a nap témája

EURÓPÁBÓL JÖTTEM

Hol a határ?

Kicsit besokalltam környezetem állandó nyugtalansága miatt, és úgy gondoltam teszek egy kis kirándulást – amolyan hosszúhétvégét – Bécs városában. Amit tapasztaltam megdöbbentett és elgondolkodtatott. Nyilván nem lehet összehasonlítani Ausztriát és Magyarországot, de azért mégis… hol a határ? A MÁV START honlapján kezdtem, ahol is próbáltam megtalálni a leggazdaságosabb megoldást – lévén, hogy diák vagyok – hogy kijussak Bécs városába, nehézkesen, de sikerült megértenem, hogyan is mûködnek ezek a tömegközlekedéssel kombinált kirándulójegyek. A Keletiben próbáltam úgy megvenni a jegyet, hogy Hegyeshalomig (mivel 90%-os kedvezményem csupán belföldi utakon mûködik, bár itthon minden európai országét elfogadjuk…), majd onnan Bécsbe.

Bécs, Mariahilfer strasse

képtár

A hölgy a kasszánál nem volt túlságosan tisztába kérésemmel, illetve idõbe telt, míg elmagyaráztam neki óhajomat. Ennek a vége az lett, hogy nem váltottam jegyet Hegyeshalomtól Bécsig, gondoltam, ha a határig eljutok kétszázhetven forintos jegyáron, nem fizetek onnan még ötezer forintért egy returt, majd átstoppolok. No igen ám, de az IC-re a helyjegy elfogyott, tehát ülni nem fogok tudni, de azért a helyjegy áráért váltsak pótjegyet. Megkérdeztem a hölgyet, hogy ezt a pótjegyet meg tudom-e vásárolni a vonaton is, erre azt felelte kissé flegmán, hogy „természetesen igen”. Azt elfelejtette közölni, hogy amennyiben a kukacon váltom meg, dupla annyiba kerül. Mivel bízom az emberek jóindulatában, ezért kénytelen vagyok azt hinni, hogy nem tudta a drága, mint sem hogy szemétségbõl nem szólt nekem errõl. Tehát dupla pótjegy árért csücsültem a táskámon két óra hosszat. Köszi.

Hegyeshalomban gondoltam azért megkérdezem a jegypénztárnál, nincs-e valami olcsóbb módja annak, hogy átjussak. Kellemes meglepetés volt e hölgy segítõkészsége, elmondta, hogy jóval olcsóbban meg lehet ezt oldani, amennyiben nem a Westbahnhof-ra érdekezem, hanem a Südbahnhofra. Még olyan kis titkokat is megtudtam tõle, hogy felesleges tömegközlekedésre költeni, ugyanis a belváros elég kicsi, és mindenhova pikkpakk eljuthatok. Mellesleg az egyik pályaudvart a másiktól mintegy 15 percnyi séta válassza el.

Isteni volt megérkezni a viszontagságok után, az elsõ diákszállót megtalálva le is dobáltam a cuccaimat, és nekiláttam a városnézésnek. Ittam kávét a Mariahilfer strasse-n, vettem egy rakás gumicukrot, megnéztem a Dunát, pihengettem parkokban… Európában éreztem magam.

A visszaút is hasonlóképp telt, bár Hegyeshalomban volt másfél óra pihim a csatlakozásig. Éjszaka értem haza, és kiderült, hogy reggel le kell utaznom Pécsre. Aludtam pár órát, majd kimentem ugyancsak a Keletibe – sajnos kicsit késve érkeztem, mivel vártam a gyorshetest – 15 perccel a vonat indulása elõtt. A kasszánál kértem a szokásos kedvezményes jegyem, amire ilyen választ kaptam: „– Na és, mire fel kapod te azt a kedvezményt?” Gondoltam megmutatom neki az igazolványom, odanyomtam az ablakhoz, mire elkezdett velem kiabálni, hogy õ ezt ugyan nem látja. Ekkor kezdtem el betuszkolni a kis pénzes lyukon a személyi tokomat – mivel abból nem egyszerû semmit sem kioperálni –, onnantól már elhitte, hogy nem a lógásra hajtok. Eztán közöltem vele, hogy kártyával szeretnék fizetni – ugyanis a késés miatt nem volt idõm még a bankautómatát is megkörnyékezni –, a hölgy reakciója totális kiakadás és teli torokból ordítás volt, ilyen szövegekkel megspékelve, hogy: „– Ugye csak azért, hogy több dolgom legyen.” meg hogy „– Remélem így lekési a vonatot!”. Elég nehezen, de még így is megõriztem korareggeli órákban a jó modoromat, álltam és tûrtem, a szomszéd kasszáknál az emberek néztek rám nagy szemekkel, én meg csak rántottam a vállamon.

Miután elintéztem a dolgom a baranyai megyeszékhelyen, még ittam egy hûvös Szalonsört, majd visszaérve a Pécsi vasútállomásra, az automatánál néztem egyet, mikor kiderült, hogy nincs több pénz a kártyámon. Azta! Kevéske idõ rémüldözés után rájöttem, hogy nekem maradt még euróm, nincs semmi gáz. A kasszánál a pécsi hölgy viszont elszomorított, mondván, hogy nem lehet csak forintban fizetni. Na, itt ledöbbentem. Ha jót tudom jövõre, vagyis 2010-ben megkapja Pécs az Európa Kulturális Fõvárosa (EKF) címet, akkor hogyan lehetséges ez. A kisasszony a vállát vonta, és próbált megnyugtatni, hogy: „– De a belvárosban több helyen is lehet váltani”. Kész. Padló. Itt éjszakázom, nincs mit tenni.

De nem! Amíg van remény, megpróbálom. Buszra várni nem volt idõm, így elkezdtem futni a belváros felé szélsebesen. Kétszer majdnem elütöttek, körülbelül hat embert löktem fel – akiktõl ezúton is bocsánatot kérek –, mire eljutottam az Árkádig, aminek természetesen a másik végén volt a pénzváltó. 5 eurós beváltva. Futás vissza. Árkon, bokron, útlezáráson, betonon, füvön, sóderen. Három perccel a vonat indulása elõtt elkezdtem megváltani a jegyem. Úgy vetõdtem fel a vonatra, ami abban a pillanatban el is indult. Remek.

És most hazaértem Budapestre, több napos fáradtság súlya nehezedik szemhéjamra. Nem akarom dicsérni a Nyugatot, nem akarom szidni az országunkat, de sajnos megdöbbentõ ez a mentalitás, amit mindennapjaink során tapasztalhatunk – nem csak a MÁV-nál.

Rajtunk múlik, hogy mit csinálunk országunkból, egy olyan emberhalmot, aki fittyet hány mindenre és a saját hontársaival is kiszúr, vagy pedig egy közösséget, akik együtt képesek mindenre az országukért és annak színvonaláért.

2007.11.15.

Forrás: PR Herald