“Akiben egy kicsit is megmozdult a felelősségérzet, a lelkiismeret furdalás, hogy milyen léha pazarlón éltünk és élünk még mindig, micsoda közömbösséggel létezünk a csak most látható mennyire védtelen és korlátos végű földi erőforrások iránt, az jöjjön el. Sokan nem szeretik az ilyesmit, nem stílusuk az utcai vonulás, hőbörgés, tényleg, hogy veszi az ki magát, biztos valami politika van a dologban. Hát igen, ha a levegővétel joga, a Földön élés joga, a jövőnkbe vetett hit joga az, úgy a gyerekek, iskolások tüntetése is politika lesz. Egyébként pedig csak egy általunk bajba sodort gyerek segélykiáltása.”

Baj van, srácok! Valahogy úgy jártunk, mint a részeg biciklis, aki az éj sötétjében, felhők mögé bújt Hold alatt karikázott a kocsmából haza. Látta, persze hogy látta a villanyoszlopot, eleve tudta, hogy ott van a buszmegálló mellett, mégis telibe-kapta homlokkal. És elterült. Most rozsdabarnára horzsolt szivárgó fejjel fekszik a sárban, görcsös ujjai a kicsámpult kormányra forrtak, nyög és magától nem lesz képes felállni többé.

Illusztráció - fotó: Bojár Iván András albumából

Ezek vagyunk mi, a fogyasztástól, jóléttől megmámorosodott emberiség szerencsésebb, európai, észak-amerikai, ausztrál, zömmel fehér egyedei, akik nemcsak vágytunk nagy kocsit, trópusi utazást, télen meleg – nyáron frissítőn hűtött tágas villát, válogatott falatokat, messzi kontinensek gondos ízléssel szelektált borait magunkévá tenni, de meg is tehettük. Megtettük. És most oda a Föld.

Egyelőre fekszünk a felszínén, szuszogva, tehetetlenül. De értünk nem jön hajnalban senki, hogy összeszedjen.

Vágytuk a csillogást, a szükségesen messze túli lehetőségek kéjes kiélését, az emberiség többségénél sokszor hatalmasabb ökológiai lábnyomot, vágytuk a rongyrázást nagyzolást, a menőzést. Vágytuk az érzést, hogy életteljesítményben jócskán előrejutottunk, egykori kollégáink, személyes riválisaink, vagy önmagunk, hiú álmaink elé. Most végre itt vagyunk: megérkeztünk. Ez már a szakadék széle. Van még egy lépésünk előre.

És talán-talán megadatik a megtorpanás esélye. Nekünk kell megadnunk magunknak. Nekünk kell észrevennünk, hogy a lendület, amelyről mindeddig azt hittük életünket a megelégedett boldogságba hajtja, valójában a vesztünkbe visz. Ha észrevesszük, nem kamuzunk magunknak, nem alkudozunk hiába az emberiség közös sorsával, ha hozzákomolyodunk a helyzethez, talán még tudunk tenni valamit.

Ehhez azonban teljesen új módon kell gondolkozni a begyepesedett régi agyunkkal. Érdemes elhinnünk, hogy az ember mint faj fennmaradása a Földgolyón fontosabb minden más kiscsoportos érdeknél. Hogy elsősorban Isten gyermekei vagyunk: emberek. S csak aztán a hazáé, a családunké, a közösségé, amelynek közegében életünk évei peregnek. S mint Isten gyermekei, a közel nyolcmilliárdnyi Földlakók egyike, az ökoszisztéma szempontjából sem szebbek, sem rosszabbak, sem értékesebbek, sem jelentéktelenebbek nem vagyunk bármelyik másik embertársunknál, – éljünk akár a golyóbis bármely szegletében, bármilyen társadalmi szinten. Vagy akár haljunk, ahogy erre most nagy az esélyünk.

Nemcsak, hogy nem vagyunk se alávalóbbak sem különbek, de látnunk kell: alapvetően szükségünk van egymásra. Mindenkire. Szükségünk van ahhoz, hogy az emberiség egésze szembeszegülhessen a reánk váró idők fajunkra minden eddiginél nagyobb megpróbáltatást kényszerítő történéseivel. Össze kell fognunk olyanokkal is, akikkel nem esik jól. Össze kell fogni, különben az emberiség nem ugorja meg a szintet, hogy jogosult legyen a Földön élni. És ez lesz az igazi kiűzetés a Paradicsomból: eltűnünk a Földről. Eltűnünk, s az általunk nagy energiákkal pusztított fák, erdők, az anyatermészet visszaveszi majd magának mindazt, ami az övé, amire mi emberek méltatlanokká lettünk.

A Föld marad. Tudósok szerint hétmillió év alatt utolsó molekuláig kiköhögi, kiizzadja magából a szennyet és a mérgeket, amiket ráhordtunk, beléeresztettünk, amikkel őt is megkíséreltünk elpusztítani. De túléli. Mi, nem!

Akiben egy kicsit is megmozdult a felelősségérzet, a lelkiismeret furdalás, hogy milyen léha pazarlón éltünk és élünk még mindig, micsoda közömbösséggel létezünk a csak most látható mennyire védtelen és korlátos végű földi erőforrások iránt, az jöjjön el. Sokan nem szeretik az ilyesmit, nem stílusuk az utcai vonulás, hőbörgés, tényleg, hogy veszi az ki magát, biztos valami politika van a dologban. Hát igen, ha a levegővétel joga, a Földön élés joga, a jövőnkbe vetett hit joga az, úgy a gyerekek, iskolások tüntetése is politika lesz. Egyébként pedig csak egy általunk bajbasodort gyerek segélykiáltása.

Pár hónapja ugyanis egy tízegynéhány éves kislány suli helyett péntekenként kiült a svéd Parlament elé, képviselve önmaga és a korosztálya érdekét. Azét a korosztályét, amely éppolyan ártatlanul és tisztán érkezett a Földre, mint valamennyi korábbi, de tőlünk, a mi generációinktól egy általunk elcseszett sárgolyót kapott. Kényszerlakhelyet. Nem a fesztelen öröm, hanem a problémák és nehézségek világát. Ez a kislány, maga sem gondolta volna, talán a pillangóhatás elvén, elindított valamit, aminek energiái máris messzire hatnak. 2019. május 24-én például, Budapesten és még vagy nyolc magyarországi városban emberek sokasága, remélem ezrei-tízezrei gyűlnek össze siettetve a döntéshozó politikusokat, életünket befolyásoló globális vállalat és bankvezetőket, de minket magunkat, közömbös vagy jóléti vágyainktól elszakadni nemtudó bámészokat, ügyeskedőket és kétségbeesetteket, hogy fogjunk össze a Földért. Vegyük észre a közelgő villanyoszlopot. És ne menjünk neki. Ne tegyük meg az utolsó utáni lépést, ami a mélybe visz.

Forrás és fotók: Bojár Iván András facebook-oldala, amely a linkre kattintva megtekinthető. 

*

Bojár Iván András - fotó: Fotó: Kovalovszky Dániel

Bojár Iván András – Fotó: Kovalovszky Dániel