AZ ELSŐ TALÁLKOZÁS

A kommunikáció – lévén összetevője a társas kapcsolatoknak -, valamiképpen minősíti is a résztvevő felek közötti viszonyt. (Csepeli, 1997) Éppen ezért jelentősége van annak, ha egynémely barátunkkal a beszélgetéseinket ki nem bírnánk fülig érő száj és fel-felnevetés nélkül, és másról árulkodik, ha bizonyos ismerőseinkkel összekerülve feszengeni kezdünk és csak felületesebb beszédtémák jutnak eszünkbe. Ezek természetes, a társas viselkedéssel foglalkozó tudomány-szakterületek ismeretanyaga által levezethető jelenségek; nem érdemes hibáztatni egyik felet se, ha valakivel nehezebben jövünk ki, mint szeretnénk. Nem vagyunk egyformák, hát nem is várhatnánk el, hogy kapcsolataink hasonlóan működjenek. Találkozásaink, beszélgetéseink fő alkotórészei mi magunk vagyunk, és ahogy megismerjük egymást, annál is inkább megszilárdulnak és karakterizálódnak köztünk az interakciók szabályszerűségei. Szabályszerű elemek alatt a személyközi kommunikációban többek között a távolságtartást, a szemkontaktust, az ide-odafordulást, a testtartást, a tekintetet, az összehangoltságot értem, egyúttal ezek változásait az idő folyamán. (Forgas, 1985) A felmérés során, amit végeztem, kapcsolatokról és az imént említett kommunikációs jellemzőikről kérdeztem fiatalokat, azzal a szándékkal, hogy tanulmányomban a velük készített interjúkat kivizsgálva egyeződéseket keressek a – kategóriákba rendezett – kapcsolataikban, hangsúlyt helyezve az első találkozás döntő szerepe és a dinamikus kapcsolatalakulás kettősségének kérdésére.

Yanidel fotója Pantheon előtt

Írásomban betekintést adok a megkérdezettek kapcsolat-jellemzőinek magyarázataiba, felhasználva az interjúkban elmondottakat, valamint néhány elméletet a személyközi kommunikáció és a szociálpszichológia területéről; ez utóbbi tudományág adhat választ – Forgách József megfogalmazásában – az együttélés megoldásával és a személyközi viselkedéssel kapcsolatban felmerülhető kérdésekre. (Forgas, 1985) Ezt a találkozás és a kapcsolatalakulás mozzanatainak ismertetésével terveztem folytatni, de – mivel nem pszichológus-hallgató vagyok – csak leegyszerűsítve álltam neki ezek leírásának. Ezzel félúton felhagytam, mert jobbnak láttam azelőtt visszalépni, hogy a hozzáértők blődségeket olvasnának és a fejemet vennék; ezért a tanulmányt a felmérés pontos leírásával folytatom. Később ellenőrizni fogom az előfeltevésem, hogy a kapcsolatokban, azok hasonlóságai révén, árulkodó jeleket fogok találni arról, hogy az első találkozások megelőlegezhették a megkérdezettek mostanra kialakult viszonyaikat, beszélgetéseiket. Kitérek a vélekedéseik és visszaemlékezéseik esetleges problémáira, amelyek kevésbé megbízhatóvá teszik az elmondottakat. A következtetésem levonásával zárom le a tanulmányt, előtérbe helyezve a kérdést, beigazolódott-e a tömören már megfogalmazott feltevésem.

Hogy erről írni tudjak, hasznos tanácsokkal látott el Dunai Tamás egyetemi oktató, valamint a meginterjúvolt ismerőseim is nagy segítségemre voltak, mert a részvételük nélkül puszta elméletekbe kapaszkodhattam volna, ezenkívül – bár ezt, személyes jellege miatt mindenképpen ki kell szorítanom az írásomból – kellemes elbeszélgetésekben volt részem velük; ismeretségünk dacára rengeteg új dolgot tudhattam meg róluk és élményeikről, így az interjúzás folyamata számomra mindenképpen hasznot jelentett. Írásomat, a fent leírtaknak megfelelően, a felmérés lépéseinek ismertetésével folytatom.

HIPOTÉZIS ÉS MÓDSZERTAN

Egymás közötti interakcióink, az azok által kiváltott kölcsönhatások, valamint mindezek egyedi sorozata jellegzetesen formált viszonyt alakítanak ki. (Csepeli, 1997) Épp a kontaktusba lépő, egymásra ható egyéniségekből is ered a kapcsolatok jellegzetessége. A személyek egyedisége és a számos, őket befolyásoló tényező teszi a résztvevők közötti folyamatokat – a kommunikáció, a személyészlelés és a kapcsolatok alakulásának színterén – szabályokkal nehezen rendszerezhetőnek. A felek közötti kommunikációs folyamat, a személyközi viselkedés részeként, tudatos reflexió nélkül, automatikusan működik. (Forgas, 1985) Az egyén ilyenkor figyel saját magára is, nem csak a másik félre: önmegfigyelést végzünk, énképünket aktívan kiismerjük, igazoljuk, vagy éppen felülírjuk beszélgetéseink közepette. (Mead, 1934) Ez magunkra irányuló megismerés, és ezzel együtt figyeljük meg, ismerjük ki a másik félt, adott mértékben, és adott kommunikációs tényezők hatása mellett. A személyészlelés maga minden interakcióban jelen van és döntő szerepe van, ráadásul a személyekre való visszaemlékezéseinkre is kihat. (Forgas, 1985) Általában már eleve rendelkezünk olyan attítűdökkel (pl. neveltetésből vagy iskolázottságból származóan), érzelmekkel és motivációkkal, amelyek a személypercepciónak már a kezdetén befolyást tesznek ránk. (Forgas, 1985) Ebbe aztán beleavatkozik az információcsere, amely során sok-sok információrészlet érkezésével formáljuk meg benyomásunkat a másik félről. Ha valakiről, akivel találkoztunk, benyomást formáltunk, akkor automatikusan máris egy egészleges képet hoztunk létre az emberről, mondhatni anélkül, hogy teljesen kiismertük volna: elegendő volt információkra támaszkodnunk, és feltételezett, a múltból ismerős adalékokkal kiegészítenünk a másik személyről alkotott képet. (Asch, 1946)

Mivel az első kapcsolatba-lépésre is hatással voltak a kommunikációt befolyásoló tényezők, feltételezésem szerint az (általában fontosnak is tartott) első benyomásnak és a személypercepciónak részei is lettek azok, és meg is alapozhatták, hogyan fog alakulni a személyek közti viszony. Így akár árulkodó jeleket is találhatunk, összehasonlítva az első találkozást, első beszélgetést, a felek egymás közti, azóta kialakult, szokásos beszélgetéseikkel; összetett dolgok lévén érdemes figyelembe venni az egymásról kialakult összképet, a kapcsolatbéli szerepeket, a beszélgetési stílusokat, a körülményeket. Sejtésem, hogy azok az első találkozások, amik a felek számára emlékezetesek voltak, mind pozitívan, mind negatívan megítélve (pl. vagy viccesen ismerkedtek össze, kínos volt, bunkók voltak egymással, stb.), azokat pontosabban is fogják visszaidézni, továbbá azokból a találkozásokból lettek a legkarakteresebb viszonyok, és akár jó viszonyba kerültek, akár rosszba, azoknak az ismereteknek tulajdoníthatják a legnagyobb jelentőséget. Kérdőívemet ennek alátámasztására állítottam össze: megjegyezték-e a megkérdezettek az első találkozásokat, első beszélgetéseket az általuk választott ismerőseikkel, és vajon mennyiben határozta meg aktuális viszonyukat, egymáshoz való hozzáállásukat. Előfeltevéseim a következőek:

a régóta tartó, meglévő szerelmi kapcsolatok jól indulhattak

a már szétment kapcsolatok gyengén (azaz nem lett emlékezetes) vagy jól

a plátói szerelmek rosszul (pl. kínosan) indulhattak

a múltbéli afférok gyengén

a fellángolások jól

az ellenségeskedések rosszul

a kierőszakolt közeli viszonyok rosszul

a közömbös viszonyok gyengén

a távolságtartások gyengén vagy rosszul

a barátságok jól

a szétment barátságok gyengén

az eltávolodott barátságok jól

Mi szerepelt a kérdőívben?

