a nap témája

FÉLTÉKENYSÉG

Babi Lacroix-nak – mély szeretettel

Róza a forró nyári délutánon egyedül ül a parányi kávéház teraszán, a sok kis asztal egyikénél, kellemes félárnyékban, napernyõ alatt, és a féltékenység természetén töpreng. Vár valakit. Egy asszonyt, akit évtizedek óta ismer, valaha barátnõk voltak, és aki tanácsot kért tõle. Találkozásuknak és majdani beszélgetésüknek különös, tragikus aktualitást ad a minapi hír: újabb féltékeny férfi ölte meg feleségét és vetett véget saját életének. Judit, a tanácstalan barátnõ megérkezése után együtt próbálták feleleveníteni a történteket. Karikás szemei, oda-vissza rebbenõ tekintete belsõ nyugtalanságról árulkodtak.

A búzakék szemû, mézszín hajú, szép tartású, büszke asszony szólalt meg elõször: – Nem tudom, mit tegyek, már a válásra is gondoltam!- fakadt ki. Képtelen vagyok kezelni a férjem oktalan féltékenységét.
Pedig emlékszel, milyen legendás nagy szerelem volt a miénk. Amikor megismerkedtünk, mindketten kapcsolatban éltünk, én egy elsietett korai, de gyermektelen házasságban, Áronnak pedig már felnõttek a gyermekei.

Valóban, ahogy Róza emlékeiben felidézte Judit és Áron történetét, szinte maga elõtt látta õket. Mindketten negyvenes éveikben jártak, Judit az elején, Áron pedig talán már közeledett az ötvenhez.
Az elsöprõ erejû érzelmek mindkettõjüket kilendítették az elszürkült, érzelmileg kiüresedett párkapcsolatból, amelyben éltek.
Elváltak és hamarosan összeköltöztek. Elõször csak közösen bérelt lakásba, majd, ahogy lehetõségük nyílt rá, megvettek egy öreg házat kerttel, évszázados fákkal és a felújított házban rendezkedtek be.
Szinte idilli volt minden.
Sokak által megirigyelt ritka szép harmóniában éltek.
Néhány éve kezdõdtek a bajok. Senki sem tudta, mi az oka, maga a szenvedõ, de mindenrõl hallgató asszony sem, hogy férje idõnként miért vádolja õt hûtlenséggel?
Néha hónapok teltek el és nem történt semmi, mindennapjaik nyugalma, meghittsége, az együtt töltött nappalok, és éjszakák ritmusa elringatta õket.
Aztán egy nap, látszólag semmi sem történt, csak valahol egy eladó, egy áruházban, ahol vásároltak, Juditra mosolygott, vagy régi barátainak valamelyikétõl levelet kapott, és az addig kialudtnak hitt tûz, a féltékenység emésztõ tüze Áronban újra fellobbant.
A férfi módszere az volt, hogy durcás hallgatásba burkolózott, úgy keltett feleségében bûntudatot. Ez az állapot akár napokig is eltartott.
Így történt ez legutóbb, találkozásuk elõtt pár nappal is.
– Én persze õrlõdtem, folytatta Judit, - magamban kerestem az okot, a férjem viselkedését vajon mi válthatta ki? Jól ismerem õt, tudom, hogy ilyenkor a féltékenység démonaival küzd.
Rendszerint végigpergettem magamban az elmúlt napok eseményeit, de nem találtam semmit. Most sem!

Amikor Áron hallgatása és kimért viselkedése az elviselhetetlenségig fokozódott, Judit az ebédnél egy papírlapot csúsztatott az asztalra, a férfi tányérja mellé, szalvéta helyett.
A lapon ez a vers állt:

Hallgatás

Már megint hallgatással
büntetsz, pedig bûnt el
nem követtem, ellened
meg fõleg nem!
Hát büntess!
Elnémulok én is,
büntetem saját
fájó lelkem.

Áron kezébe vette a papírlapot, elolvasta a verset, majd meggyötört tekintetét Juditra emelte:
– Megint levelet kaptál tõle.
Csupán ennyit mondott.

Juditnak volt egy több éve tartó levelezõbarátsága, egy férfi, akivel nagyon szeretett leveleket váltani. Soha nem találkoztak még és nem is állt szándékukban. Levelezésük szellemi síkon zajlott, olykor hiányt pótolt, mert Áron hallgatagsága mellett Juditnak több igénye volt a beszélgetésre.
Az ártatlan, minden erotikát nélkülözõ levelezéshez az asszony ragaszkodott, nem akart lemondani róla. Szerette mindkét férfit: férjét szerelemmel és hûséggel, levelezõtársát pedig baráti szeretettel. A két érzelem jól megfért a lelkében. Éppenséggel erõsítette, nem pedig kioltotta egymást.
Ezt szerette volna a férjével megértetni és elfogadtatni. Úgy érezte, ha ezt végre megértené, megváltozna. Féltékenysége pedig okafogyottá válna.
Eredendõen monogám, hûséges természete volt, nagyon bántotta õt férje oktalan féltékenysége.
– Soha nem csaltam meg a férjemet, hûségem magától értetõdõ és következetes- mondta Judit, miközben szemei megteltek könnyekkel. - Az utóbbi idõben mégis megsokasodtak a féltékenységi jelenetek. Mindig megbeszéltük, de mégis újra meg újra napirendre került köztünk. Mondd meg, mit tegyek?- kérlelte Rózát, aki saját maga is tanácstalan volt.

