„– Csúnya beszéd, nagyon csúnya” –, mondja Norvég Pista bácsi, és leteszi elém az újságot, miközben Maxi bácsi helyeslően bólogat. Még hogy ilyen címet írni, hogy „Be vagytok szarva”, mondja, természetesen kurzívan. „- Nekem letörték volna a kezem, ha ilyet írok.” – mondja Maxi bácsi, aztán huncutul hozzáteszi: „ezért nem írok már évek óta, csak a tévét nézem, még a csekkeket is az asszony írja meg helyettem”. „– Pali! Te is be vagy szarva?” – kérdez tovább Norvég Pista bácsi, aztán mielőtt válaszolnék, olvassa tovább hangosan az újságot. „A helyzet az, hogy be vagytok szarva. Azokban maradt némi kurázsi, akik némi euro-atlanti zsozsóra számíthatnak, a sikeres ösztöndíj- és konferenciahiénák (meg persze néhány – egyre kevesebb – kitartó fanatikus). Nem tudom észrevettétek-e, hogy a sztereotipikus szigligeti („alkotóházi”) novellák helyett ma már németországi-fölolvasókörút-karcolatokat, bécsi-író-olvasó-találkozó-tárcákat, euro-támogatott erdélyi-fiatalírótábor-elégiákat, szlovéniai-költő-találkozó-bordalokat olvasunk nyugati-kultin-fölolvasások mellett?”
A szénégető

„– Csúnya beszéd, nagyon csúnya” – mondja Norvég Pista bácsi – „ráadásul nem is értem”.
Persze honnan is értené!
Norvég Pista bácsi ötvenhatban ment el, harminc évig egy olajfúró tornyon dolgozott, a rendszerváltás óta pedig itthon él norvég nyugdíjából, nem is akárhogyan, hagyja, hogy az asszonya csak pezsgőt és martinit igyon, és nem nagyon érti, hogy mi történik itt.
Maxi bácsi tősgyökeres falusi lakos, született balkezes.
„– Csúnyán tudnék írni, amit senki sem tud elolvasni, akkor meg minek?” – szokta mondani. Inkább beszél, még a nevét se írja le, minek, mindenki látja, hogy ő a Maxi, százhatvan centijéhez legalább annyi kiló tartozik.
Néhány évvel ezelőtt, részben pont a fentebb olvasott okok miatt menekültem el Pestről vidékre, egy bányató mellé, csönd van, a halak nem beszélnek.
Amikor megérkezem a Horgásztanya nevű egységbe, már ott ül Norvég Pista bácsi meg Maxi, néhány hasonló emberrel együtt, s rögtön kérdezik: „- Na Palikám, mi újság van Pesten?”, s várják, hogy mondanám el azt, ami a tévéből kimaradt, ami hozzájuk, vagy ahogy Maxi bácsi mondani szokta, a néphez, a magyar néphez nem jut el.
Hát most erről a csúnya beszédről beszél mindenki, én is. Tamás Gáspár Miklós Magyar Narancsban megjelent „Be vagytok szarva” című cikkéről, s mivel íróember lennék, úgy érzem én is meg lettem szólítva. Merthogy elvileg én is be lennék szarva. A „kollektív megvádoltság” nem is érdekelne, ha nem egy olyan ember tollából származna, akinek írásai a társadalomról, politikáról, filozófiáról való gondolkodásom, eszmélkedésem ifjúkori alakítói nem lettek volna.
Megpróbálom érzékeltetni, mit csinálhat ma egy (már nem is annyira) fiatal magyar író, aki a rendszerváltás előtt nem tudott meggazdagodni, nem volt mit átmentenie, nem tartozik semmilyen politikai klikkbe, egyszerűen, hogy maradjunk a csúnya beszédnél: „nem nyalta még ki senkinek sem a seggét”.
A fiatal író megélhetési bűnözővé válik.
Vagy az a bűne, hogy a bűnről ír, vagy az, hogy nem ír róla.
A nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején, amikor az az írógeneráció indult, amihez tartozom, és ami egyidős a jelenleg hatalmon levő, kétharmados fiúkkal, volt egy dolog, aminek nagyon tudtunk örülni.
A szabadságnak.