Mindegyik interjú-alany ugyanazokat a kérdéseket kapta a szemtől lezajlott szóbeli interjúkban, mindegyik kitárgyalt ismerősük egy-egy ilyen lapon került sorra, és szabad kezet kaptak, mekkora terjedelemben válaszolnak a kérdésekre, ahogy arról is maguk dönthettek, melyik ismerőseikről fognak beszélni. Előzetesen megkapták az instrukciót, hogy válasszanak ki előre 10 ismerőst, akivel legalább egyszer beszéltek már, lehetőleg fiút is, lányt is; olyat is, akivel jó viszonyban vannak, olyat is, akivel az annyira nem alakult ki. Fontosnak tartottam, hogy ne tudjanak a kutatás konkrét témájáról, ezért mindössze annyit mondtam, az ismerőseikről kell nyilatkozniuk, egyúttal annyi dolgok van még, hogy bízzanak meg abban, hogy nem élek vissza az elmondottakkal, személyes jellegük miatt nem adom tovább a kitöltött kérdőíveket, és a tanulmányba sem kerül bele a nevük. A kérdőívhez egy másik papírt is magammal vittem, amelyre néhány kulcsszót írtam fel, amelyek a beszélgetés-jellemzésekhez lehettek segítségükre. Ezt fel is tüntettem két kérdésben. A nyitókérdés (Kicsodád ő neked?) arra szolgált, hogy rögtön behatárolódjon az adott viszony esetleges kategóriája, úgysmint jelentősége; szerencsés esetben a válaszolónak a kérdés rögtön eszébe juttatott olyanokat, amik jellemezhetik a viszonyt és az közös múltjukat, így meg is alapozhatták a kinyilatkozások és visszaemlékezések milyenségét.  A zárójeles kérdéseket nem minden esetben tettem fel: a „Tegeződtök?” kérdést akkor, ha idősebb személyről volt szó, a „Vonzónak találtad, amikor először találkoztál vele?” kérdést természetesen akkor, ha ellenkező neműről volt szó, a „Szokott bámulni?” kérdést akkor, ha rosszban vannak, vagy ha a válaszoló tetszik vagy tetszhet a szóban forgó személynek. A Jó pasinak / jó nőnek tartod? kérdést azonos nemű esetén is fel tettem, mert ezt nemtől és kapcsolat-típustól függetlenül meg lehet állapítani – az erre adott válaszokra a továbbiakban „jó megjelenésűként” fogok utalni. Előbb kellett a múltjukra vonatkozó kérdésekre válaszolniuk, köztük az első lépésekről szólóakra, mint a jelenlegi viszonyukról beszélniük, hogy kevésbé befolyásolja őket a jelen állapot a visszaemlékezésben. (Valamennyit mindenképpen befolyásol, lásd: 4.1.) Az első találkozáskor megjelenhető félénkség előjöhet idegenekkel szemben, a másik nemmel szemben, magasabb rangúakkal szemben, új és erősen szabályozott helyzetben. (Forgas, 1985) Akik osztálytársak voltak, elmondásuk szerint gyakran közeledtek fenntartással egymás felé, emellett többen is úgy emlékeztek, hogy amikor megtetszett nekik valaki, azzal szemben roppant félénkek lettek, a rizikó miatt. A félénkség váratlan előjötte mögött a tőlünk különbözőektől való félelem, a velük szembeni előítélet és az új társas helyzetek iránt érzett félelem állnak. (Zimbardo, 1982) A „Milyen gyakran beszéltek?” kérdésre adott válaszok a jellemzések pontosságát árnyalhatják, mert akkor észleljük egy másik személy dolgait pontosabban, ha van időnk kiismerni a célszemélyt. (Forgas, 1985) Hasonlóságokra és különbségekre egyrészt az egyedi viszonyok továbbértelmezése miatt (ami az interjúalanyok számára is hasznos lehetett), másrészt annak alátámasztására kérdeztem, hogy a hasonlóságokban és különbségekben automatikusan a jó és rossz tulajdonságokat véljük felfedezni: ez annyiban mindenképp bevált, hogy a válaszolt különbségek hemzsegnek a kibeszélt személyek rossz tulajdonságaitól. További előfeltevéseim az alábbiak voltak:

a jobb indításokkal kezdett kapcsolatokban nemigen volt konfliktus, pozitívan nyilatkoznak a másik személyről és viszonyukról, zökkenőmentes a kapcsolatuk

a kevésbé emlékezetes indításúaknál felmerülhetnek gondok, azaz nem teljesedett ki se kifejezetten jó, se kifejezetten rossz viszony

a rossz indítások esetén rossz vagy nehézkes lett a kialakult viszony is; nehézkes alatt azt értem, hogy lehetnek akár jóban is, csak nem olyan felhőtlenül

AZ INTERJÚK SZÁMA

A megkérdezettek száma, akikből később általánosítottam, 20 volt, 10 lány és 10 fiú. Az interjúzást leredukáltam a saját korosztályomra, így a megkérdezettek 17 és 20 év közöttiek voltak. Ez csupán annyi befolyást tehetett a kapott anyagra, hogy igen sok ismeretség, ami a halmazba került, az iskolából származik. Nem volt minden alanynak ideje 10-10 személyt kibeszélni, így az esetleges 200 helyett 155 egyedi eset került kézhez. A lányok összesen 72 személyről nyilatkoztak, átlagosan 7-ről, a fiúk 83-ról, és az átlaguk 8 személy. Meglepetésemre több lett az azonos neműekről való nyilatkozás, mint az ellenkező nemnek máskor gyakori kibeszélése: a fiúk által kitöltött lapok 58%-ában van szó fiúkról. Ezt annak tulajdonítom be, hogy a gyerekkori barátságok túlnyomórészt azonos neműek között jött létre, és azokról szívesen nyilatkoztak az alanyok, ha máig kitartanak azok a viszonyok. A másik neműekről való válaszolásokban a lányok voltak erősebbek, több lapon nyilatkozik lány fiúról, mint fiú lányról.

HOGY TÖRTÉNT AZ ÁLTALÁNOSÍTÁS?

