Az idegen 1964. július 31-én, forró pénteki napon érkezett Finale Ligure felől, kilenc után, de inkább tíz óra tájban, mert a reggeli postajárat már akkor jó tíz perce elhagyta a telepet, amikor szürke Mercedes kocsijával bekanyarodott az útról, és nagy port kavarva, hirtelen fékezett Carluccio vegyesboltja előtt.

Carluccio kötényébe törölve a kezét, kisietett, faképnél hagyva özvegy Teresát, méltatlankodására türelmetlenül intett – Avere tempo – mondta, széttárta a karját, majd legkedvesebb mosolyát megeresztve az idegenhez fordult: – Che cosa deside-ra signore? – kérdezte.
Az idegen kihajolt a kocsi ablakán, érthetően, de keményen válaszolt:
Voglio parlare con signore Domenico Bisogno –, a „gé” betűket hangzásuknak megfelelően kimondva, ezzel meggyőzve Carlucciót külföldi voltáról.
Később, először főleg gyerekek, azt állították, hogy Garessióból jött a földúton át, de ez a feltevés megdőlt akkor, amikor megnézték az útlevelét. Világosan olvasható volt az útlevélben: nyolc órakor lépte át a francia határt Mentonnál, legalábbis a pecsétek ezt bizonyították. E meggyőző és mindenki számára egyértelmű érvek ellenére – bizonyságul a telep kisszámú lakosának összeférhetetlenségére –, mégis sokkal több híve akadt az előbbi feltételezésnek, amint azt a józanész megengedhette volna, sőt ez ügyben a telep végleg két táborra szakadt. Azok az egyének, akik Garessió-ból vélték jönni, háttérbe szorítottak minden közösségi érdeket, és széltében-hosszában, nyakló nélkül terjesztették ez alapjaiban hamis meggyőződésüket, ezzel még labilisabbá téve a telepiek igazmondásának amúgy is régen kikezdett hírét a két rivális: Finale és Vado Ligure halászai előtt. Carluccio az idegen váratlan kérdésére meglepődve bámult, egyrészt, mert képtelen volt felfogni, hogy valaki a telepen kívül is ismerhette a Domenicót – az zavarta meg legjobban, hogy ilyen irányú érdeklődéssel, amely személyre vonatkozott, csak a rendőrség szokott hozzá fordulni, ám az idegen egyáltalán nem nézett ki nyomozónak –, másrészt, ha ennyire tájékozott Domenico kilétéről, akkor feltétlen tudnia kellene azt, amit a telepen mindenki tud, sőt Vado meg Finale Liguréban is, hogy az illető legalább tizenöt esztendeje nincsen már az élők sorában.
Az idegen félreértette a boltos megdöbbenését: – Nem ismeri talán a San Basilio tulajdonosát? – kérdezte, mire a másiknak végképp elakadt a lélegzete – Úristen – hápogott Carluccio –, ezt a hajót nem hallottam megemlíteni jó tizenöt éve – és keresztet vetett. Ugyanezt cselekedte özvegy Teresa is, az ajtó mögül kikukkantva.
Nem ismeri? – ismételte meg a kérdést.
Ismertem, uram, hogyne ismertem volna – felelte a boltos –, de a Domenico már nagyon régen meghalt. Most az idegenből váltott ki Carluccio kijelentése nem várt hatást, a kormányt megszorította, szája összeszűkült, jobb arca idegesen rángani kezdett. – Számíthattam volna erre – sziszegte a foga között, de ezt a boltos nem értette meg, mert nem olaszul mondta.
Mikor halt meg? – kérdezte kis idő múlva.
Negyvennyolcban vagy negyvenkilencben. – de nem folytathatta, mert özvegy Teresa előjött az ajtó mögül és közbevágott.
Pontosan ezerkilencszáznegyvenkilenc májusában, azelőtt, hogy szegény Marióm felborult a Medusával, mert szegény Marióm sose nyughatott, hajtotta azt a vére. Megmondtam én százszor, ezerszer, ne menj, Mario, a Noli–fok alá halászni, nem lesz annak jó vége, de ő csak a feje után szaladt, kinevetett, ó, hányszor kinevetett, a szép foga, a szépséges fehér foga, hogy villogott olyankor az égre emelte tekintetét, pityeregni kezdett, kötényével a szemét törülgette megmondtam én neki. Hányszor felfordult, jaj, hányszor esett a vízbe, de mindig kiúszott, nem hagyta, hogy kifogják, Teresám, mondta, ne félts engem sose, erős vagyok, olyan erős is volt, mint a bivaly, jaj, milyen sokat kellett küzdeni szegénynek, amíg megtalálta a nyugalmát.
Tudja-e, uram, hová járnak májusban a tonhalak? Nem tudja, ugye? – szegezte hirtelen az idegennek a kérdést, és válaszra sem méltatva folytatta: – A szikla alá, oda a keleti öbölbe – mutatott a tenger fel é–, kardhal vezeti őket, gyönyörű példány, de kerülje azt a helyet, uram, a Noli-foknál mindig baj szokott történni. Szegény Marióm, ha rám hallgat. Az idegen türelmetlenül megemelte kezét, mintha védekezni akarna, és esdeklő arccal nézett az asszonyra. Carluccio, elértve a mozdulatot, erélyesen özvegy Teresa szavába vágott: – No de Teresa asszony! Az úr nem kíváncsi… – de az asszony nem hagyta magát:
Még mindig élhetne szegény, ma is... – mire az idegen megnyomta a dudát, és addig tartotta nyomva, amíg a boltos a kézzel-lábbal kapálózó asszonyt be nem tuszkolta az ajtó mögé, és a kilincset erősen tartva meg nem szólalt: – Úgy bizony, meghalt a’. – Rokona él Bisogno úrnak valahol? – kérdezte az idegen.
– Itt él, a fia: Fabrizio Bisogno halászgazda.
A régi házban?
– Igen, uram, ott .
