Mindannyian őrzünk kedves emlékeket, érzéseket s titkokat a lelkünk mélyén. Számos titok létezik: kisebb, nagyobb, levéltitok, üzleti titok, magántitok, orvosi titok és családon belüli titok. Titok lehet valakinek a születésnapi ajándéka vagy valami olyan dolog, ami félelmetesebb a valóságnál, hiszen feszít, nem hagy megnyugodni. A titok átmenetileg segíthet a nagyobb megrázkódtatás elkerülésében, azonban gátolja a feszültségek tényleges feldolgozását és ennek lélekromboló hatása van.

Hamurappi törvényoszlopa

Hamurappi törvényoszlopa

Tisztázzuk elsőként a lényegi különbséget titok és tabu között! A titok az értelmező kéziszótár szerint: más(ok) elől elhallgatott, leleplezett tény, dolog, míg a tabu: némely tárgy, személy stb. megnevezésére, érintésére vonatkozó babonás vallási tilalom. „A titok véd, elfed és elszigetel. Titok az, amit az egyén, vagy a család el akar takarni. Ezzel szemben a tabu egy olyan tiltás, amelynek eredetét, okát sokszor homály fedi. Az egyén, a közösség védelmére szolgál, magától értetődő, meg nem kérdőjelezhető.” A szó eredeti jelentése: kimondhatatlan. A nagyobb titkok erőteljesebb hatást gyakorolnak a családtagokra. Például hitvestárs szeretővel való viszonya, titkolt vagy felfedett homoszexualitás a családban. A legnagyobb hatása azonban annak van, amikor valaki olyan titkot tud meg, amit rajta kívül mindenki tudott, csak ő nem. Erre jó példa az örökbefogadás
Hazánkban évente átlagosan 800-1000 körül mozog az engedélyezett adoptálások száma. Az örökbefogadásnak nem kellene a féltett, rejtett titkok között szerepelni, ennek ellenére sok örökbefogadó szülő szeretné megvédeni gyermekét a külvilág támadásaitól. Tanulmányom célja többek között, hogy két olyan, a témában érintett személy nézőpontját mutassam be, akiknek az örökbefogadás az életük szerves része, nem pedig egy gondosan őrzött titok. Mindkettőjük története példaértékű, szép, sőt megrázó. Minden családnak vannak titkai, de azok jelentősége és fajtája változó. Mindezek ismertek lehetnek az egész család számára, de az is lehet, hogy néhány családtag vagy csak egy ember viseli a terhét. A közös családi titok az összetartozás érzését is keltheti, de titokról lévén szó, akár meg is mérgezheti a család életét, hiszen feszültséget kelt. Hallgatás övez minden olyan fájdalmas dolgot, amely nem kerül a felszínre; ezek bűntudattal is párosulhatnak, illetve konfliktushoz vezethetnek. Az így kialakult stressz oldásának leggyakoribb módjai (drog, alkohol, hazugság, pszichoszomatikus betegségek, bezárkózás) is erősen befolyásolják a család életminőségét. Bármi lehet családi titok, aminek kitudódása egy családtag szerint problémát okoz, szégyenkezésre adna okot. Számtalan esetben a titkok elengedhetetlenek lehetnek a család működéséhez. Fontos dolog a bizalom a titkok fenntarthatóságával kapcsolatban. „Sok családban generációkon keresztül húzódnak családi titkok, kizárva egyes családtagokat és szövetségbe vonva másokat. Ez már önmagában is törést okozhat a családtagok között, ráadásul a kizárt fél is érzi a titok meglétét különböző jelekből.” Ilyenek lehetnek a történelmi sebek, például a kommunista diktatúra áldozatai, 1956 vagy a koncentrációs táborok. A titkok mindig ott vannak a levegőben, lehetetlen őket nem érezni, és ha elszabadulnak az indulatok, akkor akár fatális következménye is lehet a hosszú éveken át elfojtott kérdéseknek, érzelmeknek. „A súlyos titkoknál még mindig jobb felvállalni, hogy az igazság törést okozhat a lelkekben, de ezek még mindig kisebb veszteséget