Mitől működik az Orbán-rendszer, mi az oka annak, hogy a józan ész által nem befogadhatóan működő kormánypártok újra kétharmados felhatalmazást kaptak? A felületes szemlélő számára úgy látszik: a rezsim továbbra is jól működik. Nem lehet a Fidesz–KDNP-nek kedvezően átírt választási törvénnyel igazolni berendezkedésük megerősítését, mivel a kormánypártok kétszer annyi szavazatot kaptak, mint az Összefogás pártjai (Magyar Szocialista Párt, Demokratikus Koalíció, Együtt–Korszakváltók) és összevethetően azonos szavazatot adtak a Jobbikra is, azaz az ellenzéki pártok nagyjából annyi voksot kaptak, mint a korporatív államot kiépítő Fidesz–Keresztény Demokrata-pártszövetség. Éppen azért, mert ép ésszel nincs logikus magyarázat erre az eredményre, az alábbiakban a lélektani okokat keresem. (A szerző tanulmánya – melynek anyaggyűjtésében és szerkesztésben Halmai Tamás is közreműködött – Magyar polip III. (Noran Libro, 2015., Budapest) kötetében jelent meg, annak hiteles másodközlése. Az eredeti szöveget Vásárhelyi Júlia gondozta. A Szerk.)

2018. április 8. – a parlamenti választási győzelem ünneplése (az ATV felvétele)

A téma feldolgozásánál alapvetően arra támaszkodtam, hogy – még a kormánypárti médiatúlsúly mellett is – feltűnő az Orbán-kormány szerzési vágya, lásd például, földtörvény, trafiktörvény, magánnyugdíj-pénztárak államosítása és a többi olyan, az emberek kárára történő, saját maguk által közvetlenül tapasztalható esemény, amely után nehezen magyarázható, hogy újból kétmillió szavazatot szereztek a kormánypártok. Ezért kvantitatív tartalomelemzéssel[1] megkerestem azt a központi nyelvi motívumot, amely minden esetben egyezett azoknál az intézkedéseknél, amelyeknél elvettek az emberektől valamit: a földjüket, a megtakarításaikat, szerzett jogukból eredő bevételeiket és a többi. A mindent átfogó közös nyelvi motívum a megvédeni főnévi igenév alakváltozatai voltak. Amikor tehát elvettek valamit, így például járandóságot, ingatlant vagy ingóságot, akkor minden esetben a védelemmel párosították azt[2]. A szerzés – vagy egész pontosan a hatalom letéteményesei számára másoktól történő elvétel általi szerzés – tehát minden esetben a védelemmel párosult. Amikor pedig az egyén kiszolgáltatott, és ezt az állapotát (rá irányulóan) kívülről úgy kommunikálják, hogy megvédik, így például pénzt kérnek azért, hogy a tulajdonost saját vendéglátóipari egységéből ne űzzék el, és ezt a cselekedetet a védelemmel kommunikálják, például védelmi pénznek nevezik, amelyet elszednek, pedig természetszerűleg nem járna nekik (mivel az a normális, hogy a tulajdonos jogos haszonélvezője ingatlanának), azt úgy hívják: maffia. Ha elfogadjuk akkor a javainkat elvevő kormányzati intézkedéseket kísérő tartalomelemzés eredményeként kapott központi nyelvi motívumból (megvédeni) feltételezhető, hogy az elvenni–megvédeni dichotómia, a maffiaműködést leképező jelenséget kísérő kommunikáció szervező elve lehet a kormányzati manipulációs struktúrának is. Már csak azért is, mert ezt látszik alátámasztani Vilfredo Pareto és David Riesman elmélete is. Előbbi azt állítja, hogy egy gondolatnak minél kevesebb igazságértéke van, annál jobban ragaszkodik hozzá a tömeg. Ezek a homályos és kétes tartalmak inkább ösztönöznek, de a valódi gondolathoz nincs sok közük.[ii]
Riesman jól ismert elmélete szerint pedig a kívülről irányított embereknek háromféle altípusa létezik, ezek egyike, az a tömegember, aki magas hatásfokkal irányítható, azaz könnyen fogadja be a propagandát.[iii]

Reisman elődei: Gustave Le Bon vagy Lucien Lévy-Bruhl sokkal szigorúbb tömeg-elméleteket állítottak föl, ők azt állítják, hogy a tömeg tagjai elvesztik kritikusi képességeiket, a személyiség felolvad a sokaságban, az egyéni tudat elvész. Azaz a tömegnek új – egyéni magatartástól független – tulajdonsága van, miszerint az értelem eltűnik, és az ember fölött az uralmat ellenőrizhetetlen ösztönzések veszik át. A központi nyelvi motívum (megvédeni) gyakorisága, illetve annak irracionális, egyik legalapvetőbb ösztönünkre (védelem) ható jellege, valamint a tömeg viselkedése alapján feltételezésem összességében tehát egyrészt az, hogy maffiaalapon szerveződik az új hatalmi elit centruma, viselkedésüket pedig nyelvi megnyilvánulásaik alapján lehet megítélni, amelyek pusztán két szűk csatornán keresztül, a kormányzati és pártkommunikáción jutnak el hozzánk.
Premisszáimat tehát a maffia működési mechanizmusaira és az azzal természetesen együtt járó agresszióra, valamint az abból eredeztethető elhárításokra alapozom, figyelembe véve azt a társadalmunkat alapvetően meghatározó keretet, miszerint a hatalom soha nem kezelte felnőttként állampolgárait. Ekképp az alábbiakat állapítom meg. Egyrészt: a maffiában uralkodó, mindent meghatározó, legalapvetőbb rendezőelv a patriarchális séma, vagyis a patriarchális családmodellből eredeztethető „patriarchális családfő”[iv] hatalma.

Másrészt: a magyar társadalom éretlen, és nem feltétlenül a jelenlegi és az ezt megelőző kormányzat sajátja, hogy gyerekként kezeli a hatalom az állampolgárokat, bár kétségtelenül erőteljesebben megfigyelhető e jelenség az utóbbi öt és fél évben, ezért a jelenlegi hatalom és a társadalom viszonyrendszere az Eric Berne-i „Szülő–Gyerek tranzakció[v]val írható le. Harmadrészt: a társadalom éretlenségének történelmi gyökerei vannak[vi], ami arra vezethető vissza, hogy a középkor óta folyamatosan leigáztak, megvertek minket, kiszolgáltatott helyzetben voltunk, ennek következtében negyedrészt: a társadalomban igen elterjedt a kisebbrendűség érzése.[vii] Ötödrészt: a magyar népnek mindig vezér kellett, ha éppen nem volt Rákóczink, alkalmasnak bizonyult egy költő vagy egy betyár is, így a fent megfogalmazott kisebbrendűségi érzés mellett azzal párhuzamos jelenség hazánkban, hogy apaképet keresünk, ami a társadalmi apakomplexus-elmélettel írható le.[viii]

Popper Péter – Tamás Máté felvétele

A fenti öt premissza úgy foglalható össze, hogy a politikai család feje, aki működteti az üzleti alapokon nyugvó maffiát és egyszersmind védelmet is nyújt. Szubsztanciálisan Popper Péter szavaival summázható: „üzletelő családfő és gondoskodó apa[ix]. Fent említettek alapján nem nehéz belátni, hogy Orbán Viktor uralma nem írható le hagyományos politikatudományi fogalomkészlettel, ezért az alábbiakban arra keresem a választ, hogy mi az a jelenségcsoport, amely összetartja a rendszert, illetve, amitől az ellenzék tehetetlen, az ellenzéki bázis apatikus – s mindezzel együtt, legitimációs látszattal el tudják fedni a maffiaállam létezését.

