(SÁNDORNAK ÉS A FIÚKNAK A PILVAXBA)
Ha kettőt hátralépek és rápillantok mindarra ami most velünk, majd nyolcmilliárdnyi emberiséggel történik, elsősorban izgatottság tölt el. Elképesztő korban élünk, nincs intellektuálisan ennél kihívóbb, Ha nem lenne és lesz méginkább pokoli ára, még hálát is éreznék, hogy egy ennyire érdekes, ellentmondásokkal teli kor fia lehetek.

Fájdalmas vedlés. De szükséges vedlés, amiben vagyunk, s ebben azt hiszem az emberiség gondolkodó része többé-kevésbé egyetért.
Amikor a járványba most belebonyolódó kontinensek és kultúrák kijönnek végül a koronavírus háborúból, már nem ugyanazok lesznek. Valami alapvetően megváltozik. Bizonyos elemeiben pedig biztosan rajtunk embereken múlik, hogy rosszabb vagy jobb világ lesz-e, amely akkor ott bennünket fogad.

Rendíthetetlen optimizmussal hiszem, hogy ez a járvány esély rá, hogy jobbá tegyük a világot akkor is, ha természetesen eleinte vesztésre állunk az ilyen háborúkban.

Az olajalapú civilizáció végét vizionálom. E nyersanyag ára lefelé tendáló spirálban, történelmi árzuhanásban van, mialatt a légkör a koronavírus járvány társadalmakat bénítő hatása következtében halovány gyógyulásjeleket mutat. Reményt legalábbis.

Világgazdasági válság következik, de ezt később már nem így fogjuk hívni. Ha szerencsénk lesz, megváltás lesz a neve. Egy olyan radikális átalakulás történik talán máris, amelyben a Föld javainak eloasztása új elvek szerint történik majd, s az elosztás módja sok elemében nélkülözni fogja a ma ismert gazdaság mechanizmusait. Remélhetőleg igazságosabb lesz, értelmesebb, inkább a szükségletek, igények szervezik, mint a vagyonkoncentráció logikája, ami miatt ma az emberiség egészen mikronnyi hányada tulajdonolja világunk javainak túlnyomó hányadát.
Életformaváltás előtt állunk, amelyben nemcsak a javakhoz, tárgyakhoz, szimbolikus értékkel felruházott üres csecsebecsékhez és valóban nagyszerű alkotó teljesítményekhez való viszonyunk alakul át, de a természettől távolodó eddigi tendencia is megfordul, s az emberiség apránként visszatér kényszerűen elhagyott édenkertjébe. Talán még nem hisszük el magunkról, hogy képesek leszünk rá. De hát mennyi minden történik akár csak ma, amiről pár napja, egy-két hete sem hittük volna még, hogy megtörténhet velünk.
Kulcskérdés, hogy képesek leszünk-e elszakadni az emberi alaptulajdonság, az irigység, valamint az erre ráépülő reklámvilág csábító hazugságaitól, és önmagunkba nézve felismerjük-e valódi szükségeleteinket? Ehhez persze nemcsak a történések kellenek, de mi is, akikben lecsapódnak a tapasztalatok, akik új irányt szabhatunk az ezekből születő érzelmeknek.

A képeken az ausztráliai tűzvész után fennmaradt elszenesedett erdőkben sarjadó új hajtások láthatók

A képeken az ausztráliai tűzvész után fennmaradt elszenesedett erdőkben sarjadó új hajtások láthatók

Állatfajok százai pusztulnak nap-mint-nap. Amerre járunk, a világ tengerpartjaira szemetet hordanak a hullámok, s olvadnak sarki jéghegyeink. Megszokott növényeink pusztulnak ki egy-két év alatt. Helyükre olyan fajok telepednek, amelyek soha nem voltak honosak errefelé. Különös gyilkos szunyogok jönnek és más kórokozók. A sokfelé fellépő édesvíz hiánya, a kiszáradások nyomában járó háborúk miatt népek kerekednek fel és indulnak el új otthont találni maguknak. Civilizációk emelkednek és sűlyednek alá. Valamit végzetesen elrontottunk, s ha a legkorábbi okig nekünk embereknek visszafejteni nincs is módunk e sokszáz évre visszavezethető zsákutcás kísérlet logikáját, megteszi helyettünk a járvány. Mint az emberiség katasztrófája. És reménye.

Tarlóégetés. Akárcsak Ausztrália nemrég leégett erdeiben, itt is az üszkös törzseken és ágakon friss új erőkkel törekvő harsogózöld élet sarjad nemsoká. Pár hónap, pár év, évtized? Nem tudhatni még, hogy a polgárság bő ötszázéves gazdasági működése, a kapitalizmus, és az eddig legmagasabb szintűnek ismert társadalmi formációi, a képviseleti demokrácia helyén miféle új társadalom nyújtózkodik majd nagyra. Azt sem, hogy a most tényleg, és nemcsak hivatkozott paradigmaváltás természete szerinti átrendeződés mennyi időt követel. Minden kérdés nyitott.

Egy ideig csend lesz. Talán megrendült csend. Az idő csipkerózsikaálomszerű megtorpanása. És elszegényedés, felkavarodó sorsok és nyomor, sok fájdalom sokaknak, minden, amit egy világméretű cunami tört hordalékai magukkal sodornak. Nincs más utunk már. A visszatérés forgatókönyve elveszett. Csak előre van a nehéz, kétségbeejtő, de reményt és esélyt igérő jövőbe. Ez meglehet nem a mi személyes jobb jövőnk lesz, de az emberiségé. A leszármazottainké. Ma meghozott áldozataink gyümölcseit ők szakítják le majd az új éden aranylevelű fáiról.