okoznak, mintha a titok örökké mardosná az embert, a másik pedig tudatlanságban élné le az életét és netán véletlenül, sokkszerűen jönne rá az igazságra.” Családi titok lehet a homoszexualitás, örökbefogadás, válás, mentális betegségek, bűncselekmény elkövetése, szenvedélybetegségek (alkohol, drog), fizikai vagy pszichikai terror, szexuális aberráció, abortusz, viselkedési deviancia, házasságon kívüli szexuális kapcsolat stb. Kétségtelen, hogy egy családi titok kitudódása egy családi kapcsolat végét is jelentheti. A családi titkokkal nehezebb együtt élni, mint bármilyen súlyos baráti titkot megtartani. Ennek többek között az lehet az oka, hogy hajlamosak vagyunk azt feltételezni, a családunkról mindent tudunk, vagy jogunk van mindent tudni. Ezért amikor kiderül egy családi titok, a családtagok egy szinte kezelhetetlen helyzetben találják magukat. Minden titok elhelyezhető egy bizonyos skálán aszerint, hogy kitudódásának mekkora hatása lenne. A kisebb titkok rendszerint egy családtag tettével kapcsolatosak pl. bolti lopás vagy csalás. Annak ellenére, hogy egyes családtagok nagyon megszégyenülve érzik magukat, amikor egy ilyen titok kitudódik, valójában nincsen közvetlen hatással rájuk. Egyes titkok csak a halálos ágyon derülnek ki és olyanok is akadnak, melyeket sírig hordozunk, s melyeknek elhallgatása talán nagyobb bátorság volt, mint kimondásuk lett volna. Jó esetben az érintettek nyugodtan meg tudják beszélni a problémát és el tudják fogadni a helyzetet. Természetesen mindehhez időre és kellő mennyiségű empátiára van szükség. Rosszabb esetben a titok leleplezése kínos jelenetbe torkollik és a családtagok képtelenek túljutni a nehézségeken, így viszonyuk sérül, vagy egyszerűen a kiváltott feszültség miatt a család nem tud tovább működni. Mindez könnyen megtörténhet, hogyha valaki egy olyan súlyos családon belüli titokkal találkozik, mint az örökbefogadás. Szembesülni azzal, hogy a szülőknek hitt szülők valójában nem a vér szerintiek, megkérdőjelez mindent az örökbefogadott személyével kapcsolatban. Felkavarja az érzelmeket, sokkot, elutasítást, haragot, szomorúságot és a cserbenhagyás érzését hozza magával. Abban az esetben is, amikor az örökbefogadott képes elfogadni és kezelni az érzelmeit, előbb vagy utóbb meg szeretné ismerni a valódi szülőket, ami a legtöbb esetben újabb csalódással jár. Ezeknek a helyzeteknek a megoldása hosszú és nehéz folyamat.
RÖVIDEN AZ ÖRÖKBEFOGADÁSRÓL
Az örökbefogadás olyan jogi aktus, amely során rokoni kapcsolat jön létre egy gyermek és az őt örökbefogadó szülő(k), illetve annak családja között. Az örökbefogadás kapcsán megkülönböztetjük a nyílt és titkos örökbefogadást. Az első esetben a vér szerinti szülő(k) ismerik az örökbefogadó szülő(ket), a másik esetben nem ismert az örökbefogadó(k) személye és fordítva.” Abban az esetben, ha egy gyermek nem nevelkedhet vér szerinti családjában, a legszerencsésebb, ha egy örökbefogadó családhoz kerül. Évezredeken keresztül az örökbefogadás legfontosabb szempontja az örökbe fogadni szándékozók vágyai, kívánságai voltak. Ez a történelem során csak lassan változott meg: a gyermekek érdekei egyre inkább hangsúlyossá váltak. Egyes társadalmak törvényeket alkottak, míg mások egyszerű szerződéssel biztosították az örökbefogadott és az örökbefogadók jogait és kötelességeit. Az örökbefogadás modern formája az Amerikai Egyesült Államokban alakult ki, majd intézményrendszere globálisan elterjedt. Az örökbefogadás gyökerei azonban sokkal korábbra nyúlnak vissza az emberiség történetében.