Miért féltékeny ok nélkül a társára valaki? Mi lehet e mögött?
Bizonytalanság, önbizalomhiány?
A félelem attól, hogy nem tud eleget nyújtani, és mellette másra vágyik a szeretett társ?
Birtoklási vágy, amelyen nem tud uralkodni és teljesen ki akarja sajátítani társát, hogy az mindenestõl csak az övé legyen?
A bizalom hiánya.
Létezik színlelt féltékenység is, amikor valaki a saját hûtlenségét, vagy az arra való igényét palástolja vele.
Negatív tapasztalatok lenyomata.
A két asszony sorolta a lehetséges okokat, mindegyiket felírták egy-egy cédulára, amelyek ott sorakoztak a kávéházi asztalon. Megpróbálták rangsorolni õket, így gyakran változtatták helyüket aszerint, hogy látták fontosnak, vagy jellemzõnek a többivel összefüggésben.
A cédulák lassan piramis alakzatot öltöttek.

Ekkor fiatal pincérfiú jött az asztalukhoz, felvenni a rendelést. Rájuk mosolygott és egy kedves bókot mondott nekik.
Õk szintén mosolyogva, kedvesen kértek süteményt, ásványvizet, kávét.
– Látod, a férjemnek már ez elég lenne ahhoz, hogy féltékeny legyen! Az ismeretlen pincérre…súgta Rózának Judit, miközben riadtan elkapta tekintetét a jóképû fiatalemberrõl.

– Hölgyeim, Önök nagyon csinosak! Ilyen szép hölgyeknek azonnal hozom a legfinomabb kávét!- évõdött velük a pincér.
– Jaj, ne udvaroljon már, hisz épp úgy nézek ki, mint a saját öreganyám!- hárította el a bókot Judit.
– Akkor a kedves nagymama igen csinos asszony lehetett! – zárta le a kérdést a fiatalember és a pult irányában elsietett.

Szótlanul ültek néhány percig. Róza átérezte barátnõje bánatát. Hogy mennyi kapcsolatot tesz tönkre az oktalan féltékenység, nagyon jól tudta. Megtapasztalta õ maga is.
Soha nem csalta meg egyetlen társát sem, mégis volt, hogy a férfi, akit szeretett, megalázta õt a féltékenységével.
A lelki terror miatt szenvedõ nõkre gondolt, azokra a nõkre, akiket féltékeny társuk megvert, megnyomorított, testileg-lelkileg, végsõ esetben pedig megölt!
Asszonyok, akik „leestek a lápcsõn”, „megcsúsztak a fürdõkádban”, mert valamit mondani kellett a munkahelyen a kék-zöld foltokra, monoklikra magyarázatul.
Judit esetében errõl szerencsére szó sincs. De érzelmi zsarolással, oktalan büntetéssel is lehet rombolni! Emberi lelkeket és kapcsolatokat egyaránt. Életeket tönkretenni.

– Ne válj el! - így szólt Juditnak Róza tanácsa. De ne is törõdj bele a féltékenységbe!
„Betegség” – ezt a szót írta fel egy újabb cédulára, és azt a piramis csúcsára helyezte. Betegség, mint az ekcéma, a magas vérnyomás, vagy a lumbágó. Kezelni kell.

Csendben itták meg kávéjukat. Miközben a sütemény utolsó morzsáit fogyasztották, szemmel látható volt, hogy a kezdetben oly zaklatott Judit megnyugodott.

– Áron téged nagyon szeret, - folytatta Róza. A lelke mélyén õ maga is tudja, hogy soha nem csaltad meg. De gyenge, egyedül nem tud megharcolni saját féltékenységével. Ragaszkodik hozzá, mint egy rögeszméhez.
Tudod, az nem féltékenység, ha valakinek oka van rá, ha tudja, hogy megcsalta õt a párja. Az egyszerû féltés, az ember félti magát, a kapcsolatát, és a társát. Azt meg lehet magyarázni, annak van oka.
Áron oktalan féltékenysége senki másra nem irányul, mint önmagára. Õt talán nem is a kapcsolat sorsa érdekli, kizárólag önmaga féltésével van elfoglalva. Tudja, hogy te szenvedsz oktalan féltékenységétõl, mégsem képes felhagyni azzal.

Küzd a démonaival és ebben a küzdelemben minduntalan alulmarad.

2010.07.20.

Forrás: PR Herald