Az alapmódszer roppant egyszerű. Nem kell hozzá más, mint türelem, mosoly, szeretet, és következetesség. Eredménye garantált. Mottó: „A félreértés mindig veszélyesebb, mint a meg nem értés. Amit nem értünk, lassacskán fölvilágolhat de amit félreértettünk (vagy kényelemből félremagyaráztunk), azonnal rögzül, s keserves munka később ezt a hamis tudást a lélekből kivakarni.” – írta Jókai Anna.

A PROBLÉMA
„- És mesélj, mit csináltatok a hétvégén?” – kérdeztem kiskamasz lányomat a minap.
„- Segítettünk Mukinak csomagolni. Franciaországba utazik.” – válaszolta ő.
„- De jó! Nagyon izgalmas. És, visz benneteket is magával?” – kérdeztem gyanútlanul.
„- Mama! Olyan gonosz vagy. Ne is beszéljünk erről.” – mondta lányom ingerülten.  „- Miről?” kérdeztem értetlenül.
„- Miről ne beszéljünk?”
„- Hát Franciaországról. Muki üzleti útra megy. És egyébként sincs pénze, hogy magával vigyen bennünket.” – nyögte ki végül a kiskamaszok jól ismert, igencsak bicskanyitogató nyegleségével. Nyeltem egyet. De folytattam a kérdezést, csak hogy tovább beszélgessünk és legyen lehetőségem megnyugtatni a lányomat.
„- Bocsáss meg, azt hiszem, félreértettelek. Emlékszem, nyáron mesélted, hogy Muki két lánya Franciaországban járt. Hoztak is nektek ajándékot. Azt hittem, hogy ti is elutaztok majd. De ha félreértettem valamit, bocsáss meg nekem. Sajnálom, hogy felhoztam a témát.” – igyekeztem mielőbb elhagyni az aknamezőt.
„- Mama, te olyan gonosz vagy. Azt akarod mondani, hogy Muki olyan gonosz, hogy csak a saját lányait viszi Franciaországba? Hogy velünk olyan rosszul bánik, mert nem az ő gyerekei vagyunk? Azt akarod mondani, hogy ő egy gonosz mostoha? Miért mondasz ilyen gonoszságot, mama?”
Teljesen ledöbbentem. Bevallom, sokszor volt már lányommal nehézkes a kommunikációnk – sajnos ő is eltanulta, amit annak idején édesanyjától a volt férjem: az önkényesen megszakított beszélgetés erejét. Amikor a másik fél szerintem nem helyénvaló mondata közepén váratlanul lenyomom a telefont, majd órákig nem vagyok elérhető. Az utóbbi időben egyre kevesebb kávét iszom. Egy-egy ilyen beszélgetés akár több adag duplával is felér.
Rájöttem, hogy következő beszélgetésünk nem a macskákról fog szólni. Amiről úgy általában (azaz mindig) beszélgetünk. Hanem arról a módszerről, aminek köszönhetően a mi konfliktusaink is enyhülni fognak. Érzem, tudom. Hosszú távon pedig, ha lányom tudása átkerül majd a „kollektív tudatba”, talán még volt férjemmel is konszolidálódik majd a kapcsolatunk.
A MEGOLDÁS
Az alapmódszer roppant egyszerű. Nem kell hozzá más, mint türelem, mosoly, szeretet, és következetesség. Eredménye garantált. (Sokszor sok helyzetben kipróbáltam már.)
Tegyük fel, hogy a másik mond valamit. Amit mi valahogyan értelmezünk. Mindig emlékezzünk arra, hogy vajon mi alapján „fordítjuk le” a másik fél mondanivalóját. (Most elővehetném az egyik amerikai kommunikációs tankönyvemet, de inkább érthetően próbálom elmagyarázni.)
Az emberek általában minden értelmezéskor magukból indulnak ki. Még a leggyakorlottabb kommunikátorok is elkövetik ezt a hibát. (Ha a másik nagyon más ember, mint mi vagyunk, lehet, hogy még a „jóindulatú segítség” fogalmát illetően sem értenénk egyet. Ez azonban persze ki sem derül, mert kevesen egyeztetik ilyen mélységig kommunikáció előtt az általuk használt fogalmakat.)

Csontváry Kosztka Tivadar festménye

Aztán ott vannak a hiedelmek. És az előítéletek. (Mindnyájunkban vannak előítéletek, még a legliberálisabb liberálisok sem mentesek az előítéletektől. Csak ők tapasztalaton alapuló tudásnak nevezik ugyanazt. Most persze lehet velem vitába bocsátkozni, mert megközelítésmódom mindig inkább praktikus, mint elméleti. Ezért az elméleti szakembereknél rendszeresen verem ki mondandómmal a biztosítékot.)
A másik mondandója nekünk azért is jelent mást, mert a másik félről és az ő céljairól alkotott elképzelésünk valószínűleg eltér arról, amit ő maga saját magáról gondol. Még akkor is, ha őszinte magával. Ami nagyban segíti a kommunikációt. De ha nem őszinte, akkor még azzal is meg kell küzdenünk, hogy nem mondhatjuk meg neki kerek perec: „magán nincs is ruha, egyébként pedig jó lenne, ha nem úgy kezelne engem, mint akinek ön a legfőbb esküdt ellensége.”