A LEGITIMÁCIÓ ÁLVALÓSÁGA
Az autokrata rendszereknek megfelelő legitimációra van szükségük, amennyiben egész társadalmi csoportokat vagy akár egy teljes nemzetet kívánnak uralmunk alatt tartani. Ezt a szándékukat nem közvetíthetik nyíltan, következésképpen igyekezniük kell azt a látszatot kelteni és folyamatosan fenntartani, hogy mindez az alávetettek érdekeit szolgálja, az uralom szabályos, hasznos, megfelelő és igazságos.  Az autokrata rezsim (jelen esetben értsd: maffiaállam) törvényesítésének – és annak kommunikációjának – ugyanakkor illeszkednie kell az adott társadalom vagy csoport jellemzőihez is, azaz akkor működik megfelelően, ha rezonál a társadalom általános és aktuális közérzetére, meghatározó kollektív élményeire, történelmi tapasztalataira, érzéseire és indulataira. A 2010-es évek posztszocialista maffiaállamának egyedi, jellegzetesen magyar és posztszocialista legitimációra volt és van szüksége. Így tudja elfedni a valóságot, azaz, hogy  a lakosság súlyosan elszegényedik; a társadalom egyre szélesebb rétegei kerülnek egyre lehetetlenebb helyzetbe; külföldről egyre súlyosabb bírálatok érkeznek. Így képes továbbá fenntartani az álságos valóságot, miszerint a Fidesz-KDNP mint politikai család és Orbán Viktor mint a politikai család családfője meg tudja őrizni kitartó népszerűségét. Ezt pedig úgy éri el, hogy tökéletesen alkalmazza a magyar társadalom magyar néplelkületből eredeztethető jellegzetes vonásait.

A LEGITIMÁCIÓ ÁLVALÓSÁGÁNAK FŐ NYELVI MOTÍVUMAI: „HARCBAN ÁLLUNK” ÉS „MEGVÉDÜNK”
A Fidesz-KNDP szülő–gyerek kommunikációjában 2010 óta meghatározó a harc, a küzdelem toposzának használata. Teszik ezt azért, mert valódi szándékukat, a hatalom és az anyagi források teljes ellenőrzését, nyilvánvalóan nem kommunikálhatják a társadalomnak, hiszen gátlástalan erőszaktevőkként jelennének meg. Mivel az erkölcsi szabályokat áthágva hatalmat és pénzt akarnak szerezni/megtartani, érvényteleníteniük kell a szabályokat annak alátámasztására, hogy nem egyszerűen választást nyertek, hanem szabadságharcot vívtak, amelyben legyőztek mindenkit. A szabadságharc megnyerése egyben egy új kor kezdetét is jelenti: „A Fidesz központi nyelvi motívuma a szabadságharc volt, amely arra utalt, hogy meg kell szabadítani hazánkat az „elnyomóktól”[3], következménye pedig egy olyan – közelebbről meg nem határozott, jövőbe vetített – megváltozott új állapot, amikor már függetlenek vagyunk”[x]. A szabadságharc hasonlatnál erősebb hatású összevont hasonlatot (szóképet) is alkalmaztak győzelmükre: fülkeforradalom. A forradalom pozitív, romantikus tartalmakkal társul, ezért a szókép megalkotásának célja az lehetett, hogy a választást követő kormánylendülethez pozitív, romantikus képzetek társuljanak. Gondoljunk csak a forradalmi újítás szókapcsolatra, vagy a reklámokból ismert egyik klisére: forradalmian új. Vagy gondoljunk a romantikára mint irodalmi stílus kialakulására, amelynek hátterét a francia forradalom adta: a romantika irodalmának egyik fő ismérve a klasszicizmus-ellenesség, központi témája a szabadság eszméje és vágya, az egyén, az individuum előtérbe kerülése, az önkifejezés szabadsága áll. Fentiek mellett a forradalom mindig kiemelt, különleges állapot, ahol a korábbi törvények, szabályok érvényüket vesztik: az ország hivatalos elnevezésétől kezdve annak alkotmányán keresztül mindennek átírására feljogosít. Forradalomban vívtuk ki szabadságunkat, de továbbra is „harcban állunk” a „bukott baloldallal”, amely kollaborál a haza önállóságát korlátozó
Európai Unióval, a pénzéhes bankokkal, a gyenge liberális demokráciákkal, valamint újabban kiáll a menekültek mellett[4].  

Természetesen a harc során nincs idő a hosszadalmas demokratikus, racionális mérlegelésekre, erős és határozott apai kézre van szükség. A 2014-es újabb győzelem óta pedig már nem is – a retorika szintjén megrekedő – szabadságharc vagy fülkeforradalom van, hanem – valóságos – permanens harc vagy inkább háború, amelyet valójában a kormányfő és köre gerjeszt, miközben az a látszatot teremtik, hogy ők védelmeznek bennünket, a védtelen népet a külső–belső agresszorokkal szemben. (A 2014-es újabb választási győzelem után a belpolitikát érintően Orbánék érezhetően enyhítettek a háborús retorikán, az ellenségképet többnyire azon kívülre helyzeték, lásd például bevándorlók.) Az olyan egyén, aki a projekción – mint elhárító mechanizmuson – keresztül vetíti ki agresszióját és hatalomvágyát a külvilágra, folyamatosan harcban áll a környezetével és sokszor beszél védelemről és védekezésről. Továbbá meglepődik, sőt felháborítónak érzi, hogy folyamatosan ütközik másokkal, miközben eredetileg ő szegi meg a szabályokat és keresi a konfrontációt.[xi] Ő a viccbéli sofőr, aki megdöbbenve állapítja meg, hogy minden autó szembe jön vele az autópályán – miközben ő megy szembe a forgalommal. Az agresszió és a hatalomvágy – elvileg – világunkban elfogadhatatlan, antiszociális indulatok, nyílt kifejezésük félelmet, visszatetszést vagy bosszút váltana ki. Orbán Viktornak és körének ezért szükségszerűen érzelmi alapú befolyásolási technikákkal (rábeszélés és manipuláció[5]) el kell hitetni az állampolgárokkal, hogy nem ilyen indítékok vezérlik őket. Világos tehát, hogy ha az uralkodás és a mások kárán történő szerzési vágy, azaz irreális vagyongyarapítás úgy kendőzhető el, ha úgy állítják be a világot, hogy nekik is védekeznünk kell. Ezért állnak harcban, azaz támadnak. Ezért keltik azt a látszatot, hogy a társadalmat is meg kell védeniük. Alkalmas példája ennek a magánnyugdíj-pénztári megtakarítások elvonása. Ebben az esetben először is közellenségnek (rablónak) kellett feltüntetni a magánnyugdíj-pénztárakat, amelyek „eltőzsdézik” és külföldre viszik (és ezzel idegen hatalmak kezébe adják) a megtakarításainkat, majd védelmet kellett felkínálni ezzel a rablással szemben. „Megvédték” tehát a számlatulajdonosokat azáltal, hogy a saját jövedelmükből félretett pénzüket valójában elvették.