Már Hamurappi törvényoszlopai (i. e. 1792-1750 között keletkezett) és a Codex Justinianus (i.u. 529) is pontosan szabályozza az örökbefogadott jogait. A Római Birodalom bukása utáni időkben nőtt az elhagyott gyermekek száma, egyre több lelencet hagytak templomlépcsőkön. Ebben az időben az egyház bevezette az ún. obláció gyakorlatát, melynek keretein belül az elhagyott gyermekek a kolostor falai között élhettek. Az obláció jelentette az első lépést az intézményesedés felé, mely árvaházak magalapításával folytatódott. Ugyanebben az időben megkezdődött a gyermekek családban való elhelyezése. A fiúkat iparosok vehették magukhoz inasként, a lányokat kiházasíthatták az intézmény felügyeletével. Később az árvaházak arra törekedtek, hogy a gyermekeket olyan megegyezések alapján helyezzék el, melyek családtagként való gondozásukat biztosították. Sokan e modell elterjedését tartják az első modern örökbefogadási törvény előzményének, melyet 1851-ben Massachusettsben hoztak. Az örökbefogadás fejlődésének következő állomásához a növekvő Egyesült Államok jutott el. A nagymértékű bevándorlás és az Észak-Déli háború az árvaházak túltelítettségéhez vezetett. Charles Loring Brace, protestáns pap megoldását a Legjobb módszer kolduló és hontalan utcagyerekeinktől való megszabadulásra (1859) írta le, amely elindította az Árva Vonat mozgalmat. A történelem legnagyobb gyermekmigrációja során egy-egy vonat közel 200 ezer gyereket vitt a kelet városaiból a nyugati vidék területeire. A hozzáállás csak a II. világháború és a náci fajelmélet bukása után változott meg. 1945 és 1974 között egyre elfogadottabbá és elterjedtebbé vált az örökbefogadás, mint családépítő eszköz (az egyedülálló anyáknak és a terméktelen pároknak). A jog egyre inkább a gyermekek céljait tartotta szem előtt, ezért annak érdekében, hogy a család teljes jogú tagjává váljanak, az örökbefogadók szülői jogokat kaptak, és innentől kezdve törekednek a titkosításra és a gyermekek származásának zárolására. Az amerikai modell azóta világszerte elterjedt. Anglia és Wales 1926-ban, Hollandia 1956-ban fogadta el az első hivatalos örökbefogadási törvényt. Svédországban 1959-ben az adoptáltakat a család teljes jogú tagjává nyilvánították. Nyugat-Németországban 1977-ben hozták meg az első örökbefogadási törvényeket. Az ázsiai nagyhatalmak ezzel egy időben gyermekjóléti felügyeleteket alapítottak az örökbefogadás felügyeletére. Hazánkban az örökbefogadást a Családjogi törvény (1952. évi IV. törvény) szabályozza. Legutóbb 2009-ben történt változás az adoptálással kapcsolatban. Az új Polgári Törvénykönyv tervezete szerint az élettársak – mind az azonos, mind a különneműek – örökbe fogadhatják partnerük gyermekét, ezáltal 2011. január elsejétől lehetővé válna, hogy a gyermekeket nevelő azonos nemű párok mindkét tagját törvényes viszony fűzze a közösen nevelt gyermekhez. A törvénytervezet továbbra sem teszi lehetővé az örökbefogadást a bejegyzett élettársak számára. Jelenleg azonban az új kormány még dolgozik a Polgári Törvénykönyv végleges verzióján, ami nagy valószínűséggel 2013. január elsejétől lép életbe. Az azonos nemű párok gyermekvállalásával kapcsolatban kialakult vita egy külön tanulmány témája is lehetne, mégis érdemes megnézni az ellenzők és a támogatók legfőbb érveit, ellenérveit. Az ellenzők szerint a homoszexuálisok alkalmatlanok a gyereknevelésre. „Azonos nemű szülők mellett a gyermek nem találkozik férfi és női példaképekkel, ezért nem tud megfelelően szocializálódni a nemi szerepekbe. Az ilyen gyermekeket ráadásul számos atrocitás éri. A támogatók szerint a gyermek szempontjából a legfontosabb, hogy stabil és szerető közegben nőjön fel, amihez a szülők szexuális orientációjának semmi köze. A nukleáris család (a szülők és a közvetlen leszármazottaik együttélését jelenti) nem az egyetlen közeg, ahol a gyermek példaképekkel találkozik, számos lehetősége van (tágabb család, óvoda-iskola, média), hogy a szüleitől eltérő nemű emberekkel találkozzon.” Az adoptáció másik jelenkori problémája a külföldi örökbefogadás. Ebből idén májusban orosz-amerikai konfliktus is keletkezett. Egy Pennsylvaniában élő középkorú házaspár éheztette és bántalmazta a dél-uráli Cseljabinszkból örökbe fogadott hétéves kisfiút. A gyermek testén több mint nyolcvan sebet, zúzódást találtak az orvosok. A boncolás megállapította, hogy a gyermek halálát az elszenvedett fizikai sérülések okozták, a nevelőszülők ellen jelenleg is folyik a bírósági eljárás. Sem az Amerikai Egyesült Államokban, sem Oroszországban nem ez volt az első ilyen jellegű eset, ezért „Oroszország kétoldalú szerződésekkel szigorítaná a gyermekek külföldi örökbefogadásának feltételeit. A szakemberek azonban arra intenek, hogy nem szabad elvágni a külföldre vezető utat a szülők nélkül nevelkedő gyermekek előtt”. A nyugati befogadók gyakrabban vállalnak krónikus beteg gyermekeket is, ezáltal jó néhány fogyatékos gyermeket mentenek ki az olykor elviselhetetlen intézeti életkörülmények közül. Egy ilyen jellegű örökbefogadásnál az egyik legnehezebb akadályt a különböző nyelven való kommunikáció jelentheti. De ne feledkezzünk meg a metakommunikatív eszközökről, hangsúlyokról, melynek segítségével képesek a gyerekek megértetni magukat. Mindemellett a gyerekek kreatívak, fogékonyak. Számukra ez nem akkora nehézség, mint gondolnánk. A nyelvi különbség nem jelent leküzdhetetlen akadályt, a távolság azonban igen. Egy más kultúrába való beilleszkedéshez türelemre és időre van szükség. Az örökbefogadás nehézkessége és problémákkal tarkított rögös útja azt a hiedelmet kelti és erősíti mind a szakemberekben, mind az örökbefogadókban, mind pedig a közgondolkodásban, hogy csak az örökbeadási-örökbefogadási folyamat problematikájára kell koncentrálni, és az utána következő időszak, azaz a gyermek családba illeszkedésének, felnevelkedésének korszaka már szinte alig érdemel figyelmet. A családba illeszkedést követően felmerülő problémák, nehézségek immáron az örökbefogadó szülők felkészültségére, felelősségére, következetességére és lelkiismeretességére épülnek. Innentől egy természetes folyamat részeként alakul a gyermek sorsa.
