esemény

CSÕRE GÁBOR IDEGENVEZETÉSE

Vizibuszozás Eric Cartmennel

Sajnos a fotósom elõzõ nap bemondta az unalmast, így gondoltam, nem hagyom kárba veszni a másik jegyemet, szóltam is tüstént egy barátomnak – maradjunk a becenévnél -: Székelynek - aki nem mellesleg újságíró kolléga -, hogy tartson velem a kis kirándulásomra, melyet az MTV Networks jóvoltából tekinthetek magaménak. A korán kelés (reggel 9 óra) nem okozott különösebb akadályt a szokásos mennyiségû abesszíniai kávém és sodort cigarettám társaságában. Barátom pár perc késéssel meg is érkezett hozzám, innen indultunk tovább az Európában szinte teljesen egyedülálló kétéltû busz startmegállójába, a Roosevelt térre. A buszról magáról sokat nem tudtam, mikor pár nappal ezelõtt megkaptam a sajtómeghívót, jól rácsodálkoztam, megtudtam, hogy az országban csupán két embert találtak, akinek mind a busz-, mind a hajóvezetõi engedélyük megvan, így õket alkalmazták a csodabusz sofõrjeinek. Ezzel érdeklõdésem alább is hagyott. A helyszín felé tartva meg kellett állnunk egy boltnál, mivel Székely kijelentette, hogy õ marhára éhes… nem baj – gondoltam, legalább én is az arcomba tolok még egy kis koffeint valami olcsó energiaital formájában. Ez így is történt.

képtár

Mikor odaértünk, már óriás-objektíves figurák csattogtatták körbe a kívülrõl átlagos busznak kinézõ kék-sárga bálnát méregdrága fényképezõgépeikkel. Na, mondom, ha az én fotósom itt lenne, mennyivel jobban kihúzhatnám magam, miközben ecsetelem neki, hogy melyik oldalról kérem a békaperspektívát a buszról. Elõttem ketten is álltak a sajtólistát - látszólag bársonyos kezeikkel – tartó két hölgyeménnyel szemben. Kiszúrtam, hogy mindenki átad nekik egy névjegykártyát. Fiatal arcú, újságíró-tanoncoknak tûntek, akik ilyen identitásmegosztós játékkal akartak közelebb kerülni kapcsolataikhoz. Engem inkább a lányok megnyerõ mosolya foglalkoztatott. Bemutatkoztam nekik, és gondoltam megpróbálkozom a névjegykártyás trükkel, hátha a srácok tudnak valamit, amit én nem. Miközben átadtam, még meg is jegyeztem: „csak mert látom ez itt menõ”, ezzel csalva még szélesebb mosolyt a lánykák arcára – saját mosolyfetisizmusomnak hódolva. Megkaptuk a sajtóanyagot, és felszálltunk a buszra. Leghátul, az 5 személyes széksorban foglaltunk ketten helyet. Minden széken kis zacskó volt elhelyezve két szendviccsel, és egy kis dobozos üdítõvel. Tiszta osztálykirándulás. Székely még meg is jegyezte gúnyosan, hogy érdemes volt ennie. A szendvicseken látszott, hogy kedveskedni akarnak nekünk, - magyaros vajkrém, valami szójás felvágott, és paprika – finom volt. De az a fránya szalvéta, az istenért! Sosem értettem meg, mi a vérért csomagolnak szenyákat szalvétába, amikor az gusztustalanul rátapad az ételre, alig lehet levakarni; nem beszélve arról, ha ne adj isten paradicsom is van a burgerben… az maga a pokol.
Miért nem logikus az Urunk huszonegyedik századában, hogyha ezzel elszúrjuk a kaját? Akkor inkább rakjuk folpakkba, esetleg alufóliába, vagy egy sima kisméretû zacskóba mint az amcsik, még az is jobb. Barmok! Egyszer egy barátom elmagyarázta nekem, hogy neki édesanyja mindig szalvétába csomagolta a szendvicsét, és ezt szereti, merthogy akkor evés után rögtön meg tudja törölni a száját. Mivel? A ronggyá ázott darabokra mállott papírdarabbal? Gratulálok. Akkor inkább becsomagolom aluba és rakok mellé szalvétát, nem? Istenem…
No de a busz elindult, én szitkozódtam barátomnak a szendvics miatt, pontos reakciójára nem emlékszem, valamit mormogott, meg kinevetett talán. Megszólalt a hangszórókból Csõre Gábor színész illetve szinkronszínész elváltoztatott hangja, amint éppen Eric Cartmant alakítja a méltán elhíresült South Park címû amerikai rajzfilmsorozatból. Hû paripánkkal - Ericcel - indultunk útnak a Nyugati tér irányába, ahol is – hangsúlyozom szerintem, Székely más véleményen van – a túra egyik legjobb poénjait hallottuk. „– Az aluljáróban, a világ összes buzija találkozik a világ összes drogosával, miközben a világ összes pulóverjét árulják, a világ összes hajléktalanjának… amit a zsernyákok biztosítanak.” Milyen igaz – gondoltam. Ezután a Westendben található vízesést és a kanadaiakat (akiktõl kaptuk) kezdte szapulni: „– Ennél még Jézus is jobban járt a mirhával, amit a királyok hoztak neki valami dutty free-bõl…. legközelebb tavat hoznak, vagy cseppkõbarlangot b@ðÐ%meg?” Itt már terült mindenki a nevetéstõl. Amikor éppen nem Csõre hangját hallottuk, akkor a sorozatból kivágott dalokat játszották, amit Székely énekelt is szépen – lévén, hogy öreg fanatikus -, melyen az elõttünk ülõ sajtóosztag meg is lepõdött. Én csak néhány híresebb számnak tudtam a szövegét, mint az „I’m a lonley jew”, vagy a „Mr. Hankey’s Chrismas Song”. Közben a Dráva úton zötyögtünk a Duna felé. A parton megálltunk, és leszálltunk néhány fotót készíteni a buszról (titkon elõsunnyogtam a kis nyolcmegapixeles fényképezõmet), közben pedig elgondolkoztam, hogy eddig nem is tûnt fel, hogy egy kétéltû buszon ültem. Talán annyi lehet a különbség belülrõl, hogy ez némileg magasabb, mint egy sima távolsági-busz. Székely is leszállt, és megkérdezte, hogy elszívunk-e egy cigit, mondtam neki, hogy miért ne, és már nyújtotta is a kék Cameles dobozkáját, amibõl kellõ kecsességgel kihúztam egy szálat, és viszonylag feltûnõen az arcomba helyeztem, ezzel terelve el a figyelmet fotóapparátom zsebbecsúsztatásáról. Félig sem szívtuk el a cigit, már a többiek tobzódtak vissza a busz felé. Na, remek – hördültem fel hangosan, Székely is duzzogott picit, majd visszaszálltunk a transzformerbe.

