Háromféle karácsonyi hisztifaktor van a nőknél: az ünnepek előtti, alatti és utáni. A tünetegyüttesek közt szétguruló csillámos kötözők, összefirkált bevásárlólisták, égett szagok és árcédula-kaparások egyaránt megtalálhatóak, változatosan fülsértő frekvenciákkal kísérve. De 24-e után már nem integetnek valószínűtlen szögben a boltok előtti műanyag télapók. Meg nem kiabálnak rád vészjóslóan a neonszalagok, hogy miért nem veszel anyádnak kollagénes arcszobrász krémet, amitől Shar-Pei layout helyett Stifler mamájára üt majd – vagy rád, hogy ilyen öregnek nézted. 
Hirtelen leakasztják rólad a plázák azt a lelkifurdalást, hogy nem veszed meg a gyereknek a Sims huszonharmadik kiegészítőjét a menő cuccos, kisállatos, bulizós meg szánkázós mellé, pedig nem hülye és meg is érdemli. A mécsesek körüli falrészen diszkréten szilárdulnak a faggyúdarabok. Az öt szem hó jelképes lehullása után pedig marad a latyakba ágyazódott, frissen lehajított karácsonyfa, keserédes szimbiózisban a McTirol menü papírjai mellett (ami ugyanolyan ízû, mint bármelyik másik, csak több benne a szalonnának álcázott mirelitojjektum).
A családanyák meg egy hirtelen váltással azon kezdenek el aggódni, hogy hogy jön majd ki a bolyhos szőnyegből a sok ragaszkodó tűlevél, és hogy melyik polc melyik sarkába suvasszák a harmadik sólámpát, ami már elsőre is éppoly örvendetes volt. Meg hogy ki is pontosan az a rokon, akihez mennek holnap, és ugye nem lesz náluk is töltött káposzta – a családi hal a tortán vetélkedő görcsös teljesítménykényszerén már csak a fiatalság tud ugyanis elképedni. Aztán nyomon követik a kisszobától a nappaliig a csillámporos karácsonyfadíszek kondenzcsíkját, és bogárinváziótól rettegnek a megszikkadt mézeskalács-darabkák morzsái okán.
A gyerekek már kiörülték magukat a legónak, aminek darabkáit épp a hörcsög fogaitól mentik, közben váratlan helyekről ömlik alá az újrahasználhatatlanul összetépett csomagolópapír. A hal már kétes, de a konyhamalac-üzemmódra kapcsolt férjeknek semmi sem akadály, a szaloncukor papírok is gyanúsan horpadnak a fán (hát persze, elfogyott a kalendáriumos napi csoki adag). A mérlegre merő véletlenségből rápakoltak a család nőtagjai, a nagyobbik lány pedig még nem tudja, mi okozhatna nagynénjétől kapott új kardigánján végzetes foltot. Amit se az animált plüssmackó, róka, meg egyéb tisztaságmániás fikció nem énekel ki onnan.
A hirtelen támadt varázsrendről kiderül, hogy a műsorfüzetek kontra női magazinok kupacait a mosógép tetejéről hipergyorsan vissza lehet orientálni az asztal közepére („ne dobd ki drágám, majd kiszortírozom”). A tévéből eltűnnek a gejl csillámporszagú családi mesék a grincsekhez reszketve betörő szánalmas télapókról. Újra barátok közt leszünk jóban, rosszban, illetve nyavalygásainkat és örökké aktív szenzorjainkat immáron a munkára és a has-térfogatunkra fókuszáljuk.
Hiába, az emberiség ragaszkodása a periódusokhoz és a viszonyításhoz mindig jó apropó – a jóformán mindegy minek – az ünneplésre.