EGY TITKOS ÖRÖKBEFOGADÁS TÖRTÉNETE
Hosszú időbe telt, mire találtam valakit, aki hajlandó volt az örökbefogadásának történetéről, az azzal kapcsolatos érzéseiről beszélni. Majd jött egy telefon, és másnap már szemben ültem az interjúalanyommal. Minden egyes örökbefogadás egy új élet kezdete; ebben a történetben a sors adott, majd elvett egy életet. A házaspár sikeres örökbefogadását követően néhány éven belül az örökbefogadó apa meghalt. Az anya a témára való tekintettel teljes anonimitást kért, és a kezdeti nehézségek ellenére egy számomra is végtelenül izgalmas és érdekes beszélgetésben lehetett részem, mely több óra után azért ért véget, mert bezárt az épület, ahol voltunk.

Miért döntöttetek úgy, hogy örökbe fogadtok egy gyereket?

– Messzire kell egy kicsit visszamenni. Mint afféle emancipált nőszemély, én magam is sokáig a munkámra, a karrieremre gondoltam. Szeretem azt a munkát, ami jutott nekem az életben, és 25-35 éves korom között még ennek éltem. Amikor rádöbbentem, hogy múlik az idő, akkor egy-két nőgyógyászati betegség miatt nem sikerült megfoganni és babát várni. Mire elkezdtem a kivizsgálásunkat és a többit intézni, már meglehetősen kifutottunk az időből. Volt egy elég súlyos megbetegedésem feltehetőleg egy műhiba miatt egy petevezeték-átjárhatósági vizsgálat közben. Amikor külön-külön is megvizsgáltak bennünket, semmilyen kizáró okot nem találtak… de végül egy borzalmas, hashártyagyulladással járó alhasi gyulladást kaptam, és képződött egy ciszta is az egyik petefészkemen. Ezt néhány év múlva egy műtét keretében el kellett távolítani. Mikor ez történt, én már 39 éves voltam. Még akkor is divat manapság értelmiségi nőknél szülni, de valahogy belefáradván testileg-lelkileg ebbe az egészbe és hirtelen értesülve arról, hogy van egy kisbaba, akit örökbe lehetne fogadni, nem gondolkodtunk sokáig. Meglátogattuk, és olyan volt, mint egy szerelem első látásra. Rögtön az volt az érzésünk, hogy az a mi gyerekünk, ránk hasonlít. Ő egy csecsemőosztályon nevelkedett hat hónapos koráig. A csecsemőosztály kapuja előtt helyezte el valaki, aki éjszaka segítség nélkül szülte meg.
–  Miként élted meg a veszteséget, hogy nem lehet gyermeked? El tudtad gyászolni, le tudtad zárni azt a korszakot?
– inden olyan hirtelen és gyorsan történt, hogy nem is értem rá ezen gondolkodni. Úgy vettem ezt, mint valami sorsszerű eseményt, amely eldöntötte, hogy nekünk így lesz gyermekünk, és az ugyanolyan lesz. Nem lettem ettől depressziós, nem éreztem magamat kevésbé embernek vagy nőnek.
Mit éreztél, amikor legelőször a karodba vetted és hazamentetek?