Közvetlen párhuzamot mutat a Fidesz-KDNP módszerének kommunikációja a valódi bűnszervezetekével. Formálisan a szicíliai maffia sem megzsarolja a helyi klubok tulajdonosait, nem kényszeríti őket erőszakkal üzletük és vagyonuk átadására. Éppen ellenkezőleg: védelmet és felügyeletet nyújt nekik pénzért. A Keresztapa vagy egyik embere csak kedélyesen megpaskolja a tulajdonos arcát és „barátságát” kínálja, ezt azonban nem ajánlatos visszautasítani, ugyanis „visszautasíthatatlan ajánlatokat csak maffiózók, ill. maffiaállamot működtető politikusok tesznek másoknak[xii].
A PATRIARCHÁLIS CSALÁDFŐ – ORBÁN KERESZTAPÁNK MEGVÉD
A maffiára emlékeztető állami intézményrendszer annak centrumából, a kormányzati politikai aktorok nyelvi viselkedéséből eredeztethető. Ezért azt mondhatjuk, hogy az új hatalmi elit merőben különbözik minden eddigi más elnyomó rendszertől, és ezért nem is hasonlítható össze velük.  „Mindenekelőtt abban, hogy – mint a maffiában szokás – alapvetően családi, illetve a közös üzlet által megpecsételt fogadott családi kapcsolatrendszer révén épül fel. A szervezethez rokoni és lojalitási szálakon keresztül újabb és újabb családok kapcsolódnak, amelyek a fogadott politikai család fejétől kiinduló, erősen hierarchikus, piramisszerű engedelmességi rendbe tagozódnak.”[xiii] A maffiaállamot a patriarchális családfő egyeduralma útján terjesztik ki – az államhatalom megszállásával – az ország egészére, míg a demokrácia intézményrendszere pusztán színpadias. A maffiaállam lényege tehát „a parazita állam privatizált formája, a fogadott család politikai, közhatalmi eszközökkel bonyolított gazdasági vállalkozása.”[xiv] Éppen azért, mivel egyetlen célja a szerzés, nem lehet ideológiai rendszerekkel párhuzamba állítani, s mint fent is említettem, az Orbán-rezsim kilépett a vonatkoztatási rendszerből: nem feudális, nem fasiszta, nem náci és nem is kommunista. Bár kétségtelen, hogy a szerzéshez működtetett maffiaállam korporatív állam benyomását kelti, a retorikája náci, a védelmező apa többeknek Kádár bácsit juttatja eszébe, ugyanakkor ezek csak eszközök vagy körülmények, amelyek pusztán segítik a maffiaállam működését, de nem ideológiai keretként értelmezendők.

AZ ÁLLAMPOLGÁROK GYEREKKÉNT KEZELÉSE
A liberális demokráciákban a politikai vezető legitimációját választás útján, a néptől, annak kifejezett akaratából kapja, és addig birtokolja, amíg ezt a felhatalmazást a többség meg nem vonja tőle. Egy olyan vezető ugyanakkor, aki patriarchális családfőként úgy uralkodik az országán, mint saját háza népén, sziklaszilárd és elidegeníthetetlen felhatalmazást igényel, amint az ókori római jogban is volt pater familias[6], azaz családfő, akinek a hatalma egyértelműen és természetszerűen következik a helyzetéből, így tőle el nem vitatható, azaz nem teljesítménnyel kiérdemelhető és elveszíthető, hanem természetesen adott és alanyi jogon jár.
A miniszterelnök 2010 után nem csak hívei körében vált szülővé (egész pontosan apafigurává), hanem úgy tűnik, e szerepet sikerült kiterjesztenie az egész társadalomra, és ő maga is komfortosan érzi magát benne..  Kommunikációja (és általában a kormánypártoké) a főbb pontokon követi a tranzakcionális elemzésben (TA) szülő-gyermek tranzakcióként leírt jellegzetességeket. Eric Berne művében többek között a hétköznapi beszélgetéseinkben elrejtett szerepeket (ún. énállapotokat), a gyermeket, a felnőttet és a szülőt igyekszik feltárni, kiegészítve azok rejtett üzeneteivel.  Míg a gyermek-énállapot az intuíció, az alkotókészség, a spontaneitás és az örömök fő birtokosa, egyben önállótlan is, egy felnőttre vagy szülőre szorul a boldoguláshoz.  A felnőtt–felnőtt tranzakciós viszony objektív, racionális, a problémák megoldására irányul, például Felnőtt 1: Elnézést, merre találom a múzeumot? Felnőtt 2: Menjen előre száz métert, majd a második kereszteződésnél forduljon balra.  A társadalom felnőtt egyénei közötti kommunikációban ugyanakkor az egyik fél gyakran veszi fel a szülő, míg a másik a gyermek szerepét. A gyermek-szülő tranzakcióban az előbbi – legtöbbször nem tudatosan – támogatást, útbaigazítást és gyámolítást vár el az utóbbitól, aki legtöbbször, ennek megfelelően, egy okosabb és erősebb személy pozíciójából, „felülről” reagál, például gyermek: – Nem tudod, hová tehettem a kulcsaimat? Szülő: – Majd én megkeresem, te úgysem vagy képes ügyelni a dolgaidra.

Koszticsák Szilárd felvétele

Ahogyan a példa is mutatja, az ilyen kommunikációhoz mindkét félnek fenn kell tartania a saját szerepét, és ezzel kölcsönösen meg is erősítik egymást abban, fenntartva a nem egyenlőségen alapuló viszonyt.  Amikor a kormányfő a vele szembeszegülő csoportokat egy pár pofonnal hazazavarná, az ellene protestálókat bohócoknak vagy nagyobb hatalmak által megvezetett, lefizetett eltévelyedetteknek tekinti, akkor világos, hogy szülői szerepből beszél – szándéka szerint – gyermekeknek. Érvekre, racionális megfontolásra, azaz felnőtt-felnőtt viszonyulásra nincs szükség, hiszen az ellenfél nem lehet egyenrangú vele, csak szellemileg kiskorú. Fentiek alapján könnyű belátni, hogy a szülő-gyermek viszony „mentesíti” a szülőt a demokratikus, egyenrangú szereplők közötti párbeszédtől. A gyermek számára pedig ez egyrészt lehet bosszantó, amire  az egyik válaszlehetősége, hogy fellázad ellene, másrészt viszont hosszabb távon komoly előnnyel járhat, mivel nem kell felelősséget vállalnia, azaz „felnőnie”, hiszen nincs is lehetősége erre, mivel a feje felett alakítják a sorsát, összességében tehát konzerválja – kényelmes és egyszerű – gyermeki helyzetét.