Jókai Anna

 A konfliktusok legfőbb oka – szerintem – a félreértés. Ahogy Jókai Anna is megírta. Kommunikálunk, és közben azzal vitatkozunk, amit szerintünk a másik velünk kapcsolatban gondol, érez és akar. Mivel mindketten tévúton járunk, minden érdekegyeztetési próbálkozásunk eleve hamvában holt. Erről mindig a klasszikus vicc jut eszembe az idős házaspárról, a csirkemellről és a csirkecombról. A legnagyobb szerelemben éldegélő házaspár élete végéig egymásnak adta a legjobb falatokat. Azaz azokat a részeket, amiket ők a legjobban szerettek. A poén gondolom evidens. Ha nem, hát akkor találd ki!

Idill és elégia – Berki Viola illusztrációja

Módszerem ezen probléma megoldására teljesen kézenfekvő. Az, amit minden gyerek jól ismer: a kérdezés. A gyerek mindent tudni akar. Most rögtön. Érteni akarja a dolgokat. És nem igazán érdekli, hogy viselkedése adott esetben mit okoz a másik félben. Kérdez, kérdez és kérdez. És ha kell, olvas ezekről a témákról. Van gyerek, akiknek minden felnőtt szívesen válaszol. Ők a „deédihallgasdcsakmilyencuki” kategóriába és a „tejóégmicsodazseni” csoporthoz tartozók. A felnőtt, ha ilyen gyerekkel találkozik, általában nyitottá válik. Kedves lesz. Szívesen hajlandó türelemmel el is magyarázni a választ. De mi van, ha felnőtt kérdez, nem pedig gyerek? Én például imádok kérdezni, és idegenekkel kapcsolatban soha nincs is gondom a kérdezéssel. Lehet az akár olyan extrém is, mint hogy „bocs, megmondanád, hogy ma szerda van vagy csütörtök?” (Edzés közben nem jutott eszembe a nap, ezért megkérdeztem valakit.) Ha nagyon extrém a kérdés, kicsit több humorral körítve adom elő. A „szőke kérdés módszer” eddig mindig bevált.
Mikor van egyedül probléma a mondanivaló tisztázására feltett kérdéssel? Amikor a kommunikáció másik fele velem valami miatt negatív irányban elfogult. Kérdésem ilyenkor azonnal a „provokáció” bugyorba zuhan, és meghallgatatlanul pattan vissza róluk. Azaz nem segít tisztázni a konfliktusból adódó félreértéseket. Sőt. Hatása éppen a kívánttal ellentétes lesz.
Házi használatra tehát egy gyógy-verziót fejlesztettem ki. Egyelőre kísérleti szakaszban tart a kutatás. A prototípus tesztelése folyik. Legyártottam egy klisét. „Jól értem, hogy ezzel azt akarod mondani, hogy…?” – teszem fel ilyenkor a kérdést, ha olyan dolgot mondanak nekem, ami várhatóan magában hordozza a félreértésből adódó konfliktus lehetőségét. A kérdés tudom, nagyon „izé”…klisé-ízű. De hidd el, ha lazán, őszintén adod elő, a válaszoló a témára fog fókuszálni ahelyett, hogy a kérdésen röhög.

Berki Viola illusztrációja

AZ ELSŐ VISSZAJELZÉS
A kérdés a lányommal már működik. Alig várom, hogy volt férjemnek is feltegyem. Arról pedig még csak álmodozom, hogy egyszer majd ő is ezt a kérdést szegezi nekem a telefon lecsapása helyett.
A remény hal meg utoljára – mondják. Így is van. Hiszem azt, hogy ha léteznek hivatásos tárgyalók, akik nemzetek közti háborús konfliktusokat tudnak megoldani, igenis vannak módszerek a reménytelennek tűnő napi konfliktusaink megoldására is. Mert Jókai Annának igaza van. A félreértésekből származó konfliktusok sokkal súlyosabbak, mint az egymás meg nem értéséből származók. Nem elég, ha egy nyelvet beszélünk. Fontos, hogy értsük, mit is akar a másik mondani.
UTÓHANG
Csupa mosollyal írom. Mert örülök. A minap nemhivatalos mediáción voltunk gyerekeink apjával. Két „mediátorunk” volt. Számomra nem, volt férjem számára viszont (szerintem igen) meglepő módon nem vitatkoztunk. Sőt. Még a nézeteinket sem kellett összetéríteni. (Oké, egyszer kéretlenül megszólaltam. Teljesen azért én sem tudom magam egyik napról a másikra feladni. De az optimista, szeretetteli érzések elaltatták bennem a korábban állandóan gyötrő megnyilatkozási vágyat.) Nem egészen egy óra alatt profi mediáció nélkül is megegyezésre jutottunk. Szerintem még a házasságunk alatt sem voltunk soha ennyire konstruktívak. Komolyan mondom.
A módszeremre csak akkor volt szükség, amikor rajtam kívül mindenki úgy gondolta, hogy én nem ismerem el a hibáimat, a felelősségemet, és másokat kívánok hibáztatni a történtekért, minden gondomért és bajomért. Pedig nem így van. Sőt. Utólag azt kell mondjam, rengeteg mindent nem értettem volna meg, ha nem kellett volna megélnem ezeket a nehézségeket. Bölcsebb lettem általuk. És alázatosabb. És már tudom, mit jelent az a mondat, ami világ életemben mottóm volt: „A következetesség nem azt jelenti, hogy következetesen ragaszkodunk a rossz döntéseinkhez.” És amit volt férjem mondott mindig az „én igazságom” és „te igazságod” témában: igenis lehet több témában eltérő véleménnyel is békében élni egymással is, nem csak egymás mellett.
(Megjelent: Mandiner, Család – 2017. 03. 03.
Hivatalos engedélyezett szerzői másodközlés.)