– Kilenc hónaposan vihettük haza. Nagyon szokatlan volt, mert neki is új volt a lakáskörnyezet. Az első fürdetésnél éktelen ordításba kezdett, mert a fürdőszoba neki kicsi volt és zárt. A csecsemőosztályon nagy, egybenyíló terem volt, ahol inkubátorokban és kiságyakban csecsemők voltak, és őket vízcsap alatt fürdették. A férjem becipelte a kádat a szobába, ahol minden vizes lett természetesen, és ott aztán abbahagyta a bőgést. Nagy öröm és élmény volt. Nyilván hiányzott az, ami megadatik azoknak, akik kilenc hónapig a testükben hordozzák a gyermeküket vagy egy könnyebb-nehezebb szülés után magukhoz ölelhetik, de nagy érzés volt, egyértelműen szép és jó dolog. Át kellett állítani az életünket, mert addig a férjem a tanításnak élt, én pedig az ügyvédi hivatásomnak. Az, hogy hirtelen otthon kellett maradni, az embert bizonyos értelemben meggyötri, de nem bántam meg soha. Tudtam, hogy kéthárom évet az életemből erre kell szánni. A férjemmel ezt abszolút együtt akartuk, és ő is sok mindenben segített, sőt lelkileg talán ő még jobban is akarta, mint én, amikor ez a lehetőség kínálkozott. Imádták egymást, és olyannyira egymáshoz voltak nőve, hogy féltem is nagyon. Amikor én visszajöttem dolgozni, akkor már négyéves volt a gyermek és mehetett óvodába.
Mikor már tudott beszélni, akkor mit mondtál neki, hogyan szólítson?
– Kezdettől fogva minket automatikusan mamának és papának szólított, anyunak és apunak később. Akkor én azzal a jó érzéssel voltam elfoglalva, hogy végre lett családunk és nem is foglalkoztam vele, hogy később ezt egyre nehezebb lesz elmondani. Nyilván nem kezdi el az ember egy 10 éves gyermeknek azt mondani, hogy ne anyunak szólítson, hanem Eszternek, de vannak családok, ahol még tartják is a kapcsolatot, ott ez megint más. Ő nem emlékezett arra, hogy nem velünk élt kezdettől fogva, tehát ez nem merült fel, bár a férjem mindig azt mondta, hogy a súlyos alvásproblémák esetleg abból is adódnak, hogy ő éjszaka született meg, éjszaka tették oda a kórházkapuhoz, és hajnalban, illetve reggel tudott jókat aludni. De mivel én is ilyen voltam világéletemben, ennek nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget.
Felmerült benne valaha, hogy szeretne találkozni a vérszerinti szüleivel?
– Nekem erről soha nem beszélt. Amikor a férjem meghalt, azután mi nagyon egymásra voltunk utalva és nagyon össze is kapaszkodtunk. Őt a családom mindig egyenrangú unokaként tartotta számon, és nem volt olyan hiányérzete, ami miatt azt érezte volna, hogy most ő valahova máshova tartozhatna. A puszta kíváncsiság pedig eszerint még nem ébredt fel benne. Biztos nagyobb traumaként élte meg az apja halálát, mint azt, hogy megtudta a származását. Azt tudom, hogy rémes volt. Én úgy találtam holtan a férjemet, hogy iskolába készült, és olyan óriási infarktus érte, hogy valószínűleg rövid percek alatt meghalhatott. Voltak előjelei, de ő nem nagyon szeretett orvoshoz járni és nem olyan típusú ember volt, aki állandóan vizsgálta vagy óvta volna magát. Volt egy kisebb eredetű szívpanasza, meg volt egy elég komoly hasnyálmirigy-gyulladása. Az volt a baj, hogy… hogy mondjam… nem alkoholbetegség-szintű, de elég tetemes borfogyasztását akkor elég erősen mérsékelte, viszont annál többet cigarettázott, és az nagyon rossz hatással volt rá. Arról nem tudott lemondani, bár tervezte. A fiamnak nem is mertem elmondani, csak azt, hogy elvesztette az eszméletét, és hívom a mentőket, majd biztos tudnak rajta segíteni. Ő is ott volt. Mondtam a gyereknek, hogy üljön le a tv előtt, én majd megnézem, mert úgy látom, hogy valami baj van apuval. Néhány nap múlva megmondtam neki, hogy nem fog többet hozzánk hazajönni a kórházból, mert nem sikerült őt megmenteni. Akkor már ragaszkodtam ehhez a simlis kis füllentésemhez, és elég furcsán reagált, mert elkezdett sírni, és bemászott egy asztal alá, és az Istennek sem akart onnan kijönni. Mint egy kis állat, el akart vonulni a fájdalmával. Emlékszik rá, még mostanában is szokta néha emlegetni. Körülbelül egy évre rá gondoltam úgy, hogy mielőtt iskolába megy, meg kell mondanom neki, mert az édesapja tanártársai mind tudják, hogy ő örökbefogadott gyermek, és sajnos most már egyedül rám maradt az a feladat, hogy őszinte legyek vele.
Hogyan mondtad el neki?