– Köszönöm – biccentette meg a fejét, és a kocsit beindította, majd lekanyarodott a fövenyre. Végigfutott a tengerparton, a víz néhol érte a kerekeket. Carluccio a homokba barázdált keréknyomokat bámulta. Az idegen rövid, néhány száz méteres lassú gurulás után fékezett a ház mögött. A ház elé lehetetlen volt kocsival bejutni; az ajtók és az ablakok a tengerre néztek, az a keskeny sáv pedig, amely udvarul szolgált, s elterült a víz meg a ház között, bár nem volt elkerítve, (un annyi kosár, háló, halászeszköz és földbe vert szárító karó volt szanaszét rajta, hogy meg se kísérelhette a behajtást. Egyszerű, fehérre meszelt, négyszögletű, lapos tetős, egyemeletes ház volt. A tetőn, használaton kívüli, nagyobbára meghatározhatatlan rendeltetésű tárgyak voltak felhalmozva, rossz hálók lógtak le a falon parafa bójákkal övezve, csomózott kötelek, törött vasmacska. A házzal szemben hosszú móló nyúlt be a tengerbe, üresek voltak a kötélcövekek, csak egy elhagyott, evezőtlen ladik himbálózott a hullámokon. A víz dagálykor nem lehet távolabb a küszöbtől négy-öt méternél, gondolta. Jobb arca megvonaglott, kísértést érzett, hogy zsebkendőjét elővegye, eltakarja az orrát, védekezzék a szag ellen, amit a tenger rohadása okoz. Ez az erőszakos szag, amely főleg halbűzből és partra vetett ázalékok oszlásának párolgásából tevődött össze, mindent átitatott, beleette magát a fövenybe, a házba, a sziklákba, és annyira intenzív volt, hogy már akkor megérezte, amikor a telep felé közeledett az autóúton. Csodálkozott, bizonyos fokú megvetéssel vegyítetten: hogyan tudnak itt élni az emberek?
Semmi sem változott – vonta le a végkövetkeztetést hangosan. Kócos korcs kutya szaladt elő, vadul megcsaholta a kocsit. Kilógatta kezét az ablakon, csalogatta, de a kutya dühösen vicsorgott.
Pszt, te, pssz – mondta, erre a kutya hátrább farolt. A kesztyűtartóból nápolyit vett elő, kidobta, a kutya megugrott, ‘aztán visszaoldalazott, bizalmatlanul szagolta meg a nápolyit, majd szájába kapta, és távolabb futott vele. Megnyomta a kürtöt, trillázó dallamára a kutya még messzebbre szaladt, és keservesen szűkölt. Újra megnyomta és várt. A ház sarkánál nagydarab asszony jelent meg fekete ruhában, mezítlábasan, szemét beárnyékolta a kezével.
Mit akar? – kérdezte. Viselkedése megdöbbentően hasonlított a kutyáéra. – Fabrizio Bisognót keresem – mondta az idegen. – Az uram kint van – bökött hátra a tengerre. – Mikor jön meg? – Napszállta előtt.
Mondja meg neki, keresték. Majd visszajövök.
Megfordult az autóval, és elhajtott a vegyesbolt irányába. A bolt előtt fékezett, Carluccio bizakodva szaladt ki az ajtó elé, ismét a kezét törölgette, és ismét a legszélesebb mosolyát, ami beillett vigyornak is, eresztette az idegen felé, szolgálatkészen ugrott a kocsi ajtajához, és megelőzve az idegent, kinyitotta.
A csomagot is, uram? – kérdezte, amikor az kiszállt. Az idegen intett, amiről nem lehetett tudni, hogy akarja vagy nem, egyáltalán, hogy van–e csomagja, de úgy is értelmezhető volt ez a hanyag, unott mozdulat: mit bánom én.
A boltos az utóbbi szerint értelmezte, bebújt a kocsiba, de ott nem talált mást, csak egy fekete bőr aktatáskát, azt magához vette, és vitte az idegen után. Teresa asszony a bolt homályában meghúzódva vívódott: menjen-e vagy maradjon, sürgette az idő, valamint az előbb elszenvedett megbántottság, mégis úgy döntött, marad. A két férfi bejött az ajtón. Az ajtószárnyra szerelt csengő hosszan csengett. E pont az, ahol a telepiek véleménye ismét eltért, talán még élesebben, mint az idegen érkezésének irányát tekintve. A kinézetét, alakját, ruházatát illetően az álláspontok már nemcsak két vagy több, hanem mondhatni, annyi részre szakadtak, ahány lakosa volt e kis településnek. Ebben a kérdésben furcsamód azok is illetékesnek tartották magukat, hogy nyilatkozzanak, akiknek módjuk sem volt látni, sem nappal, sem este, még csak akkor sem, amikor késő éjszaka megnézték az útlevelét. Így például az öreg Filippo, aki pénteken és szombaton Savonában tartózkodott – mint mondta, ügyes-bajos dolgát intézte, de mindenki sejtette, mi okból ment oda, legalábbis a feltételezések készen voltak, és azt ki is cserélték egymás között –, és vasárnap reggel keveredett haza, meglehetősen kapatos állapotban, s ahogy betámolygott házának kapuján, majd sikerült asszonyának messze–hangzó rikácsolását úgy-ahogy lecsillapítani, az első szava az volt: – Szürke ruhában volt az idegen! A csengettyű elhallgatott, özvegy Teresa a homályból sasszemmel figyelte az idegent, és a legelső benyomása az volt, hogy jól szabott, angolos fazonú, szürke öltönyt visel, talán a nadrág egy árnyalattal sötétebb, mint a zakó, de a ruha színe, összhatását véve alapul: szürke! A boltos széles lendülettel tessékelte a vendéget a bolt alacsonyabban fekvő helyisége felé, amelyet csak egy magasabb lépcső választott el az előtértől. Lent hosszú, durván megmunkált asztalok álltak két sorban, mellettük párhuzamosan padok, hasonlóak az asztalokhoz. Közvetlenül a mennyezet alatt ablakok, s így a helyiség világos volt. A meszelt falon körben fogasok, a padló kőből készült valamikor régen, az asztalok között már kikopott. – Az ivó, uram – mondta Carluccio –, foglaljon helyet. – Maga elé engedte vendégét, tüzetesen figyelte a hátát, egészen közel hajolt, hogy jól láthassa. Ruhája színét ebből a pozícióból alkalma volt alaposan megvizsgálni. Később, nagy betegsége idején, többször megesküdött a Szent Szűz nevére, hogy a ruha színe a rosszindulatú állítások ellenére fekete volt. Az ellenérvek hallatán még Szent Borbála nevét emlegette, meg azt: a szürke szín érzetét azok az igen keskeny, majdnem hajszálvékony csíkok furcsa fénytörése okozta, amelyek szabad szemmel majdnem láthatatlanok voltak, mégis summa summarum, a ruha színe biztosan fekete volt! Az idegen ebből nem vett észre semmit, legalábbis úgy látszott, hogy nem törődik velük. Megállt a lépcső tetején, aztán határozott léptekkel megindult az asztalok között, és az ivó legtávolabbi sarkában megállt. Zakóját levetette, gondosan kifordította, és úgy akasztotta fel a fogasra, hogy jobb kéz felől essék, a táskát kivette a boltos kezéből, talpára állítva az asztalra helyezte. Erre az epizódra alapozták többen azt az állításukat, hogy a nadrág ugyan szürke volt, mint azt özvegy Teresa állította, de a zakó piros, tudniillik: a zakó bélése selymes, hússzínű anyagból készült. Könnyű, fehér panamakalapját, amelyet fekete szalag övezett, a kabát fölé tette, aprólékosan eligazítva mindent, ami a kezébe került. Ténykedése alapos, precíz emberre vallott, olyanra, aki tud vigyázni a holmijára minden körülmény között. Ez a panamakalap is a viták középpontjába került, mert a halászok bizonyos része – akik nem sapkát hordtak, hanem kalapot – égre-földre esküdve állították: a kalap fekete, a szalag színe fehér volt!