Annak a szabadságnak, hogy bármiről írhatunk. Hogy véget ért a magyar irodalomnak az a fejezete, amikor úgymond a nép és nemzet gondjaival kellett az írónak foglalkoznia, amikor az író lehetett vátesz, vagy ülhetett a füstös kávéházak mélyén, és egyetemisták zarándokoltak a szomszéd asztalokhoz, és suttogtak egymás között: „– Nézzétek ott ül a költő, aki nem írhat.” Szóval úgy éreztük, szabadok vagyunk. Publikálási gondjaink nem voltak, egyre szaporodtak a folyóiratok és a kiadók, újra divatba jöttek a felolvasások, néha több mint száz ember előtt olvastuk fel szabadon írt dolgainkat. Persze hol volt ez a tévé nyújtotta többszázezerhez.
Úgy látszik, ez a szabadságunk megszűnt. Merthogy TGM-nek sok mindenben tényleg igaza van. Abból a kb. ötven emberből, aki írónak készült, ma talán csak ha tízen írunk rendszeresen, s azok nagy része is úgy, ahogy TGM fentebbi soraiban olvasható, mondjuk egyszerűen úgy: németül. Ha pedig nem írunk, vagy németül írunk, kevesebb esélyünk van az igazság kimondására. Ha az igazat akarjuk írni s nem csak a valódit, azt kell megnéznünk, hova tűnt az a negyven, s a maradék tíz mért nem arról ír, hogy „Veszélyben a haza” (TGM), talán azért, mert be van szarva?
(Már tényleg unom ezt a csúnya beszédet!)
Norvég Pista bácsi  miután meghallgatja a tévéből kimaradt híreket -, rendszerint áttér szokásos mondókájára, hogy „Palikám elmondom én neked az életem, az írd meg, abból meggazdagszunk!” -, mire rendszerint azt válaszolom, jaj nem úgy van az, könyvekből meg lehet ugyan gazdagodni, de nem az írásával, a Pista bácsi élete meg nem hinném, hogy érdekel valakit is. Ezt nem értik, mint ahogy általában az egyszerű könyvvásárlók sem értik, mért drága a könyv, és mért panaszkodnak az írók, hogy alig tudnak megélni.
Három könyvemnek kellett megjelennie ahhoz, hogy megértsem, hogy miként működnek a könyvkiadók.
(Az elsőért negyvenezret kaptam ‘95-ben, a másodikért hatvanezret ‘97-ben, a harmadikért semmit 2004-ben. Ez volt az igazán csúnya beszéd!)
A kiadó pályázik a szerző művével ahhoz a néhány alapítványhoz, ami (többnyire a kurzusnak megfelelő kuratórium ismeretségi döntése alapján) még támogatja a könyvkiadást. A megkapott összeg elég arra, hogy a nyomdai számlát (versesköteteknél ez jelenleg három-ötszáz, prózánál hatszáz-ezerötszáz példány között van), illetve a kiadó létfenntartását fedezni tudja, így tulajdonképpen kockázat nélkül lehet könyvet kiadni. Egyetlen könyv árának mintegy negyven-negyvenöt százalékát viszi el a nagyterjesztő, húsz-huszonötöt a nyomda, illetve a nyomdai előkészítés, a maradékból juttatnak a szerzőnek. Ma egy két-három évig írt regényért kétszázötvenezret kapni már nagy dolog. (Az Év Könyve választáson második helyezést elérő prózakötet szerzője a kiadótól negyvenezer forint szerzői honoráriumot kapott).
A könyvek terjesztése a kiadónak nem feltétlenül érdeke, a reklámköltség többe kerülne, mint a bevétel. (Több, kiadókkal és szerzőkkel készített televíziós riportban felvetettem, hogy talán a szakmának lobbiznia kellene azért, hogy a kulturális reklámok adókedvezményben részesüljenek, így maga a könyv meglétének híre is több emberhez jutna el, ami vásárlóréteg-növekedést jelenthetne, így a kiadók a szerzők és az olvasók is jobban járnának, netán kulturális fellendülést is jelenthetne. Választ nem kaptunk. Néha a csönd is lehet csúnya beszéd!) És ami a legfelháborítóbb, hogy Magyarországon nem divat a szerzőknek az eladott példányokból részesedést adni, külföldön bevett szokás szerint nyolc-tizenkét százalék járhatna. No hát így működik ma mintegy három-négyszáz kiadó, és ennek megfelelően élnek a fiatal írók is.