Az interjúzást követően dossziékba rendeztem az egy kategóriába vehető kapcsolatokat. Ezekre a kategóriákra épül az eredmények kiértékeléséről szóló rész. Az egyedi esetek közötti különbségek még így is, egy-egy kategórián belül is szemmel láthatóak, így nem azok a pontok lesznek ismertetve, amik minden egyes esetben egyezett, hanem azok, amelyek gyakran előfordultak. Feltüntettem magamnak, egy-egy találkozás, megismerkedés, első beszélgetés milyen erős (mint erősen jó vagy erősen rossz) vagy gyenge (pl. ha nem is emlékszik) indításnak vehető, és ezek esetleges egyezéséről külön szót fogok ejteni, valamint hogy összefüggött-e a találkozások erőssége a kialakult viszonyokkal.

Első flört a Metróbeli találkozásnál (Yanidel fotója)

HOGYAN TALÁLKOZTAK, MIVÉ LETTEK?

Mikor megnyilatkoztak egy-egy ismerősükről az interjúalanyok, fel kellett idézniük mind a közös múltjukban történteket (a megismerkedést, egymás tartalmasabb kiismerését, az esetleges múltbéli konfliktusokat, és a jelen helyzetről beszélve, ha furcsa is, szintén felidézéseket kellett végezniük. Ezen felidézések legtöbbje explicite történt, azaz adott helyen és időben megtörténtek eseményekhez kötötték mondanivalójukat. (Atkinson, 2003) A kibeszélt ismerőseik személyiségét konkrét események tükrében tudták ábrázolni és a kérdésekre válaszolván továbbadni. Ha akarták volna, se választhatták volna ketté. A felidézett élmények az emlékezetükben kategóriákba voltak sorolva. (Richards, 1936) Ezért sem tudták egyforma pontossággal felidézni a régi eseményeket. Mint mondtam, jelentőséget tulajdonítok a pontosabb felidézéseknek, sok esetben azonban akadálynak bizonyult, ha igen régen, még gyerekkorukban találkoztak először; sok gyerekkori emlék ellenben megőrződött az emlékezetükben: talán épp azokból születtek tartós kapcsolatok. Amennyiben nem gyerekkori megismerkedésről volt szó, meglepően könnyen fel tudták idézni az előzetes információkat és a megérzéseket a személlyel kapcsolatban – amiknek a felidézése, ne feledjük, könnyen történhetett a mai álláspontjuk befolyása alatt is. A beszélgetés-jellemzésekhez igen gyakran nyúltak segítségért a Függelékben is szereplő lapért, melyen beszélgetés-közbeni jellegzetességeket soroltam fel; de általában azokkal kezdték a válaszolást, ami elsőre eszükbe jutott beszélgetéseikről, és amiket konkrétan azon beszélgetések során szoktak érezni és tapasztalni. A hasonlóságok és különbségek sorolása alaposan elgondolkodtatták az alanyokat, többen azt mondták, hogy ezekbe sosem szoktak belegondolni. Azokról, akiket már kiismertek, általában tartalmasan meg is tudtak fogalmazni nem egy hasonlóságot és különbséget. Mint korábban említettem, a különbségek sorolása kiválónak bizonyult arra, hogy kipanaszkodhassák a másik fél összes rossz (vagy rossznak tartott) tulajdonságát. Ezen kérdésekben igen gyakran előhozakodtak egyrészt világnézettel és zenei ízléssel, másrészt szokásokkal és hitbéli meggyőződésekkel – az első két komponenst Altman és Taylor külsődleges összetevőknek, a másik kettőt belsőbb összetevőknek tulajdonítja a személyiség megismerésénél. (Altman, 1987) Értsük ezt úgy, hogy az interjúalanyok számára fontosnak kimondott világnézet és zenei ízlés épp a másik fél kevésbé mélyen való ismeréséről árulkodik. Több kérdés során attribúció lépett fel: az interjúalanyok, az ismerősükről beszélve fejtegetésbe is kezdtek, meg akarták fejteni, mit miért csináltak, mit miért csinálnak, ki akarták következtetni a viselkedés okait. (Atkinson, 2003) A legtöbbjüknek már megvoltak az elképzeléseik, mi lehet a tárgyalt ismerősök fejében, és még arról is, ők maguk mit miért tettek, mit miért tesznek: bónuszkérdés néven rákérdeztem a végén, megtudtak-e valami újat magukról, a többség azt vallotta, hogy mindezt, amit magukról és a kapcsolataikról elmondtak, eddig is tudták (egyik megfogalmazás úgy hangzott, hogy szokott „filozofálni magáról”). A többiek az alábbiakra jöttek rá:

a)      Az alany összefüggéseket sejtett meg, amikről még el akart gondolkozni.

b)      Az alany rengeteg dologba először gondolt bele, mert elmondása szerint olyan rohanó életet él, hogy nincs ideje gondolkodnia a kapcsolatain.

c)      Az alanynak feltűnt, hogy csak a barátait tartotta önmagához hasonlóaknak, tehát lehetséges, hogy ő csak azokkal is barátkozhat, akikben hasonlóságot vél felfedezni.

d)      Akikkel nincsen jó viszonyban, az alany azokról sajnos (szerinte sajnos) csak lenéző, elítélő hangnemben tudott beszélni.

e)      Egy másik alany épp az ellenkezőjét mondta: örömmel vette tudomásul, hogy akiket nem kedvel, azokról tudott még jó tulajdonságokat mondani.

f)       Az alanyban feltörekedett pár elfelejtett, korábbi momentum egy-egy plátói szerelmével kapcsolatban.

g)      Rájött, hogy ő maga érzékenyebb és szentimentálisabb, mint előtte gondolta.

A kapott általánosságok, kategóriákba rendezve a jellemzett kapcsolatokat, a következőképpen néztek ki:

SZERELMEK, VONZALMAK

a) „Ódákat tudnék mesélni róla.” – Párkapcsolatok, beteljesült szerelmek

Létezhet szerelem első látásra? A kérdés vitára sarkallhat, abban mindenesetre megegyezhetünk, van az úgy, hogy az embernek a találkozás pillanatában rögtön megtetszik valaki: az interjúalanyok már az első alkalommal vonzónak találták későbbi párjukat. Igen kevesen választották azt az opciót, hogy a párjukról nyilatkozzanak: a párkapcsolatban élő interjúalanyok csaknem fele mellőzte a szerelmét a nyilatkozás során. Valószínűleg tartottak tőle, hogy rosszat mondanának a párjukról, vagy az is elképzelhető, hogy a kapcsolat bensőségessége miatt zárták ki kettejüket a felmérésből. Akár a megfogalmazás nehézsége is tehetett róla, a szerelem elvégre a leginkább nagyra tartott érzésnek számít. A tartós szerelmi kapcsolatokra, amiben ők is élnek, jellemző a szerelem-érzések közül az, amelyik a bensőségesség-szenvedély-elkötelezettség háromszögelméletet leginkább kielégíti. (Sternberg, 1996) Az alanyok valamely barátjukon keresztül ismerték meg a párjukat; természetesen napi kapcsolatban állnak, személyesen, telefonon és msn-en keresik fel egymást; több különbséget soroltak fel egymás közt, mint hasonlóságot (az ellentétek valóban vonzhatják egymást); voltak konfliktusaik; változatlanul tetszik a párjuk; világosan értik egymást; félszavakból is; nem éreznek tartózkodást. A beszélgetések jellemzése kisebb gondot okozott, mert egyszerűbb jelzőkbe próbálták tömöríteni a – napi szintű kommunikáció révén igen sokoldalúvá érett – beszélgetéseik milyenségét: így születtek azon jellemzések, mint hogy „érdeklődve”, „bensőségesen” és „tiszteletteljesen” beszélnek. Az első találkozásaik és első beszélgetések igen különböző stílusúaknak bizonyultak, így közös jegyeket nem lehetett belőlük kiemelni, sőt, volt, amelyiknél kínosan indult a beszélgetés. Az első találkozás és beszélgetés tehát nem feltétlenül zökkenőmentes a szerelmeseknél.

