Itt az újabb apropó a spleen életérzés burjánzására: az 1809. január 19-én született Edgar Allan Poe – Anne Rice regényhőseitől eltérően -, munkásságát nem tudta a jelenig nyújtani. Sőt, a bostoni születésű író, költő, novellista és kritikus mindössze negyven évet élt, de ezalatt legalább bőven elhalmozta a következő mintegy ezer év alkotóit követendő (vagy inkább követhetetlen) példákkal és inspirációval.

Edgar Allan Poe – C. Talman 1904

Mint minden valamirevaló művésznek, Poenak sem átlagos körülmények jutottak: skót-ír vándorszínész szülei igen hamar elvándoroltak az életéből. Apja csak valahova, anyja vertikálisan (a TBC véres, fájdalmas és csúnya, de legfőképp halálos) – ezután jött a szappanoperabeli gazdag richmondi dohánytermesztő, John Allan, hogy a nevelőapuka révén már szépen rímeljen a könyvborítók tetején a kis Edgar neve. Angliába költöztek, ahol miután beszívta a ködös-nyirkos téglaházak illatát, amerikai egyetemre küldték fejtágítani. Mivel ott a tankönyvek lapjai helyett inkább a kártyalapokat választotta, 18 évesen bevonult a hadseregbe, ahol a törzsőrmesteri rangig feltornászva még arra is jutott energiája, hogy kiadja első verseskötetét Tamerlane és más versek címmel. Két év múlva, 1829-ben már második kötete, az Al Araaf is nap-, vagyis inkább holdvilágot látott, amikor nevelőanyja utolsó kívánságára a west point-i katonai akadémia padjait kezdte koptatni, de ott sem bírt magával. A kirúgást újabb levegőváltozás követte: a helyszín Baltimore, a megözvegyült nagynéni és unokatestvér háza – a költözés sikerét példázza, hogy az utóbb említett Virginiát addig tanítgatta nagy lelkendezve, amíg (hatósági engedéllyel, korát eggyel lehamisítva) el nem vette feleségül az addigra szerkesztővé avanzsált Edgar. Ezután is folyamatosan kiemelkedő hatékonysággal termelte ki magából az olyan irodalmi mérföldköveket, mint egyetlen regényét, az Arthur Gordon Pym nantucketi tengerészt, avagy a kétkötetes Groteszk és arabeszk című művet – ez az Usher-ház végét, és megbecsült karrierje elejét jelentette (na persze pénzt még nem látott belőle, ez is jóformán hozzátartozik egy klasszikus életműhöz). Amerikában az egyetemisták háromnegyedének mai napig egy Poe-mû jelenti az első valódi irodalmi élményt. Közben különféle magazinok segédszerkesztőjeként kereste a kenyerét, és masszív alkoholista lett – újabb kötelező életrajz-elem -, mert felesége is tuberkolózist kapott. Jellemző, hogy a siker és a pénz is akkor vándorolt otthonába, amikor agonizálása mindent feledtetett vele: a Graham’s Magazine-ban megjelent Morgue utcai kettős gyilkosság című novellája egy laza tollkaparással honosította meg a detektívregényt, mint örökzöld jollyjoker műfajt a világirodalom számára. Ezt követően elment New Yorkba, ahol saját laphoz nem volt tőkéje, de az Evening Mirror és a Broadway Journal szerződései mellé még egy barátot is szerzett, Henry Wadsworth Longfellow amerikai író-költőt. Az ő nevéhez kötődik az Isteni színjáték legszebb fordítása is, meg az olyan mondatok, hogy „soha ne beszélj eltékozolt érzelemről – az érzelmet nem lehet eltékozolni”. Ebben a közegben fordulhatott elő, hogy a Mirror hasábjain megjelent vers lett a világ egyik legismertebb alkotása, és ilyen többet nem is lesz „sohamár”. A Holló után a következő úti cél Bronx volt, ahol jezsuita egyetemistákkal és tanárokkal cseverészve megírta A harangokat – itt ma is emlékhely őrzi nyomát. Tolla szakadatlan forgásába csak a hölgyek ékeltek néhanapján szünetet: a legnyomasztóbb Virginia halála volt számára 1847-ben, így a toll mellett az üveg és az ópium is maradt keze ügyében. Az olvasók viszont örülhetnek, hogy keserűsége olyan műveket hagyott maga után, mint a Lee Annácska és az Ulalume. Később is voltak nőügyei – a gyakori futó kalandok mellett –, de azok sem a felhőtlenség jegyében. Sarah Helen Whitmannal hamar felbontották az eljegyzést (az anyós-mítosz nevében), majd visszatérve richmondi gyökereihez, egy másik Sarah-t, megözvegyült gyerekkori szerelmét kezdte ostromolni, aki annyira felszította a régi parazsat, hogy eljegyzésük csak Poe váratlan halála miatt nem végződött házassággal. Örök rejtély marad halálának valódi oka, ez is erősíti a romantika egyik leggrandiózusabb alakjának imázsát. Hogy veszettség, alkohol vagy agyvérzés miatt vesztette-e eszméletét Baltimore utcáján, 1849-ben? Nem a halál okán van a nyomaték, hanem, hogy mit vesztett a világ azzal, amit emiatt nem vetett papírra. A mester maradványait a Westminster Apátság öleli körbe, egy 1875-ös gyűjtés után a kapuhoz közelebbi helyen, de természetesen ő sem mentesülhet a marketing-hisztéria elől, amit minden szülinapján elkövetnek „Poe-toast” címen a rajongók (a repertoárban található konyak meg rózsa, de feltételezem, mérhetetlen hollógiccs is övezi a szertartást). Ez a korszak és generáció úgy látszik, tudott valami megismételhetetlent: ekkor alkotott Dosztojevszkij, Baudelaire, Tolsztoj, Gogol, Balzac, Flaubert és Hugo is. Poe nem csupán a krimi és a sci-fi előfutára és a rémmesék primer generátora. Matematikai precizitású szerkezetei mellett kriptológiával is foglalatoskodott, és olvasótáborának rejtjelezett szövegeit is csak nemrég sikerült megfejteniük. Sajátos humorérzékre vall, hogy álnéven közölt írásaira saját névvel szignózott plágiumvádakat szórt. Valamint ne feledjük, ha ő nincs, nem alkot a lábnyomaiban lépkedve Christie, Conan Doyle, Verne és Lovecraft sem. De az irodalmon kívül hallani és látni is lehet az apadni nem akaró hatást, hiszen a zenei- és filmvilág – ld. Tim Burton – is táplálkozik a morbid, nyomasztó és zseniális atmoszférából. Hiszen, hogy magát a művészt idézzem: Még nem dőlt el a kérdés, vajon az őrültség nem a legmagasabb rendű intelligencia-e.”