Leült az ivó sarkában, jobb kézről lógott a kabát, s ez bizonyos értelemben elrekesztette a terem nagy részétől, mintegy védőfalat képezett, balkézről pedig az asztal túlsó oldalán levő padot húzta a lába elé, hogy ne lehessen megközelíteni. Ezen ténykedések után megnyugodott. – Mivel szolgálhatok, uram? – kérdezte Carluccio az asztal túlsó oldalról áthajolva, miközben az idegen táskáját maga és a boltos közé húzta. Ennivalót kért, és Carluccio ajánlására speciális pizzát rendelt, amit állítása szerint csak itt lehet kapni Olaszországban, ha egyszer eszik ebből, sose felejti el a jó öreg Carlucciót, felemlegeti még öreg korában is, és ócsárolta a városi pizza sütőket, mert ott nem teszik bele, ami belejár, becsapják az idegeneket, drágán készítik el és rosszul, ehetetlen, folyt belőle a szó, és mennél többet dicsérte áruját, annál bizalmatlanabb lett az idegen. A pizza mellé marsalait rendelt. A boltos gyorsan hozta mindkettőt. Elfogyasztotta a pizzát, s ez várakozáson felül csapnivalóan rossz volt, száraz és halszagú, valami ismeretlen, szürke mártással rejtve el a rászórt ízesítőket, hangtalanul iszogatta borát, nem panaszkodott, és nem tett megjegyzéseket. A boltos hálából és természetes kíváncsiságánál fogva ismerkedni próbált vele, de az idegen, anélkül, hogy bántó lett volna, el-eresztett minden próbálkozást a füle mellett. A boltos belefáradt és elhallgatott, de néha-néha ferde pillantást eresztett az idegen felé. Egy idő múlva szaporábban itta a bort, öklére támasztotta az állát, és valahová a falon túlra, a távolba meredt. Tizenegy óra tájban egyre sűrűbben nézte az óráját, mintha várt volna valakit, arca többször egymás után megvonaglott – ilyenkor kezével megsimogatta a homlokát –, hangos kiáltással rendelt még egy üveg marsalait, majd tizenegy húszkor megmarkolta az újabb üveg nyakát, úgy tartotta a kezében, mintha gránátot akarna dobni, hirtelen felugrott a padról olyan lendülettel, hogy az asztal felborult – a boltos ijedten szaladt be az ivóba –, a felborult asztalt átlépve, sietős léptekkel megindult, a megrémült Carlucciót kikerülte, és az ajtót nagy lendülettel kivágta. A csengő élesen csengett. Kilépett a szikrázó napfénybe, futni kezdett a tenger felé, a boltos mellette szuszogott, igyekezett az útját elállni, de a fövenyre leérve úgy félretaszította, hogy felhemperedett. Akkor tekintetét az égnek szegezve, mintha keresne valamit, vagy már meg is találta volna, belegázolt a vízbe, ment, egyre csak ment, szembe a tengerrel, Carluccio a homokból felállva, döbbenten kiáltott utána:
Uram, a számla! – Teresa asszony a bolt sarkánál állt, és sűrűn hányta magára a keresztet.
Szakasztott Marióm – mondta fennhangon, de az idegen nem vett tudomást semmiről, térdig gázolt a vízben, és idegen nyelven felordított: – Na, gyere! Gyere csak! Itt az idő! – a hangja artikulátlanná vált, a víz csak pusmogott, és ott voltak mindahányan: a tenger, az idegen, özvegy Teresa, Carluccio és az ég. Teresa asszony sírva fakadt, a boltos az eget bámulta, ám hiába meresztgette a szemét, nem látott semmit, csak az ég azúrja csillogott. Akkor az idegen megemelte az üveget, mohón inni kezdett, hosszú kortyokban nyelte a bort, szája két oldalán lecsurgott, amit nem tudott lenyelni, végigfolyt hófehér ingén, le, egészen a nadrágjára, ott sem állt meg, onnan a vízbe. Az asszony meg a boltos azt látta, hogy körülötte vörös lesz a víz, egyre vörösebb, a végén úgy állt a hullámokban, mint valami bíbor szigeten. Még mindig az eget nézte – Carlucciónak már görcs húzta a nyakát, szeme előtt fényes pontok ugráltak összevissza –, hirtelen az órájára nézett, aztán felnevetett, a kacaj végig–gurult a víz felett. Az idő: tizenegy óra harminckét perc volt, és nem történt semmi. Visszafordult, a boltos felé kiáltotta látható örömmel: – Nem jött el! Látta maga is, hogy nem jött! A boltos a fövenyről, özvegy Teresa pedig a bolt sarkától értetlenül figyelték. Ezután az idegen feltűnően nyugodtan viselkedett, modorában nem volt semmi kivetnivaló, Carluccio fokozott figyelmet tanúsított iránta, és állandóan készenlétben állt, azt méregetve: milyen alkalmatosság van a keze ügyében, amivel megakadályozhatja a számla elveszítésének lehetőségét, olyan módon, hogy azért az idegenben se essék nagy kár. Felajánlotta az idegennek saját, hátsó lakrészét, hogy ha akarja, ott rendbe szedheti ruházatát, és megtisztálkodhat. Az ajánlatra az idegen csodálkozással vegyes felháborodással jegyezte meg: miért zavarja őt a boltos feleslegesen, hiszen semmi szüksége toalettre.  Kezét, arcát tisztának találta, és a ruháján sem talált semmi kifogásolnivalót. Az idő hátralevő részében már nem zavarták egymást, csendesen iszogatott, nem kért semmit, csak bort, öklére támasztotta állát, és ugyanolyan elmerülten szemlélte a szemközti falat, mint délelőtt. Öt óra tájt felállt, magára vette zakóját, fejébe húzta panamakalapját, fizetett, bőséges borravalót adva és távozott. Carluccio akkor bánta meg, hogy a fogyasztásért nem számolt kétszer annyit, mint amennyit számolt, amikor az idegen megindult kocsijával Fabrizio Bisogno háza felé. A ház mögé hajtott, saját keréknyomához igazodva, szinte centiméterre beállt délelőtti helyére, s mivel a móló üres volt, kikapcsolta a motort, csendesen szemlélődött. A tengert figyelte, távolra nézett, hogy minél előbb meglássa a közeledő hajót, ám akárhogy erőltette a szemét, a horizont üres maradt, nem látott mást, csak a tengert, végtelenül és hallgatagon. Elfordította a fejét. Nyugtalanság vett rajta erőt – talán a tenger miatt–, s ujjaival dobolt a kormánykeréken, jobb arca idegesen