Orbán Viktor miniszterelnök testőrök gyűrűjében távozik a XXIV. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktáborból – Beliczay László felvétele

Az autokrata vezér (az analógia alapján: szülő) legitimációja tehát származhat abból, hogy külső–belső veszélyre, válságra hivatkozva szülői szerepet vesz fel: bölcs, erőskezű apaként igazgatja, felülről elrendezi a megcsalt, meghurcolt gyámoltalan nép tagjainak (gyermek) sorsát. A miniszterelnök gyakran hivatkozik „az elmúlt nyolc évben teremtett romhalmazra”, a világgazdasági válság pusztító hatására, a devizahiteleseket és más csoportokat ért igazságtalanságokra. Világos, hogy ebben a narratívában a társadalmi csoportok védtelen, gyermeki áldozatok, akikről a korábbi kormányok (értsd: rossz szülők) nem gondoskodtak, sőt, szándékosan megvezették, megkárosították őket. A kormányváltással ugyanakkor szüleik „lecserélődtek” olyanokra, akik valóban az ő érdekeiket nézik és vigyáznak rájuk. Amit a politikában legitimációnak nevezünk, annak lélektani megfelelője az egyik igen gyakran alkalmazott elhárító mechanizmus, a racionalizáció, amely szerint, ha valódi indítékaink kellemetlenek, negatívak, antiszociálisak, akkor nem vállalhatók. Ezekben az esetekben a viselkedésünkre utólagosan olyan motivációt illesztünk, amely racionális, elfogadható, mi több, vonzó. Így például, ha nincs kedvünk a gyermekeinket elhozni az edzésről – mert valójában meccs megy a tévében –, akkor a racionalizáció, hogy „önállóságra neveljük” őket; vagy például, amikor elfelejtünk bevásárolni az egyik idős rokonnak, akkor csak „hagyjuk, hogy legalább kimozduljon egy kicsit”. Azaz, nem az én érzéseimmel, vágyaimmal, viselkedésemmel van baj, hanem a másikkal vagy a körülményekkel, másként szólva félreértik a szándékaimat, amelyek valójában nemesek.[xv] Orbán Viktornak és politikai családjának, illetve fogadott politikai családjának – racionalizációjuk szerint – tehát nem az a szándékuk, hogy korlátlan hatalommal uralkodjanak az országon és a társadalmon, valamint az ebből szerezhető anyagi és nem anyagi hasznot maximalizálják, hanem az, hogy támogassák és felemeljék a nemzetet. Egyszerűen szólva, nem erőszakosak és rablók, hanem bölcsek, erősek és gondoskodók.

A TÖRTÉNELMI TUDATTÓL BÉNULT TÁRSADALOMRA KÖNNYEN ÜLHET RÁ EGY KERESZTAPA
A középkor óta tép minket a „bal sors” (himnuszunk  nemzeti ünnepeinken, illetve egy-egy sikeres sporteredmény születése is erre emlékeztet minket), ugyanakkor most nem tárgyaljuk, csak pár századra visszamenőleg balsorsunkat, amely nemzetünkön ül. Ehhez Kertész Ákos fent hivatkozott írását hívtam segítségül. A Kossuth-díjas író azt állítja, hogy a XIX. század folyamán „nem sok szó esett demokráciáról, a haladást a liberalizmus jelentette”, majd megemlíti, hogy jöttek a vesztes világháborúk, egyik vereség a másik után. Ebben a történelmi tudatban pedig olyan vezetőink voltak, mint például, Horthy Miklós vagy Rákosi Mátyás. A szerző meglátása szerint „A Horthy-rezsim ideológusai szájában szitokszó volt a demokrácia, hisz az országot »megcsonkító« hatalmak demokráciák voltak. Elhitették az emberekkel, hogy a nyomorúságukat nem a retardált feudális viszonyok, hanem a háborús győztes demokráciák okozzák, mert azok hozták a nyakukra Trianont. Demokráciák ellen mentek harcba a magyarok a határrevízió reményében Hitler szövetségeseként. Az ország ismét a vesztesek oldalára került, és örökre bebetonozták a trianoni határokat. Kik győztek? A demokráciák!
Ezek után elemzi a szovjeturalmat, amely alatt nem éltünk demokráciában, úgy vélte a néplélek, hogy nem is probléma ez, hiszen, akikkel szemben vesztesen kerültünk ki a háborúból, azok mind demokráciák voltak: „Mert kik is bombáztak? Az amcsik és az angolok, kik is lőttek? A ruszkik!” Ezt egészítette ki a háború utáni gyors újjáépítés („negyvennyolcban már újra állt egy-két Dunába robbantott híd, már új, stabil forint volt egy elképesztő méretű infláció után”), amire rátelepedett a Rákosi-féle „népi demokrácia”. Magyarán azt részletezi hosszan Kertész, hogy a demokráciát azért nem szereti a népünk, mert több vezetőnknek az volt az érdeke, hogy azzal összefüggésben negatív asszociációkat váltsanak ki a társadalom tagjaiból. Így nem pusztán a középkor óta levertek tudatával és annak nemzeti szimbólumával, a Kölcsey-féle ódával kell együtt élnünk, hanem ráadásul erre illesztették rá vezetőink azt a képet, hogy a demokrácia nem szükséges, nem jó dolog. Itt érdemes ismét röviden megjegyezni: „a magyar társadalom éretlen, és nem feltétlenül a jelenlegi és az ezt megelőző kormányzat sajátja, hogy gyerekként kezeli a hatalom az állampolgárokat”. Kertész példázatai ugyanis szintén azt támasztják alá, hogy a magyar társadalom tagjai (értsd: mint a gyermek a Berne-i tranzakciós viszonyban) mindig könnyebbnek tekinthetően fogadták be a vezető (értsd: szülő) óvó, védő intencióját – a kertészi példákat szem előtt tartva – akár a demokrácia ellenében is.

