AZ ELGURULT IDŐ

Mottó:Ha tudnám, mi lesz holnap, nem törődnék a tegnapokkal.” 

Nem tudom, hogyan vannak vele, de én már annak idején is biztos voltam benne: nem 2000. január 1-én lesz a világvége. Utólag persze könnyű, mondhatják, ám mindjárt hadd meséljek el néhány látszólag is összefüggő történetet. Előre csak annyit, és az olvasást is megkönnyítendő: egyik sem lesz hosszú, így a tanulságot se a végén keressék.

Shana & Robert ParkeHarrison : A Föld hangjai

Ültem a földön, kezemben kalapács, véső, köröttem éles kések és faforgácsok hevertek. Alacsony, támla nélküli, háromlábú széket faragtam. Hasítottam egy darabot a fából, figyeltem, hogyan pöndörödik és gurul el a vékony falemez. Pörgött a padlón, oldalára dőlt, megállt. Valaki egyszer azt mondta: „nincsen olyan dolog, amin az idő ki ne fogna”. Azt nem állítom, hogy az illető ismerte volna a jövőt, tisztán logikai úton magyarázta a múltat, ám ha valamit mégsem értett belőle, a választ nagylelkűen az időre bízta.

Béla barátom és albérlőtársam viszont látta a jövőt. Állattenyésztő volt és jós is egyszerre, ám többnyire ez utóbbi tudományát gyakorolta. Azt tartotta, hogy az idő, mint IDŐ, már a kezdetektől fogva független tőlünk, hatni rá nem lehet, s mérni is csak épphogy mérni tudjuk. Egyvalamit azonban lehet: látni. Képzelhetik, hogyan néztem rá, mire megígérte, elvisz arra a helyre, ahol magam is megtapasztalhatom ezt. Megláthatom magam, mondjuk, negyven évesen. Valahol az ukrán határ közelében van egy hely, ahová, ha állok, és előre nézek, a jövőt látom. Ha pedig hátra, a múltat. Mondta, ő már látta magát 2013-ban, amint átsétál a Lánchídon. Úgy emlékszem, ekkor gondoltam másodszor arra, Béla nem biztos, hogy normális.

Ő viszont azt mondta, hasznos dolog a kétkedés, ám egyetlen és legnagyobb hibája, hogy beleragasztja az embert a jelenbe. Olyan ez, akár a légypapír: a papír az idő, kétkedéseink pedig a legyek. És Béla egyedül utazott el arra a helyre, és én azóta nem hallottam felőle.

Ez a történet jutott eszembe, amíg pörgött a forgács a padlón, és úgy döntöttem, elteszem a munkát holnapra. Az egyik székláb már határozottan székláb volt, beillesztettem a helyére, enyvet eresztettem a résekbe, jutott a tenyeremre is belőle. Rajtam ragadt, akárcsak a múlt-jövő hangulat. Gondoltam, kipróbálom Béla egyik félelmetes szellemidézési technikáját. Tükröt kerestem, gyertyát gyújtottam, majd beálltam a tükör és a fény közé. Állítólag, ha pontban éjfélkor teszem ezt, megjelennek mögöttem a szellemek, és bűneim szerint megítélnek azon nyomban. Nem tagadom, tartottam ettől kissé, ám eljött a hajnal, és faggyútócsa lett a gyertya is, kialvatlan szempáromnál többet nem láttam az éjszakában. Lenyálaztam a pislákoló kanócot, és megállapítottam: a hiba csakis bennem lehet.

Nekiültem a következő széklábnak, és reggel hétig faragtam, majd elindultam a szerkesztőségbe. Útközben, megesküdtem volna rá, hogy Lilit (az igazi nevét sohasem tudtam), a gyönyörű és még mindig meglepően fiatal debreceni jóst és masszőrt látom, akivel tizenhat éve találkoztam utoljára.

A mozgólépcsőn még a fáradságra és a 2012. év problémájára fogtam a látomást, a buszon viszont már egyre határozottabban rohantak meg az emlékek. Lilihez sokan jártunk egyetemista barátok múltat idézni, és jövőbe látni, de azt hiszem, egyikünket sem a kártyavetés és kávézacc olvasás vonzotta hozzá, aminek segítségével egyébként hetvenszázalékos találati aránnyal megjósolta a zárthelyik és a vizsgák érdemjegyeit, hanem a jövendölést megelőző leírhatatlan félóráért, óráért, amiért ujjpercenként hetven forintot számolt fel.

Volt szerencsém azonban igazi látnokhoz is. Egy panelház kilencedik emeletén, a kisszobában rendezte be birodalmát: Tradicionális jós volt. Iamblichus-t, a 4. századi neoplatonista jövendőmondót tekintette mesterének, akitől maga a nagy Nostradamus is sok fogást ellesett. Komoly látogatás volt ez, ahogyan a nagykönyvben. Az ezredvégi látnok szobája sötét volt és matatni kellett a csendet. A folyosón a segéd azt mondta, jobbra a fal mellett idővel megtalálom majd a széket, arra üljek, és ne kérdezzek semmit, ne is szóljak. Már ültem jó ideje vakon, amikor hirtelen fény gyúlt, és úgy éreztem, valójában eddig láttam igazán. Színes karikák forogtak, pálcikák marokkóztak mindenütt. Aztán a látomásból előbukkant a mágus. Köpenyt viselt, melyet szerzetesek módjára kőtéllel fogott össze derekán. Kezében vastag, nyitott könyvet egyensúlyozott, majd letette az előtte lévő asztalra, ami mintha csak most termett volt közöttünk. Gömb is volt rajta, háromlábú rézállványon, ahogy illik. A gömb mellett vizesedény pihent, amiről csak később derült ki, fontos kelléke a jövőbe látásnak. A látnok pálcát húzott elő köpenyujjából, megérintette vele a gömböt, ami – tényleg nem tudom, mitől – megtelt füsttel, és amitől zúgott a fejem. A látnok az odakészített vízzel megnedvesítette lábát és ruhájának szegélyét, és monoton hangon mondani kezdte: nemigen érti ezt a világot. Azt nem árulhatom el, mit jósolt később, és azt sem, teljesült-e már, hiszen, mint magyarázta, bármikor beteljesedhet az életem során. A segédje a folyosón csak annyit mondott: 2012-ben lesz az emberiség utolsó ütközete, de addig még annyi minden szép törtéhet velünk. Félhavi ösztöndíjamat hagytam a panellakásban, odafönt a kilencedik emeleten.

Lassan elkészült a szék, naponta faragtam rajta. Nem lett se szép, se csúnya. Szék lett. Karácsonykor pedig éjfélkor felállok majd rá, és onnan nézek körbe: hol vagytok ti boszorkányok, hamis jósok; tűnjetek el az életemből; hagyjátok békén múltamat, jelenemet, jövőmet; el a kezekkel szeretteimtől; el 2012-től! Persze nem fog történni semmi. Nem látok senkit a szobában. Nem jönnek sem hangok, sem látomások.

Tűnődni fogok: talán az a baj, hogy egyedül vagyok a szobában.

Aztán az is eszembe juthat, hogy nem a templomban állok a széken, de manapság az elég furcsán venné ki magát, ugye.

Nevetni támadt kedvem, de szerencsére még időben eszembe jutott a látnok intelme: aki nevet a jóslatokon, az a reményt gúnyolja ki.

Beteszem hát a széket a sarokba, ott a helye.

Aki nem; hiszi, faragjon egyet magának.

Author: F. Tóth Tibor Benedek

ftoth.benedek@gmail.com