b) „Más utakon járunk.” – Felbomlott párkapcsolatok

Egykori párjaikról, vagy ahogy mondani szokás, az exeikről már szívesebben nyilatkoztak. Sokan kimondták, hogy jelenleg jó barátaiknak tartják őket. Egy kivétellel mind vonzónak vagy vonzónak találták az “exeket”, amikor megismerték őket. Az első találkozások és beszélgetések ez alkalommal is igen különböző stílusúak voltak; néhány esetben nem is emlékeztek, miről beszélhettek és hogyan. Tehát az első benyomás néha nem volt erős, és mivel a párkapcsolat megszakadt, a szerelemérzés sem lehetett erős, és ezt feltételezésemet követve éppen a gyenge indítás hatásának tulajdonítom. Azonban, ne feledjük, ez nem minden esetre igaz, mert volt kapcsolat, ahol jól indítottak, és ugyan véges ideig, de fennállt a szerelem; ez egybe is vág az előfeltevésemmel. Valami azonban egyik esetben se lehetett tökéletes az előző kategóriában is említett szerelem-hármasságból. Hasonlóságokról és különbségekről feltűnően egyforma arányban nyilatkoztak, és nem is állnak fenn olyan erős különbségek, mint például a volt barátok esetében (3.4. b). Amilyen különbözőek az első beszélgetések leírásai, ugyanolyan különbözőek a mostani beszélgetéseik (amennyiben beszélnek még egymással), ráadásul esetenként meg is változtak beszélgetéseik stílusai. Az exek első és jelenlegi beszélgetései között hasonlóságokat tehát nem (vagy ritkán) találni, ha meg is maradt a kezdeti közvetlenségük, az is már csak baráti lett. A nem tökéletes indításoknak azonban, mint fentebb írtam, bizonyos esetekben hatást tulajdonítok.

„Félénk voltam.” – Egykori plátói szerelmek

A megkérdezettek minden esetben pontosan fel tudták idézni, hogyan zajlottak le az első beszélgetések a plátói szerelmeikkel, jellemezni tudták a körülményeket és a bennük lévő akkori érzéseket. Egy-egy kivétellel félénkséget éreztek a másik felekkel szemben, felhagytak az esetleges múltbéli konfliktusokkal, és ugyanolyan „jó pasinak” vagy „jó nőnek” tartják a korábbi kiszemeltet, és tartózkodást is csak 1 alany érez. A többi válasz igencsak megoszlik. Az előző példában leírt beszélgetésstílusi különbözőségek itt is fennállnak, sőt, a megismerkedéseknek is egy része erősen pozitív (jó indítás, jó benyomások), másik része gyenge volt (nem történt semmi különös, és csak megtetszett a másik fél), és volt utálattal kezdődő plátói szerelem is. Az első találkozásoknak (a szélsőséges indítások miatt) ebben az esetben nem állapítható meg szabályszerű hatása. Viszont most először felbukkantak hasonlóságok az első beszélgetések és a jelenlegiek között, olyan jellemzőkben, mint több esetben a „poénkodás”.

d) „Nem értettem, mit akar.” – Múltbéli afférok, incselkedések

A nem túl tartós, de annál emlékezetesebb múltbéli afférok egyike sem kezdődött tökéletesen, persze különböző okok miatt: a megismerkedő felek vagy nehezen értették meg egymást vagy vitába keveredtek. Ezeket nem túl jó indításoknak könyvelem el, és ennek tulajdonítom be, hogy az afférok óta bevallottan kerülik egymást, azaz hogy a későbbiekben megromlott a viszonyuk. Barátokon keresztül ismerték meg egymást, előzetes információk nélkül. Nagyon ritkán beszélnek egymással, nem keresik egymás társaságát, és érzik is köztük a tartózkodást. Egyikük sem emlékezett az előzetes megérzésekre róluk, állításuk szerint nem értik egymást világosan, és nem jellemző, hogy félszavakból értenék egymást. Történeteik és a többi válaszaik persze változatlanul megoszlanak, ahogy minden más kategóriában is.

e) „Mély hatással volt rám a lénye.” – Egyszervolt fellángolások

A szerelem szubjektív élményét rendkívül nehéz mérni. (Forgas, 1985) Valószínűleg magunknak megmagyarázni is ugyanolyan nehéz, ha van, akivel csak egyszer találkoztunk és megdöbbentően erős vonzalmat éreztünk iránta. Az ilyen élményben részesült interjúalanyok kiválasztottjai mind messze laknak tőlük, és a találkozás óta nem is tartják velük a kapcsolatot, mert fenntartást éreznek a kapcsolat kiteljesedésének esélytelensége és a távolság keserűsége miatt. Az esetek, azok történeteiknek egyediségéhez képest, számos hasonlóságot mutattak: elsőre is vonzónak találták őket, de inkább külsőleg; félénkek voltak, közös érdeklődéseikről beszéltek, nem beszéltek azóta, hozzájuk hasonlóaknak tartják őket, nem tudtak különbséget megfogalmazni, nem volt konfliktus, a másik felek bámulták az alanyokat, világosan értették egymást, félszavakból is, és a fentebb leírtak miatt tartózkodnak. Az esetek indítása is erős volt, igen emlékezetes beszélgetésekkel kezdték el, és mára nagy jelentőséget kapott a másik személy, így a kedvező indítás hatásosan működött – csak a körülmények miatt nem teljesedhetett ki a viszony. Azonban feltételezhetjük azt is, hogy ha közelebb élnek egymáshoz, pont hogy kevésbé vonzódtak volna, azaz az egymás közti távolság ténye és a találkozás egyszerisége nélkül nem is születhetett volna meg, nem is tudatosodhatott volna az erős fellángolás.