Orbán Viktor, Veres András püspök és Hende Csaba

A NEMZETI ÖSSZETARTOZÁS ÉS A „SZERETET NYELVE” KIEMEL A KISEBBRENDŰSÉGI ÉRZÉSBŐL
A fentiek alapján könnyű elfogadni, hogy a magyar társadalom adleri „kisebbrendűségi komplexussal” terhelt. A jelenség rövid lényege: az egyén dominanciatörekvését a természetes környezet és a társadalom – szocializációs mechanizmusok útján – szabályozza, így például egy velünk született tulajdonságunk, társadalmi státusunk, vagy a gyerekkori mellőzöttségünk csalódásélmények sorozatát, majd ebből eredő kisebbrendűségi érzést válthat ki. Orbán ebből is igyekszik – látszólag, azaz a szavak szintjén – kiemelni a nemzetet. Egy középkor óta elnyomott nép számára fölépítette a Nemzeti Együttműködés Rendszerét, amelyben minden nemzeti, még a cigaretta és a foci is, azt implikálva ezzel, hogy a miénk, azaz, ami az enyém, az a tiéd is. Más kérdés, hogy ezzel szemben a nemzeti eredeti jelentése – éppen a maffiaállam működése miatt (lásd például, a tiédnek elhitetett dohányboltok esetének valóságát: a politikai család lopása) – gyors jelentésátalakuláson ment keresztül. Ezért ma gyakorlatilag a nemzeti azt jelenti, hogy fideszes – éppen azért, mert a maffiához kapcsolódik legtöbb kapcsolt jelentésében.[xvi]
Az apátiával sújtott, Berne-i analízis alapján gyereknek kezelt egyén nem biztos, hogy ezt dekódolja, így a többségre nagy valószínűséggel úgy hat, ahogy eltervezték, azaz az összetartozás érzetét kelti, amelyet fokoz azzal is, hogy a rajtuk kívülállókat – aktuális gyűlölet-célcsoportokat (a kézirat leadásakor[7]: a menekültek, akik bevándorlóként vannak nevesítve) és utálatos ikonokat, pl. Gyurcsány Ferenc vagy Gyurcsány–Bajnai, akik „együtt tették tönkre az országot[8]” – alakít ki. Így megkülönbözteti a szerethetőt a gyűlölhetőtől, egész egyszerűen jóra és rosszra osztja a társadalmat. A Fidesz-KDNP kormánya Göllner András szerint kialakította a szeretet nyelvet, ahogy ő fogalmaz, „A tények feletti átlépést a Fidesz a szeretet nyelvével váltja ki.A Fidesz nyelve című dolgozatában azt állítja, hogy „A jó hangulat kiváltására nagyon sokféle trükk van az NLP[9] tárházában, legtöbbjük egy kellemes emlék felidézését javasolja, amely lehet egy közkedvelt sláger, egy történelmi pillanat, egy olyan helyzet, amely az általunk megcélzott emberekben jó érzéseket, jó emlékeket kelt.” Nem kell messze mennünk ahhoz, hogy lássuk: a szeretet nyelve szintén a biztonságérzetet eszünkbe juttató gyerekkor emlékét idézi fel, ami még kedvezőtlen esetben is előhívja a biztonságérzet emlékeit, pl. egy kedves dadus, jó óvónő, törődő szomszéd emlékképében. Így a göllneri állítás alapján is a szülő–gyerek kapcsolat köszön vissza, amivel nemcsak a védelem és a kényelmes zsibbadtságba hajló semmittevés, majd annak következményeként az apátia párosul, hanem annak egy kapcsolt, rejtett tartalma is: a szeretet és védettség együttese.
TÁRSADALMI APAKOMPLEXUS – A VÉDELEM BIZTONSÁGA
Sigmund Freud
szerint az ember az ősi idők óta a természeti erőkkel, az összetett környezetben megélt tehetetlenségét úgy oldja, hogy hitet épít fel gyerekkori élményeire, a mindenható apára alapozva, aminek a későbbiekben a helyettesítője a másik mindenható, megcáfolhatatlan, segítő, védelmező. Így tudja ösztöneit elfojtani, amire azért van szükség, hogy biztonságban érezhesse magát, és ne pusztuljon el a modern társadalomban.[xvii] A biztonság, a védelem, amint láttuk, a maffiaállam kommunikációjának kulcsmotívuma, amelyhez jól illeszkedik Orbán Viktor szerepe, mert megfelel a védelmező apaképnek. Mint a fentiekben említettem különböző pontokban, az orbáni maffia rendszere a verbalizáció szintjén a biztonságérzetre épít: így például, megvéd, szeret és a többi, ezért az istenképet helyettesítő. Freud úgy folytatja, hogy a neurózis a társadalmi elvárásokra adott válasz. A kultúrát pszichés ambivalencia jellemzi, ezért úgy alakítja a társadalmat, hogy a neurotikusok visszavonulnak, ugyanakkor a kultúra egységbe kovácsolja a társadalomban maradtakat. A politikai mozgalmak diktatúrában vagy ahhoz közeli elnyomó rendszerekben a konform alóli felszabadulás megtestesítői; a művészet – szublimáció eredményeként – a valósággal szembeni küzdés kifejeződése, a vallás pedig az illúziónk jövőbe vetítése.
Egyelőre ugyan nehezen bizonyítható, hogy az orbáni rendszer rátelepedett a politikai mozgalmakra, az mindenképpen látható, hogy amikor egy téma köré szerveződve, a különböző társadalmi vagy fogyasztói csoportok elkezdtek tüntetni, a kormányzat  többnyire kielégítette a vágyaikat.
Ezt láthattuk például a pár száz forintos internetadó esetében: olyan tömegeket mozgatott meg, mint régebben a Szolidaritás Mozgalom és előformációi[10], amelyek kezdetben a szerzett jogok elvétele ellen, később a szociális és szabadságjogokért küzdöttek. Vagy például az után, hogy  elvetették az internetadó ötletét, el is tűnt a zsibongó tömeg az utcákról. Itt, a vallás pontján érkeztünk el e tárgykörben a Fidesz – józan ész számára irracionális – eredményeihez keresendő válaszra  Sigmund Freud nyomán, aki szerint a vallás egyrészt tanítás, információ, a múltból ered (apáink is hittek), és a az emberekre, nagyobbal, mint a művészet, tudomány stb. Másrészt illúzió: a vágyból eredeztethető, a valóságot ignoráló, nem feltétlenül téves, de ritkán valós elképzelés. A kulcsmotívum a tehetetlenség fogalma. Mert milyen az ember, ha elnyomják (pl. elnyomó rendszerben él)? A tehetetlenséget úgy oldja, hogy hitet (saját) alakít ki egyéni és kollektív gyerekkori élményeire alapítva, a mindenható apára, akinek a későbbiekben a helyettesítője a másik mindenható, megcáfolhatatlan, segítő, védelmező. Így tudja ugyanis ösztöneit elfojtani, amire szükség van ahhoz, hogy ne pusztuljon el egy modern társadalomban. Ezek alapján pedig a verbalizáció útján folyton illúziót tápláló, védelmező apaképnek megfeleltethető az az Orbán Viktor, akit eladnak a Fidesz kommunikátorai. Mivel társadalmunkban mindig is kellett az apaikon, ha épp nem volt aktuális népvezér, a nép kitalálta magának azt.  Így lettek – legendák útján – szinte nemzeti hősök a valójában hírhedt betyárok, Rózsa Sándor és Sobri Jóska. Utóbbiról nemrégiben még egy kalandpark is elneveztetett.