A vízre szállás viszonylag simán ment, enyhe rázkódás, bemordult a másik motor a seggünk alatt, és elindultunk a Dunának délnek. Közben Cartman szövegeit hallgattuk: „- Augusztus 20-án erre fele lövik fel a petárdákat a parasztok, ami olyan, mintha vennék a pénzetekbõl egy tál babot, és az orrotok alá csattogtatnék, ti meg szagolnátok, és nagyon örülnétek neki”.

Itt már megalapozott volt a hangulat. Sajnáltam is, hogy nem ittam elõtte legalább egy sört… talán jobbízûen nevettem volna. Közben Székely ecsetelte nekem, hogy nemrég kijött valami új South Park audiócédé, amin frankó nóták vannak, és ezek olyan – hogy az õ szavaival éljek – ’epik’ dalok (epikus szóból ered, e kontextusban: zseniális, fantasztikus) vannak, amik sem a sorozatban, sem a nagyfilmekben nem hallhatóak. Engem ez szerintem szemmel láthatóan untatott, de azért bólogattam az újonnan begyûjtött információra, miközben azon gondolkodtam, hogy Csõre Gábor ezt a szöveget maga írta meg, vagy csak elé rakták, hogy „itt ez a szöveg, nyomd meg a rec gombot, mondd bele a mikrofonba, és a bejáratnál felveheted a munkadíjad”.
Végülis az elsõ megoldás nyert, mint késõbb kiderült. A Margithíd után megfordult a csatahajó – amin eléggé meglepõdtem; árral szemben?! – elindult visszafelé a vízen, és most a pesti oldal paneljei kerültek az ócsárolás középpontjába. A Batthyányi téren a szentendrei és békásmegyeri hév került szóba, amivel az volt az alapvelõ probléma, hogy „törpéknek készült”, mivel ha felszállsz, akkor bevered a fejed a kapaszkodóba, ha meg leülsz, akkor „a térded a szembenülõ méhében van, konkrétan”. A parlamenthez érve azt mondta nekünk Cartman, hogy ez a Magyar Swinger Klub, és itt négyévente cserélnek, hogy ki b@£$ik és kit b@$£äÐnak. Jogosnak éreztem a dolgot. A politika iránt tanúsított érdeklõdésem már jóideje kopni látszik. Én azon kevés emberek közé tartozom, akiket az a politika érdekel, ami mûködik (ritka de van ilyen!), mintsem, hogy háborogjak azon, mit kéne másképp csinálni, mindenféle direkt és indirekt verbálágyúkkal vagy utcakõvel, mint az eszement állatok. Eztán a Margit-sziget osztása következett, ezzel egyidejûleg a futóké és a BKV-jé. Megtudhattuk még, hogy a Szent István parknál azok a gazdagok laknak, akik lusták felköltözni Budára, és a gyermekeiket leviszik a parkba, mert azt hiszik, hogy attól a két fától, olyan lesz a levegõ, mint egy tüdõszanatóriumban.

Az út bizonyos részein nagyon élveztem Csõre alakítását, de voltak pillanatok, amikor kissé erõltetettnek hatott a dolog; ennek ellenére teljesen pozitív érzéssel szálltam le a kék-sárga csodáról. Istenem! Ültem egy buszon, ami ráment a vízre. Nem semmi. A következõ modell nyilván már az eget is átszeli. Közben egy jó karakter szórakoztatott, egy fantasztikus rajzfilmbõl, melynek új évadja november 20-tól az MTV-n, és december 4-tõl szinkronosan lesz vetítve a Comedy Central mûsorán. Ha lenne tévém, biztosan ezt nézném – félreértés ne-essék, azért nincs, mert véleményem szerint butítom én magam elég formában, nincs szükségem még egyre. Munkánk végeztével a Roosevelt térrõl komótosan elballagtunk egy kávézóba, ahol megvitattuk a trip-en történteket, közösen elsétáltunk a Ferenciekig, majd búcsút véve, mindenki ment a dolgára.
„Cartman egy nagyon szerethetõ és esendõ figura”. – vélekedik Csõre Gábor, aki már hosszú ideje adja hangját South Park rosszcsont kisiskolásának. – „Mindegyikünknek van egy sötét oldala, mindenkiben él egy kis Cartman, talán ezért is ilyen népszerû. Az új South Park epizódok pedig elképesztõen szellemesek. Nagyokat nevetek munka közben.” – tette hozzá a szinkronszínész.

2009.11.06.

Forrás: PR Herald
http://www.comedycentral.hu
http://www.mtv.hu