A fentieket tudomásul véve: mit tehet egy fiatal író? Vagy visszamegy a szakmájába (többnyire tanárok és jogászok) dolgozni, három-négy évente van ideje megírni egy-egy könyvet, kiadja, boldog a család és a kollegák is. Örül a falu. Ezek az íróbarátaim eléldegélnek, nem érdekli őket más, mint a lélek belső rezdülései, esetleg a parabola nélküli történelmi múlt. Lassan gyarapodnak, gyerek, lakás, autó, telek. Nem hiszem, hogy számon kérhetünk valamit is rajtuk. Joguk van hozzá. Egy idő után majd nem írnak többet, művelt polgárok lesznek, s talán ha érzik, hogy veszélyben a haza, lelkiismeretüknek megfelelően fognak választani. A legtöbben az írás mellett kiegészítő munka után néznek, ami persze tudásukkal, azaz az írással kapcsolatban áll. Néhány évvel ezelőtt még nyitott volt a pálya, reklámszövegírás, újságírás, tévé-rádió, forgatókönyvek gyártása, ma a médiagyárakban futószalagként gyártott fiatal két-három nyelven beszélő szakemberek (a bobók – erre még visszatérek majd) megjelenésével szűkebb a terület. Itt jól lehet keresni, de azt az írás megsínyli. Vagy elhallgatnak, vagy mint a három éve szappanoperát író József Attila-díjas költőnk, sokak számára hiteltelenné válnak.
Akikben „maradt némi kurázsi” (TGM) el kezdtek németül írni. Magyarul a német piacra, ahol nagyságrendekkel többet lehet keresni. Egy igaz anekdota szerint egyik első német írónk, hogy ne kelljen adóznia, nagy értékű autót vásárolt karácsonyra. Aztán beültek az autóba, író, asszony, gyerek, és ültek. Egyiküknek se volt jogosítványa. Néha megkérték egyik kevésbé sikeres, de jogosítvánnyal rendelkező író barátjukat, hogy vigye őket körbe Szegeden. (Nem sokára jött a József Attila díj is – Szegeden.)
A németül írással nem is lenne baj, ha nem pont az írások sava-borsa veszne el ezekben a könyvekben. Mert túl vagyunk már azon, hogy a német közönséget a mi kis közép-kelet-európai problémáink érdekeljék, így logikus, hogy a fél-egyéves berlini, stuttgarti ösztöndíjakból, a kétévente kint megjelent könyvekből élő íróink, nem a mindennapi életben jelenlevő (politikai) gondokról írnak. Szerencsére megtehetik, mert szabadok. Szabadon írhatnak, arról, amit akarnak, aminek annak idején annyira örültünk.
Azonban az igazság kimondása, a valóság puszta bemutatása nem a könyvek dolga, vagy legalábbis nem elsősorban a könyvek dolga lenne. S talán még csak nem is az írott sajtóé, hiszen például az említett TGM cikket jegyző Magyar Narancsot vagy az Élet és Irodalmat a kisebb városokban, településekben egyáltalán nem lehet kapni. Az Interneté sem. Pusztán formai okokból: maximum négy flekkben nem lehet tényfeltáró riportokat csinálni, nem lehet megfelelően kérdezni és érvelni, hogy a felhasználásból lemaradó rétegről ne is beszéljünk.
A televízióé lenne. Amit most a kormány és a bobók uralnak.
A kormány-televízióra nem érdemes szót fecsérelni, a bobókra annál inkább. A bobókat régóta ismerem, mintegy másfél éves csigatévés korszakom alatt közöttük éltem, csak nem tudtam, hogy úgy hívják őket. Almási Miklós egyik cikke hívta fel a figyelmemet rájuk, az angolszász nyelvterületen így nevezett jól kereső, éjjel-nappal dolgozó munkamániás, hétvégéken acid-partykra járó, egyedül élő, párkapcsolatot csak érdekből és alkalmilag létesítő fiatal réteget, akik többek között a rádiókat, televíziókat is elárasztották. Nevük a bohém és a burzsoá szó együttállásából fakad.