– Akkoriban szinte minden évben Németországba jártunk nyaralni a testvéremhez. Ők egy 500 lakosú kis faluban élnek. A naplementétől a birkanyájig minden van, ami egy városi embernek különleges. Vittem magammal egy kis mesekönyvet egy francia szerzőtől. Arról szól egy kis történet, hogy egy babát örökbe fogadnak. Két születésnapot ünnepelnek egy évben: amikor megszületett, és amikor valósággal hazavitték. Mi nem csináljuk így, én csak elmeséltem neki. Lehet, hogy be kellett volna vezetni, nem tudom. Elmeséltem neki a történetet, és megkérdeztem tőle: miért mondtam el neked ezt a mesét most? Nem tudja – mondta. Azért, mert velünk is ez történt. Most már egy kicsit nagyobb fiú vagy, meg sajnos apu meghalt, és én egyedül kellett, hogy elmondjam neked. Mi őszinték akartunk hozzád lenni és gondoltuk, hogy mikor már elég nagy vagy, akkor ezt elmondjuk. Van, akinek a pocakjában növekszik a baba, és van olyan, aki a szívében hordja. Tulajdonképpen az az édesanyja és édesapja az embernek, aki felneveli és szereti. Nem tudjuk miért, de a valóságos szüleid téged nem tudtak felnevelni, mi viszont igen. Ez volt életünk legboldogabb napja, amikor hazavihettünk és már nem csak egy házaspár voltunk. És akkor álmélkodva hallgatta, meg el is fogadta – azt hiszem, meg is értette.
Nem vesztetted el a bizalmát?
– Nem. Lehet, hogy ebben a férjem halála is szerepet játszott. Ő is érezte, hogy nagyon egymásra vagyunk utalva és segítenünk kell egymásnak. Zokszó nélkül elviselte, hogy az óvodába mindig utolsónak értem oda, mert nem vagyok a pontosság mintaképe, és ugyanúgy eljött velem felnőtt színházi előadásokra, amelynek a felét sem értette. Emiatt, az elején a zenei nevelése nagyon jól ment, mert mindig jártunk a Zeneakadémiára, de most már nem nagyon hajlandó, mert azt mondja, hogy neki komolyzenéből egy rész az elég, kettőt már nem bír, és nem érdemes megvenni a drága jegyet a Művészetek Palotájába. Tudom, hogy volt néhány kedvence, így a Háry János, meg Carl Orff-nak a Carmina Buranája. Utóbbit kétszer is hallottuk, mert az olyan csinnadrattás zene.
Hogyan lettél az emancipált, dolgozó nőből ilyen hirtelen a gyermekéért élő édesanya?
– Viharos gyorsasággal, mint egy szerelem. Ha van egy kis parányi élőlény, amely tőled függ, neked kell etetni, tisztába tenni, akkor az nagyon gyorsan kialakul. Keresztanyám is megkérdezte tőlem: honnan tudtad, hogy mit kell vele csinálni? Azért láttam már ilyet, a húgom gyerekét is pelenkáztam, az édesanyám és a nagyanyám is nagyon anyaszívűek voltak. Ha az ember otthon marad, egy ideig nem is hiányzik neki más jellegű munka, betölti az életét az állandó tevékenység, meg egy ilyen kis embernek a fejlődését nézni nagy élmény. Például ő nagyon szépen és gyorsan megtanult beszélni. Sokat is beszélt, mert sokat volt női társaságban: az anyukámmal és velem. Most is mindig mindenből ki akarja dumálni magát. Amikor szidom vagy kritizálom, mindig próbálja megmagyarázni, hogy ő miért…
Az eddigiek alapján mit gondolsz, mi lehet a sikeres örökbefogadás titka?
– Nem tudom, hogy meg lehet-e ezt fogalmazni. Örülök, hogy így döntöttem, mert így megélhettem az anyaság érzését, és egy gyereknek igazi családja lett általunk. Sajnálom, hogy a férjem nem élhette meg, mert a közös vállalás úgy szép, ha az ember együtt csinálja végig, de ez nem adatott meg. Ahány élet, annyiféle. Biztos, hogy volt sikeres és kudarcos része, de ez ugyanúgy megtörténhetett volna egy nem örökbefogadott gyerekkel is. Nem tudok receptet mondani. Néha elgondolkodom, hogy jól tettem-e. Azon már nem tudok változtatni, hogy nem mondtuk meg neki korábban, de azon még tudnék változtatni, hogy néha ezt szóba lehetne hozni. Hogy ha egyszer mégis csak beállítana valaki, és azt mondaná, hogy fiacskám, szeretnélek keblemre ölelni, mert én vagyok az édesanyád, az ne érje készületlenül őt.
Jó anyának tartod önmagad?