Negatív viszonyok

a) „Minél ritkábban látom, annál jobb.” – Akik rosszban vannak

Akik rossz viszonyt ápolnak bizonyos ismerőseikkel, bevallásuk szerint kerülik is a kontaktust: tartózkodnak, és jóformán csak akkor beszélnek egymással, ha rákényszerülnek. Nem tartják vonzónak a másik félt, és ha ellenkező neműekről volt szó, őket a megismerkedés során sem tartották annak. Ezenkívül minden eset mögött állt valami konfliktus, mégpedig úgynevezett valódi konfliktus, amire megoldást csak társas helyzetük újradefiniálása hozhat. (Csepeli, 1997) Ezen esetek első találkozásai és beszélgetései is túl szélsőséges természetűek voltak ahhoz, hogy hatásukat általánosítani tudjuk.

b) „Igyekszem, hogy ne érződjön rajtam a kelletlenség.” – Amikor a másik fél erőlteti

Személy szerint érdekesnek tartom ezt a fajta viszonyt, azonban ebből kevés eset akadt. Mindenesetre akik ilyenről számoltak be, azok már megismerkedés előtt negatív véleménnyel voltak a másik felekről, az első beszélgetésekről megfeledkeztek, és nem tartják jó megjelenésűeknek őket. Csak akkor beszélnek, ha véletlen találkoznak, vagy legfeljebb, ha a másik hívja el őket valahova. Kényelmetlennek élik meg a beszélgetést, ezzel szemben ezt nem mutatják ki, mert nem akarják megsérteni a másikat. Nem értik meg egymást félszavakból, és tartózkodnak a másiktól, elhatárolódnak. Ennél a kategóriánál kifejezetten rossz indításokra számítottam, ezzel szemben, mivel nem emlékeznek rá, a viszonyokat gyenge indításukként könyveltem el. Itt tehát meglepő módon a gyenge indítás is – amit eredetileg a semleges viszonyokhoz párosítottam – elegendő hatással bírt ahhoz, hogy negatív viszony alakuljon ki.

Semleges viszonyok

a) „Mereven, kicsit hivatalosan.” – Közöny

Az egymással közömbös viszonyban állók szintén csak akkor beszélnek egymással, ha rákényszerülnek. Gondoljunk csak egy volt-osztálytársunkra, akit nem igazán ismertünk meg, mert például csak akkor beszéltünk vele, ha ketten vártuk a többiek érkezését az osztályterem ajtaja előtt. Ilyenkor nem érződött kölcsönös érdeklődés a másik felé, egyszerűen rutin-szerűen tettük fel a kérdéseinket, és bevett módon csak azokat az aktualitásokat meséltük el, amiket a héten már sok ismerősnek már ugyanúgy elmondtunk. Leginkább ebben az ilyen esetben látszódik annak ténye, hogy vannak úgynevezett köznapi interakciós epizódjaink, melyekben jól kialakult, szabályosan visszatérő interakciós rutinok szerint beszélgetünk és viselkedünk. Többféle szociális epizódot élünk át, nap mint nap, és tulajdonképpen úgy érvényesülünk ezekben a helyzetekben, mintha forgatókönyvek szerint társalognánk. (Forgas, 1985) Sajnos ebből kevesebb esetet kaptam, mint számítottam rá: arra gyanakszom, az ilyen ismeretségeiket annyira nem tartják fontosnak, hogy az interjúalanyok meg is feledkeztek róluk. A 2 eset, ami erről szólt, mindenesetre megegyezett annyiban, hogy osztálytársakról volt szó, akikről „fura” volt az első benyomás, nem voltak félénkek a megismerkedésnél, nagyon ritkán beszélnek egymással, nem tartják hozzájuk hasonlóaknak őket, nem voltak konfliktusok, távolságtartóan szólnak egymáshoz (mindkét esetben pont ezt a szót használták). Nem értik félszavakból egymást, tartózkodnak a másik féltől, és – meglepetésemre – emlékeztek az első beszélgetésekre, és jóknak is bizonyultak ezek az indítások. A köztük fennálló merevséget ezért, mivel gyenge indításra számítottam, nem a megismerkedés hatásának tulajdonítom, hanem a kapcsolat későbbi alakulásának.

b) „Idegesítőnek gondoltam… Kicsit most is.” – Távolságtartás

Az alanyok ebben az esetben alapvetően jóban vannak a kiválasztott ismerősökkel – csak „annyira mégsem”; tartják bizonyos okok miatt a pár lépés távolságot. E tartózkodások mögött különböző okok lapultak, viszont az esetek megegyeztek abban, hogy sok különbséget soroltak fel egymás között, talán ebben a kategóriában olvasható a legtöbb különbség; általában volt konfliktus a múltban; pár kivételt leszámítva az esetek szereplői csak az iskolában beszélnek egymással, előre megbeszélt találkozók nincsenek. A beszélgetések jellemzései teljesen különböző színezetűek, úgy látszik, ezt is személye válogatja. Nem igazán tűntek közös jegyek az első és a jelenlegi beszélgetéseik között, viszont általában az első beszélgetéseknél máris sok mindent kiderítettek egymásról, megismerték egymás összeköttetési pontjait (pl. a közös ismerősök, közös érdeklődési kör). A megismerkedések között nagyjából fele-fele arányban jó és gyenge indítások (sok emléket nem tudtak felidézni, pl. hogy hogyan viselkedtek), ezért kezdeti elképzelésem, hogy a gyengék mellett a rossz indítások gyakoriak ezekben a kapcsolatokban, tévesnek bizonyult.

Barátságok

„Alakítjuk egymást.” – Jó barátok

Márai Sándor írta egy helyütt, hogy a barátság szolgálat, erős és komoly szolgálat, a legnagyobb emberi próba és szerep. (Márai, 1943) Ezen szerepnek olyan alappillérei vannak, mint a lojalitás, az intimitás, az elkötelezettség, a kölcsönös megértés, a másik egyediségének és tulajdonságainak elismerése. (Somlai, 1997) Pont a jó barátaik voltak azok a választott személyek, akiket az interjúalanyok a lehető legjobb színekben tüntettek fel, és akikről a legnagyobb lelkesedéssel nyilatkoztak; végül épp ebből a kategóriából gyűlt össze a legtöbb egyedi eset. Tudván, hogy lehetetlen általánosságokat levonni ennyi barátság jellemzéséből és történetéből, úgy láttam leghelyesebbnek, ha továbbrendezem a papírokat aszerint, milyen régen barátkoztak össze a személyek. Egy, már óvodában megköttetett barátságot teljesen más szemmel kell nézni, mint azokét, akik tizennyolc évesen a kocsmában ismerkedtek össze. A megkérdezettekből igen sokan osztály- vagy csoporttársakként barátkoztak össze. A fiatalok legtöbb barátsága oktatási intézményekhez (általános iskola, középiskola, felsőoktatási intézmény) köthető, hiszen e korosztály kapcsolatrendszere a modern iskolarendszer bevezetésével alakult át. (Somlai, 1997) Rendszerint a barátságok azonos adottságokhoz és azonos társadalmi helyzethez is köthetőek. (Kelley, 1983) Harold Kelley további gyakori hasonlósági tényezőnek nevezi meg a hasonló kort, neveltetést, érdeklődést, értékrendet, egyúttal kiemeli, hogy a barátság, sok kapcsolat-fajtával ellentétben általunk szabadon választott. A felmérésben szereplő barátságok közül a legrégibb a kisgyerekkori barátoké, a legfrissebb az egyetemistaként, ám nem csoporttársakként összebarátkozott személyeké lett.

Kisgyerekkorban barátkoztak össze: Ebből csak 1 eset volt, így általánosítani nem lehetséges. Az első találkozás a múlt ködébe veszett, így annak hatását találgatni véleményem szerint nem is érdemes, ebben a korban főleg nem.

