Bojár Iván (1924-1995) a 20. századi vérzivataros magyar történelem, a maga 180 fokos ideológiai fordulataival túl sok érzékeny és tehetséges szellem életművét tette láthatatlanná. Közülük való Bojár Iván, aki se teoretikusként, se művészként nem kapta meg a neki járó elismerést eddig. Kiállításának megnyitója, amely “Egy műkritikus leleplezése” alcímet kapta 2018. február 22-én, csütörtökön, a 2B Galériában lesz, 18 órakor (1092. Budapest, Ráday utca 47.) amely megtekinthető március 23-ig.

Bojár Iván: Víz alatti világ, 55,5 x 45,5 cm, olaj, farost, jelzés nélkül © Bojár Iván András Fotó: Darabos György A Kieselbach Galéria jóvoltából

Bojár Iván: Víz alatti világ, 55,5 x 45,5 cm, olaj, farost, jelzés nélkül © Bojár Iván András Fotó: Darabos György A Kieselbach Galéria jóvoltából

Rieder Gábor írja a festőművészről:
Újlipótvárosi értelmiségi család sarjaként – atyai kívánságra – érettségi után közgazdaságtant hallgatott, de a történelem közbeszólt: alig tudott megszökni a munkaszolgálat során rá váró halál elől. A második világháború végéig bujkált Veér István álnéven, majd 1945-ben végre elkezdhette művészettörténeti tanulmányait a bölcsészkaron a szakma két világháború közötti fő tekintélye, Gerevich Tibor pártfogoltjaként, de doktori értekezését már nem fejezhette be a kommunista kultúrpolitikai fordulatot követően.

Bojárt nemcsak az elmélet érdekelte, zenei tanulmányokat folytatott a Konzervatóriumban, miközben a család erős képzőművészeti irányultsága miatt kiválóan megtanult rajzolni és festeni. Etalonját a modern franciás igazodású Európai Iskola jelentette. A sötét 50-es években se művészettörténészként, se képzőművészként nem találhatta meg a helyét, így régészeti ásatásokon dolgozott segédmunkásként, majd vidéki színházakban talált állást díszlettervezőként. A 60-as években az Iparművészeti Főiskola díszlettervezői szakán, illetve a Népművelési Intézetben tanított, a későbbiekben művészeti szerkesztőként és műkritikusként vált ismertté.

Bojár Iván: Játékos komplexitás, 32,5 x 25 cm, olaj, farost, jelzés nélkül © Bojár Iván András Fotó: Darabos György A Kieselbach Galéria jóvoltából

Bojár Iván: Játékos komplexitás, 32,5 x 25 cm, olaj, farost, jelzés nélkül © Bojár Iván András Fotó: Darabos György A Kieselbach Galéria jóvoltából

