Alex Garland… Ismerősen csengett az úriember neve, amikor is először olvastam hírét annak, hogy filmes adaptáció készül Jeff VanderMeer nagy sikerű könyvéből, amiről csak jót hallottam, bár még nem olvastam. Natalie Portman kapta a főszerepet, aki egy jó rendező mellett ügyes és tehetséges színésznő, ezt már régesrég bebizonyította.

Lelkesen vártam a filmet főleg amint beugrott, hogy valóban ki is az az Alex Garland. Neki köszönhetjük többek között a 2002-es „28 nappal később” című horror sci-fit, illetve a 2014-es év alternatív sci-fijét, az „Ex Machina” nevű alkotást.
Mit értek alternatív sci-fi műfaj” alatt? A tudományos-fantasztikus alkotásoktól a legtöbb ember távoli jövőben játszódó, űrhajókkal és kolóniákkal, valamint lézerfegyverekkel és idegen civilizációkkal teletűzdelt, látványos és futurisztikus akciófilmet vár. Ebből a műfajból kinőtt azonban egy alternatív ág. Természetesen ezekben nagyjátékfilmekben is előfordulhat egy-egy földön túli szuper fegyver, vagy egy idegen invázió. Ez itt is egyfajta alapfeltevés, legalább is valami tudományos fantasztikum van a dologban. De itt a nem túl távoli jövőben vagy akár a jelenben játszódik a történet, emiatt alapból ijesztőbb, de egyúttal Földhöz ragadtabb is. A rendező sokkal erőteljesebben koncentrál a karakterdrámára és az érzelmekre. A sci-fi elemeket se nem elhanyagolva, se nem túlzásba hajszolva fűzi a történetet a drámai hatásoktól kezdve, a horror eszközökig.
Az Annihilation az a film, ami a bemutatók alapján valami jó kis alternatív sci-fi történetnek látszik, az interneten olvasva kaland, dráma, fantasy címszavak alatt található, amikor azonban megnézzük, horrornak tűnik. Olyan műfaji vegyítés van alapból magában a történetben is, hogy nehéz egyértelműen megállapítani azt, hogy milyen filmet is nézünk.
A cselekményt csak épp érinteni fogom, mivel ez az alkotás annál jobb, minél kevesebbet tud róla a néző, mielőtt megnézi.
Becsapódik valami az űrből közel egy világító toronyhoz. Idővel elkezd nőni körülötte egy burok, ami szépen terjeszkedik, és egyre nagyobb területet fed le, a világító toronnyal az epicentrumában. A filmben ezt a területet „Shimmer”-nek hívják, a magyar fordításban pedig „Rezgés”-nek. Senki sem tudja mi ez, vagy, hogy honnan jött, illetve mit akar, így evakuálják a közeli falvakat és (természetesen szigorúan titkos keretek között) vizsgálják a jelenség természetét. Küldik be a csapatokat, de mindenkivel elveszik a rádiókapcsolat a területen, és nem tér vissza senki.
A film expozíciós része szinte szabályszerű. Elkezdi kiépíteni az emberben a folyamatos: „Hát… ez azért elég különös…”– érzést, de ezt oly finoman teszi, hogy egyszer csak azon kapjuk magunk, hogy: „Máris, vége a bevezetésnek, kezdődik a film lényege, de én már nem furcsállok semmit… inkább csak feszült vagyok.”
A film alkotói teljes egészében erre építenek. Ahogy a csipet-csapat kirándulása mélyebbre és mélyebbre tart a „Shimmer”-en belül, úgy nő a nézőben is a feszültség. A film vágásán, sőt a snitteken is megfigyelhető, hogy ami ezen a területen belül történik, magára a filmre is hatással van. A rendező ezzel akarta átadni a zavart, amit a karakterek éreznek a helyszínen. Különböző snitteken a kép széle erősen elmosódott, néha úgy tűnt, mintha rossz lenne a film minősége, de ez egy hangulati elem. Hogy ezzel is tovább keltse a furcsát és a feszültet a nézőben, még ha az nem is veszi észre, a tudatalattija imádni fogja. Mindez persze azon túl, hogy a cselekmény is alapból feszültségkeltő. A kép manipulációjával pedig még rátesznek egy lapáttal.
A szereplőkkel együtt vagyunk elveszve, velük együtt fedezzük fel a „Shimmer” rejtélyes természetét. A színészi játékban nem csak Natalie Portman kiemelkedő, a többi színésznő is jól alakít, és még a Star Wars-os Poe is hiteles.
A film utolsó 20 perce maga a hosszan elnyújtott katarzis. Bennem eddigre már annyi feszültség gyűlt össze, hogy az egyébként elég egyszerű hangeffekt is hatott.

Ez a produkció elképesztően hatásos élményt nyújtó audiovizuális alkotás.
Az Annihilation sok kérdést feszeget, és csak részben válaszol, ami még több kérdő mondatot indukál a nézőben. Sokak szerint ez a film „parasztvakítás”, amivel talán arra gondolnak, hogy sokat mondónak látszani akaró, de valójában nincs is semmi értelme. Sajnálom azokat, akik értelmetlennek tartják a cselekményt. Az, hogy valaki nem értené, mi történik a film alatt, az kizárólag az ő hibája, hiszen a történetmesélés abszolút követhető, nem szájbarágós, mégis érthető. Apróbb flashback-ek ugyan vannak, de nem zökkenti ki a nézőt a történet lineáris útjáról, sőt dinamikusabbá teszi azt. Ám nem is ezzel van a gond, hanem azzal, hogy az egész mégis miért történik? Itt eljutunk ahhoz, amiről ez a film szól. A nem értésről. A könyv eredetileg egy háromrészes trilógia volt, így feltételezhető, hogy ott megmagyarázódik számtalan részletkérdés, de abban biztos vagyok, hogy ez a film a nem értésről szól. Hogy mennyi dolog létezik, amit nem értünk, és mennyi minden létezhet, amiről még csak nem is tudunk. Ez a film maga is ösztönzi a nézőt, gondolkodásra készteti. Alex Garland olyan elgondolkodtató, globális üzenetet adott, amit pontosan azért tud az erre hajlamos elme ilyen jól átélni, mert ott van mélyen benne valahol egy sarok, ahol az ego egy része, összekuporogva gondolkozik. Ha te is ilyen vagy, semmiképp ne szalaszd el az Annihilation-t.
Értelmetlen lenne kihagynod.