meg–megrándult. Nápolyit vett elő a kesztyűtartóból meg egy színes magazint, a nápolyit eszegetni kezdte, de a ropogás idegesítette. Ismét a tengerre pislogott, és amikor észrevette, hogy a nápolyi összemorzsálta a ruháját is, határozott rossz érzés kerítette hatalmába, olyan, mintha valami nyomná lefelé, ki akart egyenesedni, hogy leporolja a morzsákat meg a vállaira nehezedő tehertől megszabaduljon. Szinte eszelősen vágta ki a kocsi ajtaját, és kiugrott. Izzadt. A hajó – nem tudta, honnan került elő, egyáltalán rejtélyes volt, hogy így, ilyen hirtelen előbukkanjon, mint–ha víz alól emelkedett volna fel –, ott volt már közvetlenül a móló mellett, két ember kötelekkel bajlódott, a harmadik pedig – egy messziről is óriásnak látszó férfi – a kormánnyal manőverezett. Ahogy figyelte őket, rossz érzése lassan elmúlt. Elolvasta a hajó nevét: San Sebastian. Bólintott. Az asszony kisietett a mólóra, élénk kézlejtéssel magyarázott valamit az óriásnak, aztán a kocsira mutatott, megfordult, és eltűnt a házban. A férfi kiugrott a mólóra, sietős léptekkel megindult felé. A fövenyről kiáltott vissza a másik kettőnek:
– Igyekezzetek! Rakodjatok ki! – amazok szintén kiáltottak valamit, de ezt az idegen nem értette meg, csak azt, amit az óriás válaszolt:
– Vendégem van! Ahogy közeledett, még jobban látszott, hogy milyen hatalmas termetű; széles vállai súlyossá tették lépteit, a nyaka hihetetlenül vastag, majdnem szélesebb, mint a feje, szeme azonban a nagy emberekre nem jellemző gyorsasággal mozgott, élénken, kíváncsian, ennek ellenére tekintete nyílt volt. Az idegen már e külső jelekből is biztosra vette, hogy a felé siető ember dél olasz. – Engem keres, uram? – kérdezte kíváncsian.
Fabrizio Bisogno halászgazda vagyok. – Amíg beszélt, leemelte fejéről széles sapkáját, és bal kézzel összeszorította. – Igen, önt, uram – mondta az idegen, kalapját megemelte kissé. A másik kezet nyújtott, hatalmas tenyerében elveszett az övé, szorítása azonban nem volt fájdalmas, sőt, óvatosan vigyázó, érezte, hogy kíméli az erejét.
Hans von Klüger a nevem – mutatkozott be az idegen, és szivarzsebéből névkártyát húzott elő, átnyújtotta Fabriziónak.
A névkártyán a következő állt: DIPL. ING. HANS VON KLÜGER MÜNCHEN 11–45367 A nevet kalligrafikus betűkkel nyomtatták.
– Kerüljön beljebb, a kocsit nyugodtan itt hagyhatja. Felelősséget vállalok érte – mondta az óriás. Az idegen valami köszönetfélét morgott, és ment a másik után. A teremszerű szobában talán csak az asztal és a sokat használt székek álltak a kőpadlón, amely mellé szíves igyekezettel invitálta az idegent. Hátul, a falnak támaszkodva, falépcső vezetett az emeletre. Az idegen leült, Fabrizio korsót hozott elő valahonnan, két poharat, letette az asztalra, majd szemben a másikkal helyet foglalt Ő is. Várakozva nézett. – Milyen ügyben keres? – kérdezte kis idő múlva, miközben a két poharat színig töltötte.
– Hall itt valaki bennünket? – nézett nyugtalanul körbe az idegen.
– Nem, uram. Biztosíthatom. Gyermekeim nincsenek itthon, az asszony meg fent van az emeleten. Kissé nagyothall szegény.
– Mindenekelőtt fogadja őszinte részvétemet. Most tudtam meg, hogy édesapja elhalálozott. – Köszönöm – biccentett szárazon Fabrizio, aztán az idegenre nézett. – Ismerte apámat? – Ismertem, noha csak egy ízben volt alkalmam beszélni vele. Tulajdonképpen vele szerettem volna találkozni.
– Ha valamiben szolgálatára lehetek, állok rendelkezésére. Az idegen az asztalon keresztül közelebb hajolt Fabrizióhoz, a másik önkéntelenül is utánozta a mozdulatát.
– Beszélt valaha önnek az apja valamilyen csodáról, rendkívüli esetről, amit csak Ő látott? – kérdezte visszafojtott hangon. Fabrizio összeráncolta homlokát, szívessége láthatóan tartózkodásba fordult át, két öklét az asztalra támasztotta, bizalmatlanul szemlélte az idegent. – Az öreg bolondériájára gondol, uram? – mondta egy kissé kihívó hangon.
Nem gondolok semmire – sietett a másik a válasszal. – Akkor mégiscsak arra gondol – és megemelkedett, előrehajolt a kezén támaszkodva. Az idegen fölé magasodott.
– Talán arra, de elhiheti: fogalmam sincs, hogy mi lehetett az, erre megesküszöm.
Nos, én megmondom, hátha egyet gondolunk – mondta gúnnyal vegyített keserűséggel, visszaült a székre, és folytatta: – az öreget halála előtti éveiben csak úgy emlegették: a csillagos Domenico, a merészebbek, főleg, ha én nem hallottam: a bolond Domenico, és a haragosai, mit gondol uram, mit mondtak? A hazug Domenico – nyomta meg a szót. – Ön uram, melyikre kíváncsi? – és hátradőlt. Az idegen arca többször egymás után megvonaglott: – Miért nevezték így? – kérdezte, s feszülten figyelt. – Ha ezt Carlucciónál kérdezné tőlem valaki, azt hiszem, megbánná. Ön azonban más, nem idevaló, gondolom, nem potyára jött ide az isten háta mögé. Figyeljen: az öreg azt állította, hogy egy bizonyos napon, a háború alatt, szemtanúja volt annak, amikor egy csillagot lelőttek. Érti? Telibe kaptak egy csillagot! Azt is terjesztette, hogy csoda történt, mert a csillagot bár lelőtték, mégsem zuhant a földre. Ezt a saját szemével látta! – Hol történt? – A Noli–foktól délre, a San Basiliótól kétórányira jó szélben. Onnan a part még látszik. Az idegen, anélkül, hogy kínálták volna, hirtelen felkapta poharát, és mohó kortyokkal ivott, közben le nem vette tekintetét a másikról. Amikor befejezte, megszólalt: – Mondjon el mindent. Nekem nagyon fontos! – kezeit kinyújtotta, és a másik öklére tette. – Mondtam, hogy nem szívesen beszélek erről – horkant fel Fabrizio, mintha gúnyolnák. Az idegen kinyitotta az aktatáskát, egy köteg bankjegyet tett le az asztalra.
Csak nyugodtan.
Fabrizio először a pénzre nézett, aztán az idegenre.
Nem erre gondoltam én, uram! – mondta felháborodva. – A szégyenre, hiszen nem ér semmit a telepiek szava Vado Ligure és Finale Ligure halászai előtt. Nem hisznek nekünk, és ennek az öreg az oka! – Kezével az asztalra csapott, a poharak megremegtek. Az idegen ismét az aktatáskába nyúlt, még egy csomag bankjegyet helyezett az asztalra, de ez a mozdulat, úgy, mint az előbbi, nem volt lekicsinylő vagy bántó, inkább azt fejezte ki: bármit hajlandó megfizetni, csak Fabrizio el ne hallgasson. A halász hitt neki. Újra töltött és belekezdett: – Szóval ott, azon a helyen halászott a háború alatt, azon a bizonyos napon, így nyárban lehetett, de a fene se emlékszik a pontos dátumra, pedig mondta az öreg.. – Ma húsz éve – szakította félbe az idegen. Fabrizio csodálkozva tekintett rá:
Maga pontosan tudja, uram?
Az idegen bólintott, mosolygott, aztán ez a mosoly váratlanul eltűnt az arcizmain erőt vevő rángások alatt. A homlokát simogatta. Fabrizio folytatta: – Ott, a Noli–fok magasságában akarta kivetni a hálót, délelőtt-tájt, mesélte, mikor a part irányából, istentelen zúgással egy repülőgép rohant felé, méghozzá úgy, hogy az öreg azt hitte: őt célozta meg. A motorjai lángoltak. Ha az úgy, telibe kapja, vége a San Basiliónak, mint ahogy vége lett akkor, amikor az öregem meghalt. Ez eddig rendben is volna, hiszen a háború alatt, itt, ezen a tájon annyi repülő zuhant le, mint ősszel a falevél, láttam én is vagy jó két tucatot a tengerbe esni és még többet a partra. Mondhatom, uram, ha a vízbe esik, sokkal szebb, mert csak a magasba csapódó vízoszlopot látni, aztán rögtön elmúlik az a seb, amit a tengeren ütött. Két–három pillanat múlva nyoma sincs az egésznek. Nagydolog a tenger, uram, ezt elhiheti nekem. Nem marad abban nyoma semminek, még a földrengésnek sem. Jön a szökőár, elmegy és kész. De a föld, az sokáig szenved minden seb miatt. Ezért szeretem a tengert, gondolom, maga is, uram, mert szerintem nincs ember a földön, aki nem szeretheti. Nagyon nagydolog az, uram, talán csak az ég nagyobb nála, de ott én még nem jártam, nem tudhatom. Az idegen türelmetlenül szakította félbe:
– Folytassa, folytassa – mondta, és szűknek érezte a szobát, mintha valami megint nyomta volna lefelé. – Na, ahogy mondtam, szóval jött az a nagy marha gép, lángoló motorokkal, és úgy nézett ki, hogy lezuhan, de nem, sőt! Ezt figyelje meg: jött a gép, és az üreg nagyon megijedt, hogy ráesik, ám mielőtt odaért volna, hirtelen, meredeken felvágta az orrát az égnek, aztán, uccu, megindult bele a közepibe. Még ez is rendben van. De, hogy a gép lángoló motorokkal egyre gyorsult, és fölfelé? Uram, ki hiheti ezt el? És még az is: égett a motor, de nem füstölt. Látott maga tüzet füst nélkül valaha? No, ez már nincsen rendben, de én úgy mondom, ahogy az öreg elmesélte nekem, mert nekem aztán elmesélte annyit, hogy már én is azt gondoltam: baj van vele. Azt mondta: nyomában egy másik gép száguldott, közvetlenül mögötte, és géppuskázta szakadatlan, olyannyira köpködte rá a golyókat, hogy majdnem eltalálta a San Basiliót. Képzelje, nem lehetett az öregem helyzete valami rózsás, az egyik veszély alig múlt el, máris ott a másik. Megijedt, de azért annyira észnél volt, hogy megfigyelhette, mi történik. Most figyeljen, uram: az első gép, erre megesküdött nekem is, nemegyszer és nem akárki–re, amelyiknek a motorjai lángoltak, teljesen függőlegesre fordult, és még sebesebben szállt felfelé az égbe, már csak fényes csillagnak nézte az öreg, szakasztott olyan volt, mondta, mint az üstökösök, csak fordítva mozgott. Égő motorral, meredeken. Valamit azért én is konyítok a motorokhoz, hiszen a San Sebastianon is van egy százhetvenöt lovas, de ezt akkor sem hihetem el, ha azok történetesen repülőmotorok voltak is. Aztán azt mondta: a másik követte egy darabig, de kifogyott belőle a szufla, és visszaesett, mint a légy, ha lecsapták. Amaz akkorra már teljesen eltűnt az ég kékjében. Az öregem várt, egész nap el nem mozdult arról a helyről, emlék–szem, késő éjszaka jött meg; várta, majd csak leesik az a repülő, vagy a pilótája jön le ejtőernyővel. Kéznél akart lenni, mert, hogy úgy megszorította az a másik. Szemmel tartotta a vizet, aznap nem fogott egy fia halat se, de nem pottyant le onnan semmi. Pedig az öreg meglátta volna, ha esik. Aztán, aki üldözte, visszajött, alacsonyan körözött a San Basilio körül, majdnem a vizet érte a szárnya, majd elment Torino irányába. Két nap múlva bevitték apámat a parancsnokságra, kihallgatták, meg faggatták mindenről, amit látott, de még azon a napon eleresztették, nem esett semmi bántódása. Később kijött egy tiszt, azzal beszélt hosszan apám, lent a mólónál, emlékszem, invitálta is, de a tiszt nem jött be, úgy vittem ki nekik bort, és ott ittak, habár csak az öreg, mert a másik nem fogadta el, aztán az is elment. Attól a naptól kezdve nem volt becsülete a többi halász előtt, hazugnak tartották és vele együtt a telepieket is. Öreg vagy már, Domenico, mondták, ha bizonygatta: mit látott, nevettek rajta, meg azon is, hogy így falhoz állította a parancsnokságot, bolondnak tartották, mert minden évben azon a napon, elhanyagolva tisztességes mesterségét, kihajózott arra a helyre, és virágot vitt magával, aztán déltájt bedobta a vízbe. Hát ez volt az én Öregem bolondériája. Mindketten ittak. Fabrizio várakozással tekintett a másikra. Az idegen arca egyre rángatózott, homlokát dörzsölte, látszott rajta, hogy a hallottakat emészti. Nagy sokára megszólalt:
– Amelyik gép visszament a part felé, abban én ültem! Fabriziónak megálltak a szemei, rámeredt az idegenre, kezén megtámaszkodva felemelkedett, előredőlt, és hitetlenkedve mondta: Ön, uram? Na, ne. Ezt nem hihetem. A másik nyugodtan állta a tekintetét.
– Pedig hiheti. Mit gondol, honnan ismertem az apját meg a San Basiliót? Fabrizio visszaereszkedett a székre, a fejét ingatta:
– Való igaz, honnan is tudna valamit az öregemről? Talán maga volt akkor itt? – ütötte fel a fejét hirtelen, szeme kutatva szántott végig az arc minden részletén.
Valami megcsillant a szemében. Az idegen bólintott. – 1944 februárjában települt Torino mellé az egységem. A Luftwaffe kötelékében szolgáltam gyermekkorom óta. Ez apám akarata volt, és mi adtunk mindig apáink akaratára. Egyébként örültem annak, hogy az atyai akarat és a fiúi szándék ennyire egy–beesett. Az én apán Manfred von Richthoffen egyik legbensőségesebb bajtársának mondhatta magát. Büszkén mondhatom: becsülettel csinálta végig a spanyol háborút a Condor Légióval. Én Afrikában és itt, önöknél harcoltam a háború alatt. Nem volt könnyű mesterség, de szívvel csináltam. A frontvadászok kötelékébe tartoztam, alakulatunk Messerschmitt 109-esekkel volt felszerelve. Azt hiszem, nem kell hangsúlyoznom ennek a gépnek teljesítményeit. Egységünk feladata a partok védelme l’Etanggal és Lyonnal összhangban, ahol a velünk kapcsolatot tartó vadászalakulatok települtek. Június elsejétől kezdve, jól megszervezett partvédelmünk dacára, egy ellenséges repülőgép rendszeresen behatolt vonalaink mögé, és felderítő tevékenységet folytatott. Kijátszott bennünket, mind a három bázist, hiszen tudhatja: ahol szervezet működik, a részek különállóak, hiába egy a cél, bizonyos fokú rivalizálás mindig jelentkezik, és ezt leküzdeni a legnehezebb: A gép minden esetben sikerrel távozott. Nagyon tapasztalt, jó pilóta lehetett, egyedül járt mindig. Egymás közt Rókának neveztük. Főleg a működési körzetek határain operált, a legváratlanabb helyeken, a leglehetetlenebb időben bukkant fel. Mire az illetékes támaszpont emelt, már hűlt helye volt. A parancsnokság dühöngött, úgy látszott, hogy gúnyt űz belőlünk, néhányan, a legmerészebbek, megesküdtek arra, hogy életük árán is semlegesítik, de a találkozásokat mindig sikerült elkerülnie. Elég volt annyit mondani: felszállt Korzikán, máris idegrohamot kapott mindenki. Gyűlöltük, uram, jobban gyűlöltük, mint bármely ellenségünket. Ö volt a védelem szégyene. Mindent tudtunk róla: azt, hogy francia felségjelet visel, lajstromszáma: A-93317, ebből aztán azt is tudtuk, hogy a 2/33-as felderítőkhöz tartozik, Grenoble-Annecy környékét kutatja, P-38, Lightninggel jár, hogy Ajaccióból indul, és oda száll le, egyszóval mindent, csak azt nem, hogy mikor jön, és hogyan távozik. Hallottam olyanról is: a kémszolgálatunk ráállt, de nem tudták megállapítani, hogy ki lehet az illető.
Július 31-én, hétfői napon, amely ugyanilyen forró volt, mint a mai, a normál szolgálaton belül, tíz óra negyvenötkor startoltam leváltani az őrjáratot. Feladatom ilyenkor egyszerű volt: szabad vadászat, ahol csak a tér és idő adott, a cél esetleges. A part mentén. A part mentén cirkált, Genova és San Remo között. Alatta volt a tenger, végtelenül, meg a part csipkézett koszorúja, zöld, fehér, sárga foltjai. Nyugalom volt a levegőben, és úgy látta, a földön is. Kívánta ezt a háborítatlan nyugalmat; a motor egyenletes duruzsolását, ilyenkor pihent. Időnként fordulózott, hogy a hátsó légteret ellenőrizze, nehogy meglepetés érje. Csak figyelni kellett, ez volt az egyetlen dolga, hátha felbukkan valami önmagát könnyelműen kiszolgáltató cél. Ebben a magasságban nem látszott semmi a háborúból. Megérintette a világ állandóságának furcsa érzete: a legyőzhetetlen világ, a konok, a makacs, és akkor csaták képe rémlett fel: El Alamein, Szicília, szemből ellenséges gépek rontottak felé, a homloktámadás minden borzalmát rázúdították, alul lángolt a föld, lövedékek pókhálója szőtte be az eget, izzott a levegő, tágult, zihálva lélegzett, fújtatott, és Ott volt ő, és nem tudta, mi az élet, nem tudta, mi a halál, gombokat nyomkodott, amikor azt érezte, hogy elkerülhetetlen és néha akkor is, amikor semmi szükség sem volt rá. Keserűség gyülemlett fel benne: – A túlerő! – mondta hangosan, elöntötte a düh, oktalan és tehetetlen düh az átkozott világ ellen, aztán ezen túl valami alaktalan, formátlan szorongás lebegett, de csak olyankor döbbent a lényegére, amikor veszélybe került, akkor határozott formát öltött; hideget, mint a csúszómászók, és szorította, borzongatta, mert ez volt a FÉLELEM, ám ahogy elmúlt a veszély, úgy süllyedt vissza ez az alaktalan érzés Is, elveszítette határozottságát, mire elért a KEGYETLENSÉGHEZ, ami szintén hideg volt, ám másképpen borzongató, semmi más nem maradt, csak düh , keserűség. Repült, háborúban járta a levegő útjait, és nem értette meg, hogyan ülhetnek mások is gépbe, milyen jogon, mi az az elszánt, fogat csikorgató ellenállás, amelyen megtörik kemény akarása, miért szűkül egyre az Ő világa, és azt sem értette sehogy, hogy azok is pilóták, ugyanolyanok, mint ő, egyazon közegben mozognak, és mégis, mintha egészen mások lennének, de ezt nem tudhatta meg soha: többek–e vagy kevesebbek. Azzal vigasztalta magát: ami több, az kevesebb is. Ilyenkor nem gondolt magára, csak az ellenfélre. Fáradhatatlanul figyelt körbe; nem akart áldozat lenni. Szeme csak néha siklott át a műszereken, mintegy mellékes mozdulatként, aztán meglátta: tizenegy huszonhat az idő, a szolgálat lassan letelik, készülődött, hogy eredménytelenül, de egy nyugodt repülés emlékével leszálljon. Gépét fordulóba vitte, amikor észrevette a másikat. Alatta repült, nem is repült: lopakodott, úgy suhant a föld felett, mint aki csodaszert akar csenni a sárkánybarlangból, mert felébreszti vele az ezer éve alvó királylányt, bátran lopakodott, férfimód, a sárkány fogai között. Óvatosan, de céltudattal, mint a szellő. Elmosolyodott, gúnyos fintorra húzódott a szája. Innen úgy látszott a másik: csak egy bogár, lassan és lustán repülő rovar, furcsa ikertestével különös volt. A bogárnak nem vált szerencséje, mert a nap innen sütött, talán figyelt, sőt biztos, hogy figyelt, ám nem láthatta a sárkány nyitott szemét az égből alázuhogó fényben. Fordulóba vitte a gépét, és a szárnyvég irányában szemmel tartotta. Izgalom futott át rajta, ez lesz a hatodik, gondolta. A másik még mindig nem vette észre. A part előtt elkapom, mondta és helyezkedett, hogy mögötte legyen, magasabban. Akkor már világosan látta, hogy Lightinggel van dolga, két jó, ezernégyszázhetvenöt lovas Allison–motorral, talán a Róka, ötlött fel benne, hideget érzett a tarkóján, lassan kúszott az arca felé, szeme összeszűkült, s a gúnyos mosoly, amely már az előbb arcára telepedett, megfagyott ebben a hidegben. A másik láthatóan gyorsult, a tenger felé tartott. Észrevett, sziszegte, gázt adott, és zuhanva megkezdte az üldözést. Minden előny az ő oldalán rohant. Amaz el sem érhette még a part vonalát, amikor fonálkeresztje pókháló módjára bekerítette. Két törzse és két jó Allisonja ott vergődött a háló közepén. Korzikára megy, gondolta, amikor megnyomta a géppuskák gombját. A fegyverek felugattak, gépe megrázkódott, és hosszú, fényes csík vágódott a másik után, nyílegyenesen szikrázott, és a tengerbe fröccsent. Nem találta el. A másik látta a csíkokat, mégsem kapta fel a gépét, nem rettent meg. Tudta, ha most nem sikerül elkapnia ebből a rácsapásból, akkor kár az erőlködésért. Szeme még jobban összeszűkült, lassan emelni kezdte a gépét. A fonálkereszt előbbre kúszott, újból felugattak a géppuskák, és a nyomjelző lövedékek először a bal, azután a jobb motorba csapódtak, a Lightning megvonaglott, ám furcsamód a kabint nem tudta eltalálni, noha erre vezette a tüzet, és az a két motor között volt. A motorok kigyulladtak, hosszú, fényes lángok törtek elő a lemezek alól. Már kint száguldottak a tenger felett. A különös az volt, hogy az Allisonok nem füstöltek. Ekkor még nem tulajdonított jelentőséget ennek. A másik hirtelen emelkedni kezdett, meredek szögben vágódott az égnek. Én is ezt tenném, gondolta és követte. Ebben a pillanatban egy halászhajót vett észre a vízen, ugyanekkor olyan közel került a Lightninghez, hogy elolvashatta a lajstromszámot. A–94310. A Róka, ujjongott, aztán elsötétült a világ. Hihetetlen súly nehezedett rá, benyomta az ülésbe, kezét lehetetlen volt megemelni, combjain és az arcán a hús megnyúlt, mintha húzták volna, testének súlya többszörösére nőtt. Kiengedte a húzást, megszűnt a terhelés is, függőlegesen vágtatott a másik után. Elöl rohantak a lángoló Allisonok, nyomában Ő. Már nem bírja sokáig, gondolta kajánul, mindjárt átesik, és akkor biztos a győzelem. A távolság azonban nemhogy csökkent volna, hanem egyre nőtt. Nem hitt a szemének. Még egyszer megnyomta a géppuskák gombját, arca hideg volt. A sorozat ugyan felspriccelt utána, de mint–ha falba ütközött volna, szétfröccsent, nem tudta utolérni. Úgy hullottak alá, mint a színes rakéták, amikor szétpukkantak. Gépe megremegett először, aztán átesett. Pörögni kezdett a világ. Reflexmozdulatokkal vette ki gépét a dugóhúzóból. Sebességet gyűjtött, levette a gázt, szűk spirálon a hajóra ereszkedett. Agya hibás gőzgépként működött, amelyből a repedéseken keresztül gőz tört elő, mégis zakatolt. Érzései összezavarodtak, bizonytalan lett minden:
Mi ez? Mi történt velem? – kérdezte, a füle pattogott. Visszanézett az égre; fényes, csillogó pont vibrált a távolban. Megpihentette a szemét a műszerfal megnyugtatóan fekete felületén, majd ismét visszanézett. A pont megint ott ragyogott. Akkor behunyta, de már ott is volt az a pont, vörösen izzott a szemhéjak belső oldalán, lüktetett, égette a szemét. Annyira megzavarta a látvány, hogy majdnem a vízbe zuhant, éppen hogy csak ki bírta venni a gépet a zuhanásból. A hajó körül körözött alacsonyan. Elolvasta a nevét is: San Basilio. Ember állt a fedélzeten, szétvetett lábakkal figyelt a magasba, vele nem törődött. Visszafordult a part felé, miközben egyre az eget kémlelte meg a vizet, hátha fölcsapódik, de a tenger nyugodt volt. Enyhén emelkedett. Aztán leszálltam, jelentettem a parancsnokságon az esetet. A fotógéppuskám nem jelzett találatot, csak a sorozatok csíkja, meg valami fényesség látszott a felvételeken. Beszéltem az apjával, ugyanúgy mondta el, mint maga, ennek ellenére nem hitelesítették a légi győzelmet, pedig ez lett volna a hatodik. Megkaphattam volna a lovagkeresztet huszonhárom éves koromban, mint Mölders. Hallotta már ezt a nevet? – kérdezte hirtelen, de nem várta meg a választ – a tizenkettedik homloktámadása közben halt meg. Azt mondják, egy nő volt a másik gépben, egy orosz nő. Elgondolkozott. – Ezután engem letiltottak, orvosi vizsgálat, azt mondták, idegkimerültség, hallucinálok. Később, a saját kérelmemre újra bevettek, tudja? Az összeomlás – fejezte be lemondóan. Gondolkozva meredt az asztalra, poharát két kézzel markolta. Fabrizio magába roskadva ült. Sötétedett. Hosszú hallgatás után ismét megszólalt az idegen. – A pápához megyek. Egyenesen Rómába. Személyesen akarok beszélni vele. Csak azért szakítottam meg az utam, hogy biztos legyek a történtek felől. Ezért akartam beszélni az apjával, de így is jó. Kérem, ha eskü alatt tanúsítani