Általános iskolai osztálytársak voltak: A legtöbben fel tudták idézni, mikor, miről és hogyan beszélgettek először; napi (legfeljebb kéthetente folytatott) kapcsolatban állnak; hasonlónak tartják a másikat; képesek voltak pontos hasonlóságokat és különbségeket sorolni; voltak kisebb konfliktusaik; jó megjelenésűnek tartják a másikat; „minden” helyzetben beszélnek egymással; általában világosan értik egymást. Náluk jó és gyenge indítások érvényesültek. Egy pár jellemző részlet róluk: „kedvesnek látszott, szimpatikus volt”, „úgy emlékszem, mindjárt jóban lettünk”, „nincsenek közöttünk tabu témák”, „átveszem a beszédstílusát”, „nagyon sok közös téma”

Általános iskolás korukban ugyanazon a környéken laktak: Ők is pontos emlékeket őriznek a kapcsolat kezdetéről; hasonlóaknak tartják a másikat; nem tartják jó megjelenésűeknek őket; világosan értik egymást. A kapcsolat-indítások között akadt jó is, rossz is.

Általános iskolás korukban egyéb módon barátkoztak össze: A félénkség nem jelent meg; nem tartják hasonlóaknak egymást; kevés hasonlóságot és különbséget tudtak felsorolni; beszélgetéseiket teljesen pozitívan jellemezték; világosan értik egymást. A megismerkedést és az első beszélgetést azonban már elfelejtették, tehát gyenge volt az indítás.

Gimnáziumi osztálytársak voltak, de még azt megelőzően ismerkedtek meg: A beszámolók igen vegyesek, több esetben nem is tartották szimpatikusnak a másik félt, és csak később, már osztálytársakként lettek barátok. Annyi közös van bennük, hogy amikor és ahogyan csak lehetséges, beszélnek egymással, tehát kölcsönösen keresik egymás társaságát, és ők sem értik félre egymást. A kapcsolat-indítások különbözőek voltak.

Gimnáziumi osztálytársak voltak: Ezek a gimnáziumi barátok kisebb tartózkodást valamelyikük részéről, az új közeg hatására; legalább napi rendszerességgel, legfeljebb kéthetente beszélnek egymással; jó megjelenésűnek látják a másikat; már félszavakból is megértik egymást. Az indítások vagy jók voltak, vagy nem maradtak emlékezetesek. Akik új osztálytársakként tehát rosszul kezdik a viszonyukat, kisebb valószínűséggel lesznek jó barátok.

Gimnazista korukban egyéb módon barátkoztak össze: Ezek a barátságok sokkal különbözőbbek, mint az eddig felsoroltak, ezt a találkozó személyiségekben rejlő egyéniségek kamaszkori felerősödésének tulajdonítom be. Mindegyik esetben igen sok hasonlóságot és különbséget tudtak felsorolni, és nagyjából egyforma arányban, egymás félszavakból való megértése náluk is kialakult, ezek szerint ők az évek során roppant jól kiismerték egymást. Az első emlékek a legtöbb esetben határozottan jók voltak, de akadt egy-két „fura hangulatú”, illetve elfelejtett megismerkedés.

Egyetemi csoporttársak, de még a gólyatáborban ismerkedtek meg: Ebből is csak 1 eset bukkant fel az interjúzás során, így az általánosítás nem lehetséges. (Annak az egynek indítása egyébként gyenge volt, mert még nem keresték egymás társaságát – de a gólyatáborokban sokan összebarátkozhatnak, ezért kár, hogy a felmérésben több ilyen eset nem szerepelt.)

Egyetemi csoporttársak: Nem éreztek félénkséget; naponta-kétnaponta, legfeljebb hetente beszélnek egymással; hasonlónak tartják a másik félt; világosan értik egymást és nincs tartózkodás köztük. Jó (közvetlen, csevegő, viccelődő) és gyenge (ezesetben rövid és „semmilyen”) beszélgetésekkel is kezdődtek ezek a viszonyok.

Egyetemista korukban, de egyéb módon ismerkedtek meg: Pontosan vissza tudták idézni a kezdeteket; kellemes csalódásokat éltek át a másikkal kapcsolatban; napi, legfeljebb heti kapcsolatban állnak; a hasonlóságok és a különbségek felsorolása ismét tartalmas és egyforma arányú; jó megjelenésűnek tartják a másikat; sokkal inkább előnyben részesítik a személyes találkozásokat, mint a kapcsolattartás többi lehetőségét; nincs tartózkodás. Az ő első találkozásaik és beszélgetéseik, mint írtam, emlékezetesek voltak, emellett pozitív hangulatúak is, kedvező körülményekkel.

b) „Ő nem keres, én nem keresem.” – Volt barátok

Az ezen esetekbe tartozók már rosszban vannak, nem is keresik egymás társaságát, és széthúzásig élesedtek a köztük fennálló ellentétek, mégis a barátság-kategóriába kerültek az esetek, mert valaha össze kellett barátkozniuk – csak e barátságoknál gyenge (már elfelejtett vagy nem különleges) kezdetekre tippeltem. Azt is el tudtam képzelni, hogy – mostani rossz viszonyuk miatt – azt fogják állítani, már akkor nem tetszett valami a volt barátaikban. Pontosan emlékeztek mind az első találkozásokra (úgy látszik, a barátokról ezt könnyen megjegyzi az ember), sokan az első beszélgetésekre is, amiket jóknak is ítéltek, és ők azt is nyilatkozták, hogy szimpatikusnak tartották egykori barátjukat. Voltak olyanok is, akik valami furcsát vagy idegesítőt találtak a másik félben. Konkrét konfliktusokról számoltak be, és egyértelmű tartózkodásról vallottak, pedig a köztük lévő különbségek kerültek sorra, mindannyian a másik felek hibáinak, idegesítő tulajdonságainak és szokásainak sorolásába kezdtek. Mivel – elvárásommal ellentétben – a legtöbb megszakadt barátság jól indult, az interjúalanyaimnak ismét sikerült meglepniük.

c) „Már nagyon szeretnék leülni vele.” – Eltávolodott barátok

E barátságokat nem konfliktus változtatta meg, hanem az átalakuló körülmények: elköltözés, illetve új iskolába kerülés (csak nem minden esetben volt osztálytársakról van szó). Valaha teljes értékűen működő, napi kapcsolatban álltak, ezért soroltam a barátságok közé – ők összebarátkoztak valaha. Az előzetes megérzéseket már elfelejtették velük kapcsolatban, viszont jó emlékeket őriznek a kezdetekről. Úgy vallottak, már csak ritkán beszélnek; a legtöbben úgy mondták, havonta egyszer. Ahhoz képest, hogy ritkán találkoznak személyesen, kellemesek és közvetlenek azok a beszélgetéseik, és világosan is értik egymást. Az eltávolodott barátok, ahogy sejtettem is, emlékezetesen és jól indították kapcsolatukat.