Bojár Iván András, a művész fiának gondolatai a facebook-oldaláról:
Csendes napok. Matatás apám festményei és porladó papírjai között. Kutatok. Apámat keresem. Az alkotó embert, aki azelőtt volt, hogy az életébe léptem. Alig pár nappal később, hogy egy hóolvadásos későtéli latyakos napon hazavittek a János Kórházból, apám negyvenéves lett. Feleidősen, ’44 márciusában német megszállás alatt álnéven élt. De élt, ha létezését bujkálással kellett is lepleznie.
Átlapozott iratai között verseire bukkanok.
“Bekopogtál álmomban s nyitott ajtót találtál –
vártalak.
Három éve már fény ült a kilincsen –
bebocsátalak.
Évektől zsúfolt itt a tér. Idegek pengenek –
tiéd e hely
A bordák íve alatt csak magányom lapul –
lépj be.
S énekelj !” – írta anyámnak alig két évvel korábban, milyen különös, a dátumból kiderül, épp a költészet napján. Kevéssel előtte jöttek össze egy múzeumi bulin a Szentháromság utca egyik zárt sarokerkélyén. Anyám tán egy évvel korábban vált el Kibédi Ervintől, leányság nagy szerelméből lett első férjétől, a színésztől. Apám versei megint csak nagy szerelemről tanúskodnak, mindkettejük részéről. Érzem izgatott várakozásukat, ahogy közös életük elé néznek. Egy sárgult lap kerül elém. “Együtt” áll anyám hevenyészett írásával a tetején. Alatta dadaista technikával született kusza vers, melynek egyik sorát ő, a másikat apám írta, hogy ne lássák egymás sorait, gondosan behajtva, letakarva a már meglévő előzőeket. Bizarr véletlenszerű ütközések, egybeesések teszik végzetessé a soronként épülő szöveget. Itt és ekkor egészen bizonyos, ha életútjaik fájdalmas párhuzamok és kereszteződések után később el is váltak, élvezték a másik létezését. Játszottak.
A szobányi gardróbszekrény ajtajait elhúztam. Kiáradt rajtuk egy életmű, apám képei támaszkodnak már a lakásban minden falnak, bútornak. Én az öregedő, majd idős férfit ismertem, az energiáit fokról fokra vesztő embert. Itt a képekből aktivitás, tett és közlésvágy árad. Bő hete már esténként a géphez ülök, Pannon capricciók című terjedelmes versciklusát másolom be papírról. Ez nem versolvasás, éppoly figyelemmel rovom sorait, mint ő tette egykor Erika írógépe mögött ülve. A gép mögött, min aztán a búcsúlevelét is megírta.
Matatok, egy-egy képet gyengéden forgatok kezemben. Órákra a néma cselekvés monotóniájába süppedek. Mintha-meditatív állapot. Mintha-ima. Mintha beszélgetés lenne vele, velük. Az idővel.
Bő ötven évvel ezelőtt, egy röpke és eldugott 1967-es kiállításon kívül soha nem kerültek nyilvánosság elé apám képei. Anyámnak megígért régi kötelezettségemet teljesítem most, amikor apám nagyszerű munkáit mutatjuk be régi barátom, Böröcz Laci galériájában, 2018. február 22-én, csütörtökön, a 2B Galériában lesz 18 órakor, (1092. Budapest, Ráday utca 47.) amely megtekinthető március 23-ig. Gyertek!

Bojár Iván András írása bővebben édesapjáról a linkre kattintva elolvasható

BOJÁR IVÁN (1924 - 1995) Fénytől kinyíló formák, 1960

BOJÁR IVÁN (1924 – 1995) Fénytől kinyíló formák, 1960

Bojár Iván András (Budapest, 1964. március 8.) művészettörténész, művészeti szakíró életrajza:
1993: Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar, művészettörténet szak. 1996: Suvenir-díj; 1997: Tell Vilmos-díj, MTV Képzőművészeti Szerkesztőség; 1998: Magyar Lajos-díj, Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MUOSZ); 1999: Ezüst szög-díj. 1981-1982, majd 1986-1989 között kisegítő, majd asszisztens a Szépművészeti Múzeum Régi Képtárában. Részt vett a Magyar Narancs című lap alapításában (1989), majd főszerkesztője volt (1990-1991). 1994-ig képzőművészeti és filmkritikákat, riportokat, politikai interjúkat írt a lapba. 1989-től dolgozott a Magyar Rádióban, a Szabad Európa Rádióban, a Tilos Rádióban, rendszeresen publikált kulturális és művészeti tárgyú munkákat különböző napi-, heti- és havilapokban. 1990-től különféle televíziós csatornák részére szakértőként, szerkesztőként és műsorvezetőként egyaránt vállalt megbízásokat. 1992-től a Café Bábel című társadalomtudományi folyóirat művészettörténeti és vizuális szerkesztője. 1992-1997 között a Színház- és Filmművészeti Főiskola film tanszakán művészettörténetet tanít óraadóként, majd adjunktusként. 1998-ban megalapította az Octogon architecture & design című lapot, aminek főszerkesztője is. Kortárs művészeti és építészeti kiállításokat rendez.

Főbb művei:
Új magyar építészet (kiáll. kat.), 1998
Preisich Gábor (monográfia),
Építészek-Vallomások, Budapest, 1999
Virág Csaba (monográfia),
100 ház Budapesten a kilencvenes években, Budapest
Kortárs magyar építészet, Budapest.

 

Bojár Iván András – Darabos György: Nagy Káli könyv bemutatója: