Amríta utazik. Bent és kint. Folyton-folyvást. Valódi és képzelt utakon ténfereg. Megy az unott magyar Alföldről kamaszkorának romániai tengerpartjára. Később meg a tajtékos hullámokból – a magas hegyek közé. Kicsiny gyermekkorának kavicsait rugdossa. Sétálgat korhadó léckerítések között. Megyeget folyton, kóricál erre-arra. Vasárnapi buta ügyeket intéz. Kóborol, mint öntörvényű macska. Örökös mosoly-vámszedő.

A szerző felvétele

Amríta összebogáncsolódott ember-kölyköket terelget a patak partjai felé. Esőért rimánkodik, és megdicséri a hetet tojó tyúkocskát. Barackos lepényt majszol, zakuszkát rejteget. Ünneplőruhájában tekeri újabb ajándékait. Csiki sert hörpint, kézfejével törli szájáról a habot. Tekinget ég felé, fürkészi az éjféli időt. A fogyó holdban fürdik, széllel törülközik. Belefekszik minden kócos éjszakai szénaboglyába. Sokat töpreng, studéroz, morfondíroz. Pontokban szedi a jövőjét. Szavakkal guzsajaz. Ráncos arcokból olvassa újra elárvult országának gubancos múltját.
A tehéncsorda vonulását nézi kerekre tágított szemekkel. Rá-rápillant a viháncoló kicsiny csodákra.
Aztán meg a kutyakölyköket dédelgeti, barátkozik a gondolattal, hogy egyet magával visz a határnélküli határtalanságba. Máskor meg vicces emberekkel tréfás szópárbajt folytat.
Szómáguska – a Csend Birodalmából előlépve. Éjszakánként nem alszik, nappal meg pislog nagyokat. Számolatlanul issza hajnali kávéit. Középkori cukrászdába téved, dió-olajban érlelt juhar-aromás likörre vágyik.
Az igazmondás hűséges asszonya. Játszik is persze: kacéran flörtöl, csábosan somolyog, kérdő tekintettel hoz zavarba dús szemöldökű olasz férfit, londoni masszőrt, bakancsos sárréti földmívest.
Örök játékra született, hagyni kell szabadon játszani!
Nyerni is szeret – ő, akit mások játszmáinak vesztese volt sokáig.
Verejtékezik a homloka, de csak megrázza magát, mint egy nyári záporban elázott mutuj bocika.
Transzilvánia züllésre készülő démoni angyala.
Körtefácskák emlékét viszi magával, a veretes költő mondatával.
Szédíti a falu ugra-bugra kölykeit. Hagyja, hogy egy bánatvirág kicsiny lányka forgassa kezén a gyűrűjét. Visszanéz a kerítésen túlra. Szomorúan integet, mint Merlin, a szépség magányos koldúsa. Szellemes mondatokban őrzi egy jobb kornak a korhadó világot.
Nem bír a csokipuffancsosokkal –, frecskeli őket ágytól az ajtóig.
Hétlakattal zárja le szívét, és messzire hajigálja a kulcsokat. (Aki rátermett, úgyis megtalálja…)
Hírdeti, hogy a rendetlenség a rend egy sajátos formája. Így is él: lázad az ostoba szabályok ellen.
Kacskaringózva jár, megy jobbra, balra. Konokul rázza kócos fejét, és kíváncsian fürkészi a girbe-gurba utcácskákat.

A szerző felvétele

Naponta kihasít magának egy-egy békeszigetet. Rezeg a hőség a levegőtlen éjszakai szálláson, ennek álmatlan nyomát cipeli magával egésznap.
Kába kómában is érzi idejét az időtlenségnek. Csendességből épít szeretteinek házat, nagy fehér firkálós falakkal.
A laskanyújtót szótlanul forgatja a kezében a szelídek szerelmese… Vadidegen emberek ünnepi tányérjából eszik, a gondosan óvott stafírungból a vendégházban, ahol minden varottas körben és a terítő is szőttes.
A kiskertből hozzák az csoszogó öregek a feszes paradicsomot, új krumplit varázsolnak, rohannak miccsért, nagyszelet kenyérért.
Ő csak ül, áll, nézelődik, mosolyog, töpreng, ásít. Megy tovább, utazik. Amríta gyerekkorának kincseit szedegeti össze, rendezi bánat-nélküli harmóniába. Önmagával él.
A szépség és az alkotás galaktikus tudósa.