A bakonyi Sobri Jóska Kalandpark

Úgy tűnik, a magyarnak mindenképp kell apaikon, s ha nincs, kitalálja magának – hogy Isten helyett szerethesse. Alkalmas példa erre a sajátosságra a két betyár legendája, akiktől éltükben rettegtek az emberek, a népies hiedelemvilág szülte mítosz ugyanakkor szinte védelmező hőssé emelte őket. Lakatos László szociológus szerint a legendáknak ugyan van valóságalapja, de a nem létezőkkel operáló képzelgések, azaz valóságalapjuktól függetlenül, végeredményét tekintve, „egészükben azonban kétségtelenül a fantázia termékeinek minősíthetők”
AZ ELLENZÉK TANULT TEHETETLENSÉGE: ORBÁN, AZ ÖRÖK VESZTES VS ORBÁN, A NÉPVEZÉR
Orbán Viktor úgy tudott magáról a fentiekben leírt képet kialakítani, megtoldva azt a nehezen legyőzhető ellenfél nimbuszával, hogy saját maga még nem nyert választást. Egyéniben 1990-ben nagy lemaradással bukott el Zacsek Gyula mögött, 1994-ben pedig ketten is megelőzték, a mandátumot szerző Vancsik Zoltán 33 százalékkal győzte le[11]. Ezek után többé nem indult egyéni körzetben választásokon. Az 1998-as országgyűlési választásokat valójában ő és a pártja elveszítette, a második fordulós, kisgazda-támogatás nélkül nem tudott volna kormányt alakítani. Életében először 2010-ben nyert, amiben nagy szerepe volt a rendszerváltó pártok (Szabad Demokraták Szövetsége, Magyar Demokrata Fórum) megszűnésének és a Magyar Szocialista Párt eróziójának. Utóbbiban évek óta látszottak azok az ideológia törésvonalak, amelyek életre hívták először a Lehet Más a Politikát, majd a Demokratikus Koalíciót[12]. Mindezek ellenére Orbán egyéni megmérettetéseinek kudarcairól mindenki megfeledkezni látszik. Meglátásom szerint ez hozzájárult ahhoz, hogy Orbán (továbbá tanácsadó köre és médiája) kialakíthassa magáról ezt a képet, amelynek előhívója részben a tanult tehetetlenség[xix], amely jó ideje az ellenzéki politikai szféra és most már az ellenzéki bázis sajátja is. Ha ugyanis ismételten azt tapasztaljuk, hogy bármit is teszünk, rossz helyzetünk nem fordul jobbra, előbb-utóbb felhagyunk a próbálkozással, azaz feladjuk, beletörődünk: a helyzet nem javítható. Fokozatosan megszokjuk kiszolgáltatott helyzetünket, akkor is egykedvű passzivitásban maradunk, amikor már változtathatnánk rajta. Nyugtázzuk, hogy mindez megoldhatatlan, reménytelen, mi pedig gyengék és szerencsétlenek vagyunk. Meglátásom szerint három ponton nyugszik az ellenzéki közszereplők és az ellenzéki bázis tanult tehetetlenségből eredő apátiája. Egyrészt a magyar társadalom az egyre puhuló előző rendszerből 26 évvel ezelőtt átlépett az demokráciába és piacgazdaságba, amelyek jogi és gazdasági feltételei és keretei többé-kevésbé szilárdan működtek 2010-ig, amikor pedig ez a rendszerváltás óta megszokott állapot megszűnt, a társadalom széles rétegeinek szemléletében, beállítódásában érezhetően nem hozott jelentős változást. Kis túlzással azt mondhatjuk, hogy a társadalom összességében és kellő mértékben nem reagált. Másrészt – és ez nemcsak kiegészítője, hanem magyarázata is az előbbi állításnak – a magyar társadalom nem hogy nincs a demokráciához hozzászokva, hanem még némely volt népvezérünk arról is gondoskodott, hogy azt negatív gondolattársítások kísérjék. Amint azt fentebb már kifejtettem, most csak szemléltető jelleggel idézem: „Az ország ismét a vesztesek oldalára került, és örökre bebetonozták a trianoni határokat. Kik győztek? A demokráciák! (…) Mert kik is bombáztak? Az amcsik és az angolok, kik is lőttek?” Harmadrészt a válasz a Fidesz fentebb kifejtett kommunikációjában, valamint Orbán Viktor alkalmas személyiségében keresendő. A hivatkozott történelmi tapasztalatok attitűdben történő leképeződései – sértődöttség, passzivitás, csodavárás – jellegzetesen mutatkoznak meg a panaszkultúrában, amely a nagy- és kisvárosoktól távol eső községekben, falvakban felerősödve jelennek meg vagy fejtik ki hatásukat. Ezért hazánk jelenlegi miniszterelnökét szocializációja tökéletesen érzékennyé teszi arra, hogy jól érezze a néplélek rezonálását.

EGY ÖRÖMTELEN ORSZÁG, AHOL AZ ORSZÁGGYŰLÉSI VÁLASZTÁS SZÜLI AZ ERŐSZAKOT
Országgyűlési mandátumot soha nem szerzett, ugyanakkor személyiségében a néplelkületet hordozó magyar miniszterelnök sikerében (a Fidesz-KDNP-re nemcsak kétszer annyian szavaztak, mint az Összefogás pártjaira, és szintén kétszer annyian, mint a Jobbikra a 2014. évi országgyűlési választáson, hanem a népszerűsége is majdnem töretlen) a már említett elhárító mechanizmusokon túl, meg kell említeni még egyet. Amint azt az 1.1. és az 1.2. alfejezetekben írtam, ahogy a kormánypárok, valamint Orbán Viktor részéről két elhárító mechanizmus, a racionalizáció és a projekció érhető tetten, úgy az ellenzéki politikai aktorok és az ellenzéki bázis esetén is megfigyelhető egy elhárítási mechanizmus, az ún. azonosulás. Ez azt jelenti, hogy így uraljuk ösztöneinket, azaz „az (…) én védelmet keres az ösztönimpulzusok ellen, az ösztönfolyamatokkal asszociálódó érzelmeket is kénytelen elhárítani; (…) a védekezés okai egész egyszerűen az én és az ösztön közötti konfliktusban rejlenek…”[xx] Fentiek figyelembevételével érdemes végiggondolni, hogy miért indulhatott el a legutóbbi választáson szinte büszkén, vállaltan program nélkül a Fidesz. Elég volt pusztán azt kommunikálniuk: „Folytatjuk!”, illetve „Magyarország miniszterelnöke Orbán Viktor”. Ezen szlogenek valódi üzenete ugyanis ez: Nem szükséges megosztani veletek, hogy mit akarunk tenni az országgal, mi helyettetek is tudjuk, mi jó és hasznos nektek, azt csináljuk és kész! , Mit bajlódjunk hát egy látszat-programmal? Világos lehet tehát az Anna Freudi elhárító mechanizmus és a program nélküli magas arányú győzelem szintéziseként, hogy a társadalom elfogadta az autokrata rendszert, igazodik hozzá, nem protestál ellene. Ezért a 2014-es újabb választási győzelem után Orbánék érezhetően enyhítettek a háborús retorikán. Nem azért, mert megváltozott a politikájuk, hanem mert felfedezték, hogy már alig van rá szükség.  A magyar társadalom széles, fiatal, tehetséges értelmiségi rétege elhagyta az országot. Az itthon maradtak nagyobb része passzív, nincs preferált pártja, nem mozgósítható a választásokon. A demokratikus ellenzék fényévekre van a kormányalakítás lehetőségétől, míg a Jobbikról csak azt mondhatjuk, talán nem alakít kormányt. Így a miniszterelnök – mivel egy „leszedált ország[13]”-ban praktikusan nincsenek politikai ellenfelei – nyugodtan kimondhatta: békés építkezést tervez a 2014-et követő ciklusra. Politikai családján és fogadott családján belül ez biztosan így is lesz, a többiek pedig eddig sem érdekelték különösen. Itt érdemes megjegyezni újra röviden, hogy Orbán nem fasiszta, nem nemzetiszocialista és nem is kommunista. Ami ezt a látszatot kelti, az feltétel- és eszközrendszere annak, hogy a teljes országot behálózó maffiájával szerezni tudjon. Magyarán rideg érzelemmentességgel nem vesz tudomást a politikai családján és fogadott politikai családján kívül esőkről, jelesül a magyar társadalom túlnyomó többségéről, azaz nem fasiszta ideológiára építkezve tereli – munkatábori körülményeket idéző – közmunkára az embereket, nem náci világnézete diktálja, hogy gyűlölet-célcsoportokat alakítson ki. Ezen feltétel- és eszközrendszer csak és kizárólag hatalma megtartását és politikai családja fenntartását célozza, miközben nem feledkezik meg folyamatos félelemben tartani azokat sem, akik éppen aktuálisan nem ellenségképek, de az állandósult félelemérzet megtanította az egyéneknek, hogy ha nem alkalmazkodnak a rendszerhez, kiesnek belőle, ahogy megtanította a csoportoknak is, hogy ha nem simulnak a környezetükhöz, gyűlölet-célcsoporttá válnak. Alkalmas példa erre: amikor az idegengyűlöletet szító plakátkampány kezdődött, akkor járőrökkel figyeltették azokat. Látszólag – és a téves ellenzéki kommunikációnak köszönhetően – úgy tűnt, mintha a plakátrongáló ellenzéki aktivisták ellen lépne fel a karhatalom. Ilyen eset pusztán egyszer fordult elő[14], olyan azonban, hogy az orbáni diktatúra saját karhatalma kisemberei ellen lépett fel, többször megesett, egy-egy megrongált kormányzati hirdetmény esetén, mivel több rendőr ellen indult eljárás azért, mert nem jelentették a rongálást, sőt, olyan is volt, hogy járőrútvonalukon – egybehangzó jelentéseik alapján – nem esett baja a plakátoknak, mégis eljárást indítottak ellenük.[15] Ezért nem lehet azon csodálkozni, hogy fásult, passzív, irritált, rosszkedvű, örömtelen társadalommá váltunk, amelyből egyre inkább kivész az érzékenység, az empátia, a szolidaritás. Magyarországon az elmúlt években egyre erősödik a – nemzetkarakterünktől amúgy sem távol álló – nemzeti szintű, reménytelenség érzettel együtt járó, deprimált állapot. Ahogyan a depresszióban szenvedő beteg, a magyar társadalom széles rétegei is mintha elveszítettek volna valami fontosat. A megbízható szülőket, a biztonságot, a nyugalmat, a gondoskodást, ezért érzelmi hiányállapotban vannak. A kádári szocializmus kiszámíthatóságában szocializálódott emberek, a langyos gyermeki létéből a rendszerváltást követően felnőttséget, alkalmazkodást, leleményességet igénylő világba kerültek, ami ugyanakkor bizonytalan, kemény és rideg. A magyarok többszörösen csalódtak jónak hitt, új szüleikben, elveszítették a biztonságérzetüket. A társadalom jelentős része, ahogyan az depressziós állapotban szokásos, kicsinek, tehetetlennek és kiszolgáltatottnak éli meg önmaga helyzetét. Irigységgel és dacos önérzeteskedéssel tekint a nálánál jobbnak érzett nyugatiakra és „a gazdagokra” – a tehetetlenség dühével. A magyar társadalomban meghatározóvá vált a kisebbrendűségi érzés és ezzel párhuzamosan a vágy egy erőskezű, határozott apára, aki végre felemeli a nemzetet régi rangjára. Nem meglepő tehát, hogy sokan még akkor is kapaszkodnak a vezér jóságának illúziójába, ha lelkesítő szónoklatai ellenére észreveszik, hogy kivette a pénzt a zsebükből.