kell, tegye meg. Megfizetem. Csak az igazat kell mondani, semmi mást. – Magyarázott, egyre jobban belelendült, papírokat szedett elő izgatottan. – Már évekkel ezelőtt írtam a pápának. Nézze meg, itt van a Szentszék titkárságának válasza. Tájékoztattak: a második világháborúban egyetlen szent sem vett részt tevőlegesen. Amint írják, voltak egyes félremagyarázható események, de ezek a Szentszék hatáskörén kívül esnek. A Vatikán ezektől határozottan elhatárolja magát. Nekem csak azt kell igazolnom, hogy én akkor, ott, azt a gépet lelőttem. Miért nem esett vissza a földre? Nem az én dolgom, és egyébként is, ellenfelem kilétét sikerült minden tévedést kizárva felfednem. Bizonyítékaim vannak! Az adatok egyeznek, minden egybevág – mondta, és a táskában kotorászott a lajstromszám és az akció idejének alapján a párizsi Katonai Nyilvántartó Hivatal rendelkezésemre bocsátott minden adatot. Fényképet húzott elő a táskából, és átnyújtotta Fabriziónak. Fabrizio az ablak felé fordította a képet, de már nem tudta kivenni az arc körvonalait. Felállt, lámpát gyújtott. A lámpát az asztal közepére helyezte. Figyelmesen szemlélte most már a fényben. A világosban a képről középkorú férfi mosolygott vissza. A francia repülők tábori egyenruháját viselte. A gallér kigombolva, egy kissé felgyűrődve, talán szándékosan igazította így a gazdája, de lehet, hogy véletlenül maradt így. Szabályos, nyugodt arc volt, mondhatni vidám kifejezés ült rajta, valami megfoghatatlan derű. A szemöldök, mint a leszállni készülő nagy madarak szárnyának íve, tekintete bizakodó. Valahogy fiúsnak hatott, később jött csak rá, hogy a nevetéstől az arc két oldalán gödröcskék vannak. Akárhogy forgatta a képet, a férfi messzire nézett, valahová a tengerre. Megfordította. A hátára tintával ez volt írva. Capt. Antoine de Saint-Exupéry. A tinta már megbarnult. – Azon a napon szállt fel Korzikán, nyolc óra harminckor. Eltűnt. Azóta sem jött vissza.
Fabriziónak melegség csillogott a szemében, ahogy Antoine kapitányt szemlélte. Hosszú vizsgálódás után az idegenre emelte tekintetét: – Maga akkor is lőtt, amikor lángoltak a motorok? – Én mindent megtettem. Nem rajtam múlott – mentegetőzött. – A kép itt marad! Távozzék! – mutatott az ajtóra Fabrizio. Az idegen tiltakozni akart, de Fabrizio olyan mozdulatot tett, hogy szándéka félreérthetetlen volt. – Menjen békével, felejtse el, hogy találkoztunk – mondta fenyegetőn. Az idegen visszarakta papírjait a táskába és felállt. – A pénzt is! – mondta Fabrizio. A bankjegyeket az iratok mellé gyűrte, arca rángatózott. Úgy hajtott el Carluccio vegyesboltja előtt, hogy a kanyart véve majdnem a háznak sodródott. Apró köveket spriccelt a kerék az ablaktáblákra. A koppanásokra meg a fékcsikorgásra fejek jelentek meg az üveg mögött, és a távolodó helyzetlámpák után bámultak. Taposta a gázpedált, felzaklatott idegei indokolatlanul hirtelen mozdulatokra kényszerítették, a kormányt durván rángatta, az autó meg-megnyikkant a váratlan irányváltozásoktól. Arca folyamatosan rángatózott, már észre sem vette. Hogy nyugtassa magát, bekapcsolta a rádiót. Kifordult az autóútra. Párhuzamosan haladt a tengerparttal, egyre nagyobb sebességet diktálva, Vado Ligure felé. A rádióban az olasz nyelvtől idegen, kemény, de emelkedett tónusú hang beszélt. Először azt hitte, nem olasz állomáson van a rádió, de ahogy odanézett, látta, Firenzén áll a keresősáv. Egy ideig hallgatta, alig értette a szavakat. A beszéd régiesnek hatott. A ritmusból érezte, verset mondanak. A hang kántáló-jellege megnyugtatta. Figyelte a fényszórók párhuzamos sávját és a kétoldalt elszáguldó terelő vonalat. Jelzőtábla bukkant elő a sötétből: NOLI–FOK 500 m. A terelővonal egyre gyorsult. A motor hangján keresztül zúgást hallott. Azt hitte, előzni akarják, ám a visszapillantó tükörben nem látott semmit. A zúgás erősödött. Most már nem elégedett meg azzal, hogy a tükörben nézze meg, hátrafordult. Az Út felett két fénycsóva közeledett. Lehúzta az ablakot, kihajolt. – ő az! – kiáltott fel. Az Allisonok lángoltak, fehér, szikrázó fénnyel égtek, ügy, mint a magnéziumpor. Az egyre erősödő zúgáson átszűrődött a kántáló férfi hangja: Vassi in San leo, e discendesi in Noll: Montasi su Bismantova in ca–cume Con esso i pié; ma qui gonvien ch’ uom voli. („Noliba szállnunk, San Leóba kúsznunk, könnyen lehet, vagy Bismatora-csúcsra gyalog – de itt szárny kellene, hogy kijussunk.” Dante: Isteni Színjáték, Purgatórium, IV. ének) (Fordította: Babits Mihály)
Megvagy! – kiáltotta, és görcsösen markolta a kormányt, húzta, mintha repülőben ülne. Az Allisonok fénye megvilágította a környéket. Látta a tengert, jobbra a meredek sziklát. A gázpedál már a padlót érte. A záróvonal hirtelen balra kanyarodott. Repült, száguldott a lángoló motorok után ki a tenger felé, fölötte sziklák tornyosultak. A másik ismét gyorsult, mint annak idején, a távolság rohamosan nőtt közte és az Allisonok között, a világ elveszítette egyensúlyát, pörögni kezdett. Dugóhúzóba estem, villant át agyán, és a megszokott, de régen nem csinált reflexmozdulatokkal úrrá akart lenni a kocsin. A kormány nem engedelmeskedett. Még látta, hogy a másik meredeken az ég felé fordul, de ő nem bírta követni. Zuhant bele a sötétségbe. A mentőalakulat segítséget kért a telepi halászoktól. A sziklák közül kötélen húzták fel. Még szerencse, hogy az autó nem gyulladt ki, mondta az egyik rendőr. Azonosították. Az útlevél alapján könnyű volt. A pecsétekből világosan látszott: nyolc órakor lépte át a francia határt Mentonnál.