EGYEDI ESETEK

Az interjúalanyok szabad kezet kaptak abban, hogy melyik ismerőseikről kívánnak nyilatkozni. Így kerültek az egyedi esetek közé olyanok, amik ugyan érdekesek voltak, de nagyon kevés (kategóriánként 2-3 darab) eset volt belőlük ahhoz, hogy külön passzust kapjanak az értékelésben. Így volt szó az interjúzás során tanárokról, persze olyanokról, akik már többet jelentenek az alanyok számára, mint egy ember, aki alkalmanként bemegy (vagy bement) az osztályterembe magyarázni valamiről; ezeket a tanárokat már meghatározó ismerőseiknek tekintik, akikkel személyes kontaktusba kerültek. Közös volt a jellemzésekben, hogy először másmilyennek gondolták ezeket a tanárokat, mint amilyennek később megismerték, emellett már első alkalommal ugyanúgy viselkedtek egymással, ahogy az a későbbiekben rutinossá alakult, mondhatni megalapozódtak az erőviszonyok. Előkerültek az ismerősök között online barátok is, ami szintén érdekes barátság-fajta, mert lehet mit vizsgálni az ilyen kapcsolatokon, csak épp a megismerkedést nem, mert nem személyesen történt, sőt, az ezekben az esetekben szereplő felek máig nem találkoztak személyesen. A harmadik kategóriát fogalmazzuk meg úgy, hogy azok, akiket nem tudunk hova tenni, olyan ismerősökről van szó, akikkel egy társaságba keveredtünk, de ennek dacára semmilyen viszony nem alakult ki köztünk, ráadásul megfejthetetlen a viselkedésünk. Meredeken hangzik, de ilyen beszámolókat is kaptam, azonban túl keveset. Első beszélgetéseik negatív kimenetelűek voltak, mégpedig nagyon egyoldalúak, csak az interjúalanyok közeledtek, azt is csak muszájból.

JÓL EMLÉKSZÜNK? (A BESZÁMOLÓK PROBLÉMÁS RÉSZE)

Az interjúalanyok feladata nem volt megerőltető: lényegretörően be kellett számolniuk ismerőseikről és a velük kialakult kapcsolataikról, szabadon választottan, határozott képet megfogalmazva róluk. Az interjú során sok mindent fel kellett idézniük: ismerősük személyiségét, viselkedését, részben nyilvánvalóan a róluk őrzött emlékekre támaszkodva; a megismerkedésüket, az esetleges múltbeli konfliktusokat, a mostani interakcióikat. Mint korábban említettem, a másokra való emlékezést a kognitív pszichológia információk integrációjának tartja, így az alanyok egy-egy ismerősükről beszélve információk sokaságát mozgósították. (Forgas, 1985) Sajnos előfordulhat, hogy sokszor tévesen idézték fel ismerőseikkel kapcsolatos emlékeiket. Az emlékek maguk már kialakításuk pillanatában eltérőek attól, mint amilyenek előhívásuknál; az emlékezet tehát konstruktív és rekonstruktív. (Atkinson, 2003) Emlékezetünk nem egy módon csaphat be minket, erről Daniel Schacter írt részletesen Az emlékezet 7 bűne című könyvében – emlékezetünk ezen hibáit nem ismertetem, arra ott van Schacter kötete, helyette inkább arról szólok ebben a részben, hogy az interjúk során hogyan jelenhettek meg a tévedések. A leggyanúsabb hiba, amit visszaemlékezésnél elkövethettek az alanyok, az elfogultság. Az úgynevezett konzisztenciahatás hatás gyakran átszínezi egy személy iránt érzett múltbeli érzéseinket. Egy volt barátra ezért is mondhatta az alany, hogy kezdetben utálta – lehet, hogy nem volt szimpatikus a volt barát viselkedése, de túlozhat az emlékezete abban, hogy utálta volna. Az emlékező ilyenkor utólagos ítéletet hoz a másik személy régi viselkedésével kapcsolatban, az emlékeiket az aktuális vélekedéseik, tudásaik és jelenlegi énképük alapján rekonstruálják. Gondoljunk csak egy történetre, amelyben, amikor az megtörtént, súlyos érzelmeket éltünk át, amiken azóta lassan túltettük magunkat, ráadásul új információkat is kaptunk már a történet hátterét illetően. Ha hónapról hónapra magnóra vettük volna, ahogy a történetet elmeséljük, biztos vagyok benne, hogy fokozatosan változó elmeséléseket hallanánk vissza, enyhülő érzelmi töltettel, mert az idő során már másképp vélekedünk az akkori érzéseinkről, így az akkori énünk és a történet már másképp is idéződik fel bennünk. Az alanyok tehát gyenge pontossággal beszélhetnek a múltbeli eseményekről, mert lehetséges, hogy mostani önmagukhoz és a kapcsolatok mostani jellegéhez alakítják a múltbeli képet, valamint tudásukhoz és meggyőződésükhöz, akármilyen pontosan is akarnak emlékezni. Az agy további „becsapásai” az emlékek elhalványulásai, ami azt a felejtést jelenti, amely során az új élmények átveszik a régiek helyét. De az elhalványulás nem csak ennyivel jár: az elfelejtett eseményekre általános ismeretekbe kapaszkodva őrzünk meg emlékeket, de a részleteket elfelejtjük. Az alanyok valóban jellemeztek kapcsolat-kezdéseket úgy, mint például „ahogy az új osztálytársak szokták”, csakhogy további konkrétumokra nem emlékeztek. E hibák mellé sorolnám az interjúalanyok esetleges személyészlelési hibáit is. Az emberek aktívan alkotnak és formálnak sémákat, személy-prototípusokat. (Bartlett, 1932) Ezekről általában megvannak az előítéleteik. Ha az interjúalany adott sémához (például valamilyen stílusba tartozóhoz, mondjuk a rockerekhez) köti a választott személyt, akkor tudtán kívül olyan tulajdonságokat párosíthat a személyhez, amiket a sémához tartozónak gondol. Torzult észlelés az is, amikor érdekből észlelünk bizonyos embereket másképp, mintsem objektíven. (Forgas, 1985) Ezeket az embereket (például a főnökünket, a szüleinket, a szerelmünket) ösztönösen másképp észleljük, mint a többieket, tulajdonságaikat érdekeinkből fakadóan másképp ítéljük meg. Az interjúalanyok ezért nem mindig tudhatták bizonyos ismerőseik viselkedését, például a szerelmükét, olyan pontosan felidézni, mint amennyire meg voltak győződve róla.

KONKLÚZIÓK

Kategóriákba rendezve emberi kapcsolatokat valóban igen sok, köztük lévő egyezést fedezhetünk fel. Az az elképzelés viszont, hogy lennének hasonlóságok az első beszélgetések és a jelenlegi átlagbeszélgetések között, elhamarkodott volt: több állomáson kell átmennie a kapcsolatoknak, hogy jellegük megszilárduljon, és ebben a sorban a megismerkedés és az első beszélgetés csak a kezdet. Ami azt a kérdést illeti, hogy az egy kategóriába tartozó esetek ugyanolyan kezdő hatásokkal indulhattak: csak bizonyos kategóriákban érvényesültek a 2. részben leírtak, a többi esetben pedig téves volt az előfeltételezés; az első találkozásoknak és első beszélgetéseknek tehát lehetséges, hogy szabályszerű hatása legyen, ám kisebb valószínűséggel, mint a hipotézis állította. Kevésbé emlékezetes találkozásokból is születtek fontos kapcsolatok, valamint a jó illetve rossz indításokkal kezdődő viszonyokon pedig gyakran tudott változtatni későbbi konfliktus illetve a kapcsolat pozitív alakulása. A jó barátságok értékelésénél figyeltem fel, hogy az évek előrehaladtával a barátságok egyre inkább jó indításúak voltak. Lehetségesnek tartom, hogy az ember idősödvén barátkozik ugyan, de egyre kevesebb szoros barátságot köt, és megkockáztatom, hogy ezen barátság-kiépítéseknél épp a jó indítású ismeretségek kerülnek előtérbe.