– Nagyon nehéz válaszolni. Azt gondolom, igyekszem, igyekeztem és nem is bizonyultam talán rossznak, de biztos nem vagyok olyan önfeláldozó anya, mint amilyen az anyukám volt. Ő háziasszony volt, eleve nem volt más munkája és minden kudarcunkat úgy élte meg, mint a sajátját. Mindig volt otthon főtt étel, egyetlen ruhánkat éjjel mindig kimosta, megszárította a kályhánál, hogy az mindig legyen tökéletes. Én jobban megfelelek a mai kornak. A háziasszonyságom is amolyan vasárnapi háziasszonyság. Amikor otthon voltam, mindennap főztem, de most már nem érzem ezt kötelességemnek. A körültekintő és felelősségteljes kiválasztás az örökbefogadás sikerességének záloga. Szükség lenne még a jól működő segítő szervezetek támogatására és újak létrehozására. A felkészülés és az örökbefogadás utáni támogatás szoros kapcsolatban van egymással. Az örökbefogadás utáni folyamatot kedvező irányba befolyásoló szervezetek működése csökkentené a kudarcba fulladt örökbefogadások számát.
LEGJOBB SZÁNDÉK
Elsősorban azok a szülők fogadnak örökbe, akiknek nem lehet gyermekük vagy vér szerinti utódaik mellett is örömmel vállalkoznak egy ilyen nagy horderejű feladatra. Hogyha megszületik egy ilyen döntés, akkor az örökbefogadás egyik kulcspontja a megfelelő felkészülés. Azzal is fontos tisztában lennünk, hogy az örökbefogadott szülők vér szerinti szülei nem elvetemült, gonosz emberek, hanem általában a társadalom peremén élő, zömében megoldhatatlan vagy megoldhatatlannak tűnő élethelyzetbe sodródott embertársaink, akik nem láttak más megoldást, mint hogy gyermeküket mások neveljék. Gyakori akadálya az örökbefogadásnak a tolerancia, elfogadás hiánya, mivel nem ritkán úgy válogatnak az örökbefogadó szülők, mintha egy játékboltban lennének. Mire a házaspárok benyújtják örökbefogadási kérelmüket, addigra az éveken át tartó orvosi beavatkozások következtében már jelentős részük több sikertelen terhességen, spontán vetélésen is átesett. Ennek következményeként a párok elveszíthetik nőiességükbe, férfiasságukba vetett hitüket, így identitásuk egyik meghatározó részét. Veszteségként élhetik meg az addig elképzelt jövőképüket. A meddő nők kimaradnak az „anyák” társadalmi csoportjából (gondoljunk csak az Anyák napjára) és egy-egy vetélés súlyos lelki kudarcélményt okoz. Kimaradnak a terhesség, szoptatás élményéből és a meddőségi kezelések következtében a párok szexuális életének minősége is megromolhat. Mindennek tudatában az egyik legfőbb feladat ezeket a veszteségeket feldolgozni és elgyászolni.
Egy gyermek akkor lesz örökbe fogadható, ha a szülei ehhez hozzájárulnak. Ettől csak a következő esetekben lehet eltérni:
• ha a bíróság megszüntette a szülők szülői felügyeletét
• ha a gyámhivatal az átmeneti nevelésbe vett gyermeket örökbe fogadhatónak nyilvánította
• ha a szülő gyermekét inkubátorba tette, és hat hétig nem jelentkezik érte
• ha a szülő ismeretlen helyen tartózkodik vagy cselekvőképtelen.
Az örökbefogadott gyermekeknek sokkal nagyobb biztonságra van szükségük, hiszen róluk egyszer már lemondtak és az ezzel járó traumát egy életen át magukkal cipelik. Ezekben a kapcsolatokban sokkal érzékenyebb a szülő; és az örökbe fogadott gyermek gyakran próbára teszi a szülő szeretetét. Az örökbefogadás sikerességében nagy szerepe van az úgynevezett felkészítő tanfolyamoknak. Ennek keretében az örökbefogadás előtt álló párok olyan emberekkel találkozhatnak, akik szintén hasonló helyzetben vannak. A felkészítő tanfolyam csoportos keretek között valósul meg és a középpontban az érintettek élményei állnak. Nem terápiás csoportról van szó, sokkal inkább különböző helyzetgyakorlatokról. 
A SIKERES ÖRÖKBEFOGADÁS TÉNYEZŐI
A szülők stabil, boldog házasságban élnek.
• Érzelmi biztonságot nyújtanak a gyermeknek és elfogadják őt.
• A gyermeket bátorítják, hogy kifejlessze saját egyéniségét.
• Nem viszik át a gyermekre a szülőanya iránti negatív érzéseiket.
• Nem várnak hálát a gyermektől.
• Egészen korán beszélnek a gyermekkel az örökbefogadottságról.
• A leendő szülők már feldolgozták korábbi veszteségeiket.
