Híre jött, hogy a régi Budapest egyik utolsó tanúja, Berényi Zsuzsa néni, nyolcvannégy éves korában eltávozott. Nagyszüleink világát őrizte mostanig. Alig pár hete, hogy Blénesi Éva hívására fölkerestem, hosszasan beszélgettem vele Király utcai üzletében.

E. Várkonyi Péter felvétele (2012)

Köszönöm neki. Időutazás volt. Még az elpiszkolódott fafiók nyikorgása is régi hangon nyikordult. A levegő is a negyvenes évek levegőjét konzerválta itt az üzlet szűk terében. Kint zúgó forgalom, nyüzsgés, egy felbolydult bulinegyed közepén egy multikulturális világ, idebent a hályogos vitrin mögött mintha történelmi film díszletében mozognánk. Csakhogy ez a valóság – éreztem odabent, – és csillámos káprázat minden, ami odakint zajlik.

Blenesi Éva és Bojár Iván András - fotó: a szerző

Blénesi Éva és Bojár Iván András (a szerző felvétele)

A Gettó közepén, a Gozsdu udvarbeli lakásukban gyerekként átélt vészkorszak hónapjairól mesélt. Legszebb gyerekkori emlékeként élte meg a palánkok közé zárt életet. Szobafogságban volt sokáig, szerető szülei az ablakhoz sem engedték, nehogy lássa az emberek elhurcolását. Winnetout olvasott, teljesen elmerült a hőstörténet világában.

Berényi Zsuzsanna Ágnes - fotó: Magyar Nemzeti Levéltár

Berényi Zsuzsanna Ágnes (a Magyar Nemzeti Levéltár archívumából)

Még az iskolát is folytatni tudta, a Deák téri evangélikus iskola, hol az elemit járta, megengedte tanárának, hogy bejárjon a palánk mögé. Ki tudja hogyan oldotta meg, hiszen keresztényeknek tilos volt bejárni oda. A tanító mégis látogatta diákjait, külön-külön leadta nekik az aktuális anyagot. Berényiék egyetlen szobába szorultak vissza, a Dob utcára néző elegáns nagypolgári otthon többi szobáját a városból összeterelt kisemmizettek tömege lepte el, hatvan ember.

Egy alkalommal aztán rátörtek Zsuzsa néniék lakására a nyilasok, ideges kamasz suhancok faggatták szülei hollétéről, kik épp vagy a pincében, vagy a padláson bújtak el. “Soha nem szabad hazudni” – idéződött fel benne akkor az apukája intelme, de fölismerte a helyzet ellentmondásos mivoltát. Szerencsére nem volt tisztában vele melyik rejtekhelyen szoronganak épp, így azt mondta: “nem tudom”. Nem hazudott, tényleg nem tudta – nem úgy, mint más osztálytársai, akik kénytelen-kelletlen becsülettel elmondták, hol bujkálnak a szülők. Azokat levitték a Dunához. Ők túlélték.

Máig vitte a nagypapa alapította Első Magyar Tűzzománc Jelvénygyár üzletét. Első nagy dobásuk a trianoni katasztrófa után elterjedt címeres jelvények gyártása volt.
Sok jelvényt adtak el például az Eucharisztikus Világkongresszus idején. Meg később is, a történelmi hosszúságú huszadik századon, ami számára tegnapig tartott.

Fotó: Vice kiadó

Zsuzsa néni nem néni volt: nyelvtudós. Tudatosan élő értelmiségi, aki erős önreflexióval élte meg napról napra különösebb és egyedibb mivoltát. Könyvet is írt a család tevékenységéről. Ide teszem a borítóját, meg pár sort, amit a könyvben önéletrajz gyanánt megjegyzett magáról, s amiből az is kitűnik, hogy a mikrotársadalom, amelynek gyermekeként világra jött, milyen sokrétű tehetségeket adott Budapestnek, Magyarországnak.