Ez azonban ez csak további találgatás; jövőbeli első találkozásainknál mindenesetre érdemes lesz közvetlennek lenni és tekintettel lenni a másikra, mert sosem tudhatjuk, mi lesz belőle.

FELHASZNÁLT IRODALOM

Atkinson, Rita L. (et. al) (2003): Atkinson & Hilgard’s Introduction of Psychology. (3. átdolgozott kiadás) Thomson Learning Company, London.

Babbie, Earl (1989): The Practice of Social Research. Wadsworth Publishing Company, Belmont.

Csepeli György (1997): Szociálpszichológia. Osiris Kiadó, Budapest.

Eco, Umberto (1977): Come Si Fa Una Tesidilaurea. Le materié umanistiche. Bompiani, Milano.

Forgas, Joseph P. (1985): Interpersonal Behaviour. The Psychology of Social Interaction. Pergamon Press, Oxford.

Griffin, Emory A. (2000): A First Look at Communication Theory. (4. kiadás) The McGraw-Hill Companies, New York.

Schachter, Daniel L. (2001): The Seven Sins of Memory. Houghton Mifflin Company, New York.

Somlai Péter (1997): Szocializáció. Corvina, Budapest.

HIVATKOZÁSOK

Altman, Irwin & Taylor, Dalmas (1987): Communication in Interpersonal Relationships: Social Penetration Processes. In: Roloff, Micheal & Miller, Gerald (szerk.): Intepersonal Processes, New Directions in Communication Research. Sage, Newbury Park, California

Asch, Solomon (1946): Forming impressions of personality. Journal of Abnormal and Social Psychology, 9, 41, 258-290

Atkinson, Rita L. (et. al) (2003): Atkinson & Hilgard’s Introduction of Psychology. (3. átdolgozott kiadás) Thomson Learning Company, London.

Bartlett, Frederick C. (1932): Remembering. Cambridge University Press, Cambridge.

Csepeli György (1997): Szociálpszichológia. Osiris Kiadó, Budapest.

Forgas, Joseph P. (1985): Interpersonal Behaviour. The Psychology of Social Interaction. Pergamon Press, Oxford.

Kelley, Harold H. (et al.) (1983): Close Relationships. H. Freeman, New York

Márai Sándor (1943): Füves Könyv, Révai Kiadó, Budapest.

Mead, George Herbert (1934): Mind, Self and Society. University of Chicago Press, Chicago

Richards, Ivor Armstrong (1936):  The Philosophy of Rhetoric. Oxford University, London.

Schachter, Daniel L. (2001): The Seven Sins of Memory. Houghton Mifflin Company, New York.

Somlai Péter (1997): Szocializáció. Corvina, Budapest.

Zimbardo, Philip G. (1982): Shyness and stresses of the human connection. In: L. Goldberger & S. Breznitz: Handbook of Stress: Theoreitcal and Clinical Aspects. Free Press, New York.

BIBLIOGRÁFIA

Asch, Solomon (1946): Forming impressions of personality. Journal of Abnormal and Social Psychology, 9, 41, 258-290

Altman, Irwin & Taylor, Dalmas (1987): Communication in Interpersonal Relationships: Social Penetration Processes. In: Roloff, Micheal & Miller, Gerald (szerk.): Intepersonal Processes, New Directions in Communication Research. Sage, Newbury Park, California

Atkinson, Rita L. (et al.) (2003): Atkinson & Hilgard’s Introduction of Psychology. (3. átdolgozott kiadás) Thomson Learning Company, London.

Babbie, Earl (1989): The Practice of Social Research. Wadsworth Publishing Company, Belmont.

Bartlett, Frederick C. (1932): Remembering. Cambridge University Press, Cambridge.

Baxter, Leslie & Montgomery, Barbara (1996): Relating Dialogue and Dialectics. Guliford, New York

Bruner, Jerome Seymour (1958): Social psychology and perception. In: E. E. Maccoby, T. M. Newcomb & E. L. Hartley (szerk.): Reading in Social Psychology. Holt, Rinehart & Winston, New York.

Csepeli György (1997): Szociálpszichológia. Osiris Kiadó, Budapest.

Davis, Keith E. & Kerkhoff, Alan C. (1962): Value consensus and need complementarity in mate selection. American Social Review, 27, 295-303

Dennis, Jack & Easton, David (1969): Children in the Political System: Origins of Political Leigitimacy. McGraw-Hill, New York.

Exline, R. (1974): Visual interaction: the glances of power and preferance. In: S. Weitz (szerk.): Nonverbal Communication. Oxford University Press, New York

Ginsburg, Gordon P. (1979): Emerging Strategies in Social Psychology. Wiley, Chichester.

Grice, Herbert Paul (1975): Logic and conversation. In: P. Cole & J. L. Morgan (szerk.): Syntax and Semantics. (3. ed) Springer, New York

Griffin, Emory A. (2000): A First Look at Communication Theory. (4. kiadás) The McGraw-Hill Companies, New York.

Festinger, Leon (1976): A társadalmi összehasonlítás folyamatainak elmélete. In: Pataki (szerk.): Pedagógiai szociálpszichológia. Gondolat, Budapest

Forgas, Joseph P. (1985): Interpersonal Behaviour. The Psychology of Social Interaction. Pergamon Press, Oxford.

Heider, Fritz (1958): The Psychology of Interpersonal Relations. Wiley, New York.

Lakoff, Robin (1975): Language and Women’s Place. Harper & Row, New York.

Levinger, George & Soek, J. Diedrick (1972): Attraction in Relationships. General Learning Press, Morristown.

Kelley, Harold H. (et al.) (1983): Close Relationships. H. Freeman, New York

McDougall, William (1908): Introduction to Social Psychology. Methuen, London.

Mead, George Herbert (1934): Mind, Self and Society. University of Chicago Press, Chicago

Richards, Ivor Armstrong (1936):  The Philosophy of Rhetoric. Oxford University, London.

Ross, Edward Alsworth (1908): Social Psychology. Macmillan, New York.

Schachter, Daniel L. (2001): The Seven Sins of Memory. Houghton Mifflin Company, New York.

Schlossberg, H. (1954): The three dimensions of emotion. Psychological Review, 61, 81-88

Somlai Péter (1997): Szocializáció. Corvina, Budapest.

Sternberg, Robert (1996): A Triangular Theory of Love. Psychological Review, 9, 119-135

Tannen, Deborah (1990): You Just Don’t Understand. Balantine, New York.

Winch, Robert F. (1958): Mate Selection: A Study of Complementary Needs. Harper Bros, New York

Zimbardo, Philip G. (1982): Shyness and stresses of the human connection. In: L. Goldberger & S. Breznitz: Handbook of Stress: Theoreitcal and Clinical Aspects. Free Press, New York.

Az adatokat ezen minta alapján írtam:http://www.magyarpedagogia.hu/?pid=50#jegyzekben

(Gellérfi Bence további írásait itt tudod olvasni: http://soraim.blog.hu/ A Szerk.)

Author: Gellérfi Bence

1991-ben született Szegeden, a BME Kommunikáció- és médiatudomány szakos hallgatója. Egyik szakdolgozatában a Szigetfesztivált, másikban a budapesti idegennyelvi kultúrintézeteket vizsgálta. Saját blogjának címe: http://soraim.blog.hu