Amikor Norvég Pista bácsi és Maxi bácsi azt kérdezi tőlem, mi újság Pesten, arra gondolnak, hogy mit tudok azokról a dolgokról, amiket az ertéel meg a csigatévé elmondott. Mert a Maxi bácsiknak a híreket, az információt ezek a hírműsorok (sic!), a tudást pedig a „Legyen Ön is milliomos!” jelenti. S nemcsak nekik, hanem majdnem az egész társadalomnak. A kislányok Stahl Juditok meg Marsi Anikók szeretnének lenni, a fiúk meg a Batúz Krisztiánok (na itt most elakadtam, hogy jót írtam le, mert ezeknek még a nevét sem tudom megjegyezni). Az általuk szerkesztett, és elmondott hírekből és riportokból tájékozódik ez az ország. Riportokból, amit nem lehet annak sem nevezni, hiszen nincsenek autentikus, hihető riportalanyok, a hírek nem hírek, nincsenek kérdések és nincsenek válaszok, nincs magyarázat és nincs ítélet, de még az sincs, hogy valamit csak úgy lássunk. Pedig nem lenne túl nehéz feladat ezeket megtanulni, kéne olvasni egy kis Mikszáthot, Tömörkényt, Móriczot. Nem ártana. Valamikor az írók, az írástudók felelősségéről beszéltünk. Az már régen a múlté. Meg a bobóké. Nekünk meg marad a csúnya beszéd.
Maxi bácsi éppen az autópálya-építésről beszél. Mellette ül egy idősebb, nyúlánk, napszítta férfi. Maxi bácsi beszél, a férfinak gombóc van a torkában. Már az öngyilkossággal foglalkozik, pedig eddig túlélt minden rendszert. A férfi a tisztes megélhetés reményében kavicsbányát nyitott néhány éve a leendő M3-as Miskolchoz közeli nyomvonala mellett, persze nagyrészt kölcsönből. Évekig várta, hogy eljut addig az autópálya, lesz munka, neki is másnak is, elvégre vidékfejlesztésről pofáznak. Egy kilométerre van a bánya az autópálya nyomvonalától, mégis majdnem harminc kilométerről hordják a rosszabb minőségű kavicsot. Debreceni érdekeltség, szólal meg, és elsírja magát. Tények, fókuszban.
Van egy visszatérő álmom:
Kolosi Péter fallabdázik Móricz Zsigmonddal. Az öreg Zsiga panaszkodik, hogy „túl kevés a flekkpénz, meg az autót is le kéne cserélni, a múltkor is eltört a tengely a tanyasi sárban, jobb lenne egy Pajero”.
Kolosi ügyesen, gyakorlottan püföli a falat, Móricz izzadtan rohangál össze-vissza.
„– No és miről tudna riportot csinálni papa?” – kérdezi az ifjú szerkesztő.
Hát ott lenne mondjuk ez az autópálya-építés, mondja az idős író.
Autók? Bogaras találkozó lesz Pellérden. Az nem veszélyes, tudja milyenek a bogarasok?
Esetleg egy kis ceglédi piaci körkép. Tudják-e a termelők, mi vár rájuk az az ukrajnai háború után?
Kolbásztöltő-verseny lesz Békéscsabán. Ott lesz a miniszterelnök is.
Esetleg a magyar népoktatásról és a tankönyvkiadásról egy kis színes, próbálkozik tovább Móricz, tudja volt most az a kis botrány, összefonódás.
Hajfonó-verseny lesz Szabolcsban. Maga oda valósi, nem? Legalább meglátogathatja a rokonokat is.
Esetleg Angyalföld. Mondjuk: „Tavasz az Angyalföldön” címmel, lelkesedik be Móricz, és nem veszi észre, hogy az ifjú szerkesztő már a cipőjét bogozza, és az öltöző felé tart, folytatja tovább, ott volt valamikor a híres Tripolisz negyed, meg lehetne nézni mi van a helyén, meg a koldusokat, a nappali melegedőket, a lecsúszott sorsokat, és a helyiek által csak fekete koporsónak nevezett plázát, a pláza-kölyköket, a bűn tanyáit és sorolja tovább, míg új bobópáros érkezik, és el nem küldi az öreget.
Áll Móricz Zsigmond kívül a plexifalon, mintha egy stúdióból lenne kirekesztve, nézi a fiúkat, és halkan megjegyzi:
„A fiúk kitűnően vannak öltözve. Jó sportfigurák.”