embernyom nem volt látható. Néha egy nagy kandúr kukucskál kifele a tetején levő lyukon.
Én még fényképezgetem, oly szeretettel, mint a kezdetekkor.