George Birnbaum

ÖSSZEGZÉS
Orbán, a Keresztapa hatalma a néplélek és a társadalmi sajátságok figyelembevételével, racionálisan épült fel, egyetlen céllal, hogy megvalósíthassa azt, amiről oly’ sokáig csak álmodott: egyszerre uralkodhasson és szerezhessen. Nem akadályozza őt meg ebben semmi.   Gátlástalansága olyan, akár a legtöbb diktátoré és maffiafőnöké: kímélet nélkül gyalogol át emberi sorsokon, hogy önző módon megszerezze, ami neki kell, a bűntudat és megbánás legapróbb jele nélkül. Robert D. Hare pszichiáter így ír az efféle gátlást nem ismerő személyiségekről: „A bűntudat hiánya azzal a figyelemreméltó képességgel párosul, ahogy magatartásukat racionalizálják, és lerázzák magukról a felelősséget azokért a cselekedetekért, amelyek megütközést és csalódást keltenek”.[xxi]
Az Orbán-rezsim elhárító mechanizmusa a racionalizáció. Szerintük nem az a szándékuk, hogy korlátlan hatalommal uralkodjanak az országon és a társadalmon, valamint az ebből szerezhető anyagi és nem anyagi hasznot maximalizálják, hanem az, hogy támogassák és felemeljék a nemzetet, akkor világos, hogy a politikai család és a fogadott politikai család miért szolgál ki egy gátlástalan, érzések nélküli diktátort, a maffia  Családfőjét, és magyarázatot ad arra is, hogy Orbán miért tud tökéletesen megfelelni a rászabott szerepben. Popper Péter alapvető elgondolását kölcsönözve, Orbán Viktor csak álmodozik az államférfi szerepről, valójában üzletelő családfő és gondoskodó apa. Ehhez építette ki a maffiaszervezetet, amely behálózza az állami intézményrendszert. A maffiaállam és annak fogadott családja éppen ezért nem vagy csak „korlátozottan és metaforikusan hasonlítható más társadalmak uralmi elitjéhez[xxii] Az a rendszer ugyanis, ahol nincs teljes foglalkoztatottság és az adottságokhoz képest gazdasági jólét, nem lehet kádárista. Az a diktatórikus rendszer, amelyből hiányoznak a hivatásrendeknek és korporációknak megfelelő XXI. századi alrendszerek, mert helyüket a maffia vállalkozásai foglalják el, nem lehet fasiszta sem. Az a diktatórikus rendszer, amely nem mozgat meg tényleges és számottevő tömegeket, nem varázsol el egy közel teljes nemzetet, pusztán annak húsz százalékát[16], nem lehet nemzetiszocialista sem. Mert az a rendszer, amelyből hiányzik a teljes foglalkoztatottság és a jólét, a ténylegesen működő szervezetek és hivatalok, nincs mögötte tömeg, az csak egy szimulakrum[xxiii]. Magyarán a valóságot helyettesítő képzet, nem pedig társadalmi alrendszerek és rendszerek összességeként működő állam. Az állam képzetét pedig egy maffia keletkezteti.
FELHASZNÁLT SZAKIRODALOM
Atkinson, R. L
. & Atkinson R. C. et al. (1999): Pszichológia. Budapest: Osiris.
Berne, Eric (1964): Games people play. The psichology of human relationships. New York: Ballantine Books
Byrman, A. & Teevan, J. J. (2005): Social Research Methods. Oxford University Press
Freud, Anna (1994): Az én és az elhárító mechanizmusok. Budapest: Animula
Freud, Sigmund (2003): Rossz közérzet a kultúrában. In: Freud, Sigmund (szerk.): Válogatás az életműből. Budapest: Európa Könyvkiadó
Freud, Sigmund (2003): Egy illúzió jövője. In: Freud, Sigmund (szerk.): Válogatás az életműből. Budapest: Európa Könyvkiadó
Hare, Robert D. (2004): Kímélet nélkül. Budapest: Háttér Kiadó
Lakatos László (2000): Munkahipotézisek az összeesküvés-elméletek szociológiai elméletéhez. In: Iványi E. & Solymosi Zs. (szerk.): Írások Huszár Tibor 70. születésnapjára. Budapest: ELTE Szociológiai és Szociálpolitikai Intézet
Laplanche J. & Pontalis J. B. (1994). A pszichoanalízis szótára. Budapest: Akadémiai Kiadó
Lengyel György (2003): A magyar gazdasági elit cirkulációja a kilencvenes években: lassulás és bezáródás. Politikatudományi Szemle XII. évf. 4. szám
Magyar Bálint (2015): A magyar maffiaállam anatómiája. Budapest: Noran Libro
Riesman, David (1996): A magányos tömeg. Budapest: Polgár Kiadó
Ruesch, J. & Bateson, G. (2006 [1951]): Communication: The Social Matrix of Psychiatry. New York: W. W. Norton & Co.
Sebestyén Eszter (2014b.): Korszakkonstruálás és közösségi média. Posztmodern politikai aktorok. Médiakutató XV. évf. 3. szám
O’Seligman, M.E.P. & Maier, S. F. (1967): Failure to escape traumatic shock. Journal of Experimental Psychology 74: 1–9.Vári György (2013): A Szolidaritás útja. In: Krasztev Péter & Van Til, Jon (szerk.): Tarka ellenállás. Budapest: Napvilág Kiadó
ONLINE FORRÁSOK
Baudrillard, Jean
(1994): Simulacra and Simulation http://www.doksi.hu/get.php?lid=16416 (utolsó letöltés: 2010. július 26.)
Göllner András (2015): A Fidesz nyelve http://kanadaihirlap.com/2015/04/24/a-fidesz-nyelve/ (utolsó letöltés: 2015. július 9.)
Kertész Ákos (2015): Ki itt a beteg? http://nepszava.us/kertesz-akos-ki-itt-a-beteg/ (utolsó letöltés: 2015. július 7.)
Kispál és Borz (2000): Hang és Fény https://www.youtube.com/watch?v=c2_zNx7Yqio (utolsó letöltés: 2015. július 15.)