Művészek, politikusok, közéleti személyiségek végtelenül sokat emelhetnének az örökbefogadás presztízsén, ha a nyilvánosság előtt szólnának arról, hogy ők is örökbefogadók, azonban így könnyen sebezhetővé válhatnának, ezért a legtöbben elzárkóznak attól, hogy ország-világ előtt beszéljenek legbensőbb érzéseikről”. Ismerünk ezzel ellentétben olyan sztárokat, akik már-már divatot teremtettek abból, hogy örökbe fogadnak néhány, leggyakrabban idegen és szegény kultúrából származó gyermeket (lásd. Angelina Jolie, Brad Pitt, Madonna, Nicole Kidman, Sharon Stone stb.). Felmerül a kérdés, hogy mindez valódi segítség-e vagy csupán önreklámozás. A legtöbb sztár egy-egy őszinte pillanatában bevallja, hogy azért döntött az adoptálás mellett, mert félt, hogy a terhesség és az azt követő időszak derékba törheti a karrierjét vagy félt a szüléstől, féltette az alakját, bőrét. Felmérések azt mutatják, hogy egyre több szülő szeretne örökbe fogadni és a jövőben meg fog nőni a roma örökbefogadottak száma. Az örökbefogadás előremozdításához a felelősségtudat, az örökbefogadó szülők képzésének fejlesztése elengedhetetlen. Egyszerűbbé kellene tenni az örökbefogadás folyamatát, de nem lehet elhagyni az örökbefogadó családok életkörülményeinek vizsgálatát és azt, hogy valóban alkalmasak- e az örökbefogadásra. A családsegítő szociális politika azonban nem változtat azon a tényen, hogy jóval több gyerek vár befogadó családra, mint amennyi család örökbe szeretne fogadni.

EGY MÁSIK NÉZŐPONT
Nem volt könnyű olyan örökbefogadó szülőket találni, akik szívesen beszéltek volna a saját történetükről. Nagyobb nehézséget okozott egy örökbefogadottal készített interjú, mivel a legtöbb esetben attól tartottak, hogy szűkebb környezetük felismeri kilétüket. Az örökbefogadottak, az identitásukat ért sérelmek miatt kevésbé mernek őszintén mesélni az érzéseikről. A következő esetben az örökbefogadó szülők megértették, hogy örökbefogadott gyermekük saját személyiségének tisztánlátása végett meg szeretné ismerni a vér szerinti szüleit. Ez egy természetes igény, azonban az örökbefogadó szülők a legtöbbször félnek ettől a találkozástól. A következő rövid interjúból is világosan kiderül, hogy a kötődés az örökbefogadó szülők és gyermekük között csak erősebb lett a vér szerinti családdal való megismerkedés után.
„21 éves voltam, amikor megtudtam, hogy örökbe fogadtak. Rögtön elköltöztem otthonról és az volt az első dolgom, hogy felkutassam a vér szerinti szüleimet. Rettentő érzés volt, hogy körülöttem mindenki tudta az igazságot. Miután megtaláltam a valódi családomat, az édesapám már halott volt. Édesanyám egy vidéki kisvárosban élt, igen-igen szerény körülmények között. A család többi tagjával is találkoztam és van, akivel azóta is tartom a kapcsolatot. Néhány hónap után hazatérve, ráébredtem, hogy mindent az örökbefogadó szüleimtől kaptam és semmi sem tudja helyettesíteni azokat a szálakat, melyek kialakultak közöttünk.”

A TÉMÁVAL KAPCSOLATOS IRODALOM:

Carole R. Smith: Örökbefogadók és nevelőszülők: miért és hogyan (Pont Kiadó, 1995)
Család Gyermek Ifjúság 2006/1. számÖrökbe? fogadás avagy az örökbefogadások felbontása
He
gedűs Gabriella: Az örökbefogadás ajándéka (Magyar Könyvklub, 2005)
HVG (2010. május 1.) Fogadni mernek
Nők Lapja (2010. március 10.) Add nekünk a gyereked!
Magyar Értelmező Kéziszótár
(Akadémiai Kiadó Budapest, 1992)
Örökbefogadás.lap.hu
www.wikipedia.org/wiki/Örökbefogadás http://en.wikipedia.org/wiki/Adoption
www.szmm.gov.hu
www.orokbefogadas.net
http://hu.wikipedia.org/wiki/Azonos_nemű_párok_gyermekvállalása http://en.wikipedia.org/wiki/Adoption
http://hu.wikipedia.org/wiki/Örökbefogadás
http://www.noilapozo.hu/20090921/a_titoktartas_es_a_titkok_felfedese_a_pszichologia_szemszogebol
http://www.szupervizio.eoldal.hu/oldal/titok-es-tabu