Popper Péter (2005): Orbán Viktor http://dudasj.ath.cx/home/free/Popper_Peter_Orban.pdf (utolsó letöltés: 2015. július 9.)

Sebestyén Eszter (2015): Egy ország, ahol mindenért a másik a hibás http://kanadaihirlap.com/2015/06/24/egy-orszag-ahol-mindenert-a-masik-a-hibas/ (utolsó letöltés: 2015. július 7.)

Sebestyén Eszter (2014a.): Hagyományt teremteni is lehet http://dinamo.blog.hu/2014/09/01/hagyomanyt_teremteni_is_lehet (utolsó letöltés: 2015. július 1.)

Seres László (2013): Egy visszautasítható ajánlat http://hvg.hu/velemeny.publicisztika/20131018_Seres_Egy_visszautasithato_ajanlat (utolsó letöltés: 2015. július 1.)

[1] Fidesz + megvédjük szókombináció 29.500 találatot adott ki. Az első száz találat alapján a leggyakrabban előforduló 5 szókapcsolat: megvédjük a nyugdíjpénztárakat; megvédjük a nyugdíjakat; megvédjük a rezsicsökkentést; megvédjük a munkahelyeket; megvédjük a fogyasztókat (közműcégekkel és bankokkal szemben). Kormány+megvédjük szókombináció 51.400 találatot adott ki. Az első száz találat alapján a leggyakrabban előforduló 5 szókapcsolat: megvédjük a Kárpátaljai-magyarokat; megvédjük a reklámadót, megvédjük a magyarokat; megvédjük a nyugdíjpénztárakat; megvédjük a magyar családokat. Az adatokat az MS Excel adatrendezés-szűrés opcióval nyertem; a kvantitatív kutatási stratégia alapjait Alan Byrmantól kölcsönöztem (2005: 379.).

[2] Megvédjük a magánnyugdíj-pénztárakat, megvédjük a devizahiteleseket, a magyar föld védelmében (született földtörvény), megvédjük a nyugdíjakat, megvédünk a bankoktól (bankadó), megvédjük a magyar akácot (az akácméz hungarikummá minősítése kapcsán), megvédjük a tejtermelőket (tejkvóta kapcsán), megvédjük a kárpátaljaiakat (ukrán válság kapcsán) stb.

[3] Az előző kormányok politikai aktoraitól, akiket idegen hatalmak rángatnak madzagon, akik hazaárulók, akik bűnösök (a kézirat leadásáig a politikai koncepciós perek mind felmentéssel végződtek), akik tönkretették az országot.

[4] A kézirat leadása: 2015. július 15.

[5] Befolyásolási technikák: meggyőzés, rábeszélés, manipuláció. Első az értelemre hat, második az érzelmeket célozza, a harmadik lehet mindkettő, és annyiban különbözik az előző két technikától, hogy a befolyásoló nem mindig van tisztában vele, hogy befolyásol.

[6] A pater familias latin nyelvű kifejezés és az ókori római jogban a családfőt jelentette, ez általában a legöregebb és legrangosabb férfi volt a római háztartásban. Szó szerinti fordításban: a család apja. Szabályosan ragozott alakja a „pater familiae“ lenne, a „familias“ forma archaikus birtokos eset. A kifejezés – mint beszédfordulat – végül birtokos esettel állandósult.

[7] 2015. július 15.

[8] Hangoztak a szólamok, amikor Bajnai Gordon, két év kihagyás után, újra színre lépett, pl. https://gondolatjelek.wordpress.com/2012/12/01/egyutt-tettek-tonkre-az-orszagot/

[9] Neurolingvisztikus programozás, amellyel a szerző szerint a Fidesz operál.

[10]  Fegyveres és Rendvédelmi Dolgozók Érdekvédelmi Szövetségének tüntetései, majd Bohócforradalom („a 2010-es kormányváltás után hónapokkal meginduló szervezkedésből, single-issue mozgalomból […] alakult a szociális és szabadságjogokért általában fellépő civil ellenzéki mozgalommá” [Vári: 2013, 234.])

[11] Forrás: http://valtor.valasztas.hu/valtort/jsp/t0.jsp

[12] Az Együtt–Korszakváltók nem tárgyalhatók e témakörben, mert létrejöttének egészen elérő, spontánnak nevezhető okai vannak, ám mivel ideológiai különbözőségek okozták az MSZP törésvonalait, a XXI. sz-ban pedig a gazdaságpolitika ideológiai tényezőnek számít, ennek alapján pedig Bajnai Gordonnak, az Együtt formációnál hamarabb megalakuló, Demokratikus Koalícióban lett volna – elméletileg – a helye.

[13] Kispál és a Borz (2000): Hang és Fény

[14] http://www.pecsistop.hu/regio/szolgalunk-es-vedunk-hat-nap-kotert-akar-a-rendorseg-a-plakatrongalonak/1349389/

[15] Felelősségre vonhatják a plakátrongálást nem jelentő rendőröket: http://hvg.hu/itthon/20150612_plakat_dobas_rendorok_parancsnoki_vizsgal

[16] Az itthon és külföldön élő szavazati joggal rendelkezők negyven százalékát.

[i] Ruesch & Bateson, 2006 [1951]: 204.

[ii] Pareto, idézi: Lengyel, 2003.

[iii] Riesman, 1996.

[iv] Magyar, 2015: 80.

[v] Berne, 1964: 37-43.

[vi] Kertész,  2015.

[vii] Adler, idézi: Atkinson et al. 1999.

[viii] Freud, S. 2003. [1933]

[ix] Popper, 2005.

[x] Sebestyén, 2014a.: 91.

[xi] Laplanche & Pontalis, 1994.

[xii] Seres, 2013.

[xiii] Magyar, 2015: 80.

[xiv] i. m. 81.

[xv] Freud, A., 1994.

[xvi] Sebestyén, 2014b.

[xvii] Freud, S., 2003.

[xviii] Lakatos, 2000: 196.

[xix] Seligman, 1972.

[xx] Freud, A., 1994: 46.

[xxi] Hare, 2004: 62.

[xxii] Magyar, 2015: 120.

[xxiii] Baudrillard, 1994.