„Amikor néztem, hogyan dolgozik akasztás közben a hóhér és a két segédje, úgy láttam, mintha csárdást járnának. Igen, csárdást, aminek minden mozdulata jól megtervezett, ezerszer begyakorolt. Nem mondom, hogy örömüket lelték benne, de az sem hiszem, hogy különösebben megviselte volna őket ez a halotti tánc” – mondta a fegyőr.

Hercegovina

Ma reggel nyolc órakor hirdette ki dr. Fuchs törvényszéki elnök Csordás Bálintné és Szabó Lászlóné halálos ítéletét, amelyet a szolnoki törvényszék hozott, és a tábla és a kúria is jóváhagyott. A kormányzó is szabad folyást engedett az ítéletnek. A két halálraítélt a végzés kihirdetésekor összeesett, úgyhogy vízzel kellett őket felmosdatni, s a tárgyalóteremből csak a fogházőrök támogatásával tudtak lemenni a siralomházzá átalakított földszinti cellába.
Az akasztás holnap reggel történik meg. Kozarek állami ítélet-végrehajtó már tegnap este megérkezett Szolnokra, és az előkészületekhez ma reggel már hozzá is fogott.” /Szolnok, 1931. június 16./
Bognár Györgyöt, a pellérdi rablógyilkost ma reggel hét órakor kivégezték. Az ítéletet a törvényszéki fogház udvarán hajtották végre a hatóságok és a sajtó képviselői, valamint százfőnyi közönség előtt. Dr. Vargha Károly ügyészségi alelnök hét óra előtt két perccel parancsot adott az elítélt elővezetésére, aki Várkonyi János dr. fogházlelkész kíséretében szuronyos fogházőrök között nyugodtan lépett a kivégzés színhelyére.
A nézők elé érve tisztességtudóan jó reggelt-tel köszönt, majd odaállt a bírák elé, akiknek egy fogházőrmester jelentette, hogy az elítéltet elővezették.
Dr. Vargha Károly ügyészségi alelnök felkérte dr. Bókay Béla törvényszéki bírót az ítélet kihirdetésére. Ennek megtörténte után az ügyészség képviselője felszólította Bogár János ítélet-végrehajtót, hogy hajtsa végre az ítéletet. Az ítéletvégrehajtó és két segédje azonnal megragadták Bognár Györgyöt, az akasztófa előtt lévő zsámolyra állították, és hét óra négy perckor a kivégzést végrehajtották.
Amikor Bognárt a zsámolyra állították, végigtekintett az embereken, és amikor megpillantotta két fegyőrét, odakiáltott:
„Jó napot Buzás úr! Jó napot Barna úr!
Bogár János ítéletvégrehajtó hét óra öt perckor jelentette az ügyészségi alelnöknek, hogy az ítéletet végrehajtotta.
Entz Béla dr. egyetemi tanár és Jüngling Kálmán dr. törvényszéki orvosszakértő 7 óra 15 perckor állapították meg a halált.” /Pécs, 1934. november 10./
AKASZTÓFÁS TÖRTÉNELEM
Bármennyire is hihetetlen, a magyar sajtóban megjelent hírek közül választottam ki ezt a néhányat. Mondjuk úgy: bizonyítékként arra, hogy egykoron – a 20. század húszas-harmincas éveiben – olyan részletekkel ismerkedhetett meg az olvasóközönség a kivégzésekről, ami a 21. század második évtizedében – bár térdig gázol a média a véres események taglalásában – elképzelhetetlen. Pontosítsunk: ma is.
A 21. században egyrészt azért is nélkülözni kell az olvasókért vívott harcban efféle híreket, mert a halálbüntetés a rendszerváltozás óta (1990) a múlté. Bár gyanítom, ha nem így lenne, a személyiségi jogra, és ki tudja mi másra hivatkozással, gondosan eltitkolnák a kivégzés névvel „színesen” megírható történéseit. De nem volt ez másként a II. világháborút követő években sem. A Kádár korszakban hétpecsétes titokként őrizték az ítélet-végrehajtók személyét (mint erre még a későbbiekben visszatérek), a kivégzésekről csupán rövid hírek láthattak napvilágot, és azok is csak az akasztást követően.
Így aztán teljesen természetes, hogy a kivégzést, mint államilag szabályozott gyilkosságot egészen elképesztő legendák fonták körbe. Könyvem e fejezetében éppen azért szánok nagyobb teret e témának, hogy betekinthessenek a könyvet lapozgatók olyan titkokba, amiket elolvasva közelebb kerülhetnek a valós tényekhez. Ám mielőtt még rátérnék a monarchia, a Horthy  és a Kádár korszak kötéllel „jutalmazott” gyilkosaira, és magukra az akasztásokra, ismerkedjünk egy kicsit a kivégzések históriájával.
Kezdjük azzal: megbecsülni is képtelenség, hogy a magyar történelem során hány bűnös (netán bűnösnek mondott) végezte bitón, karóba húzva, vagy máglyán az életét. Azt biztosra vehetjük: a világban kalandozó őseinknél éppen úgy alkalmazták már évezredekkel ezelőtt a legsúlyosabb büntetést, a kivégzést, mint más népeknél. Anonymus, III. Béla király „névtelen jegyzőjének” Gesta Hungarorum című munkájából az derül ki, hogy akasztással végeztek ki már honfoglalás idején, de fenyegettek akasztással az Árpád-házi keresztény királyok is.
Szent László törvényeiben, a tolvajokról szóló rendelkezésben például az szerepelt: ha szolgát értek lopáson, és nem tudta megváltani magát ára szerint, levágták az orrát. Ha még egyszer ilyen bűn elkövetése után fogták el, felakasztották. Számos középkori leírásból kiderül, a napjainkban olyan kegyetlennek számító büntetés tulajdonképpen a halálba vezető egyik legbékésebb út volt az akkori törvénykezés szerint. Werbőczi István Hármaskönyve (Tripartitum) amelyen Werbőczy István nádor 1504-től 1514-ig dolgozott – és nem más, mint a korabeli Magyarország jogi szabályainak összegyűjtése, rendszerezése és írásba foglalása – fő szabályként úgy rendelkezett: a tolvajokat föl kellett akasztani, a rablókat karóba kell húzni, vagy kerékbe kell törni, a gyilkosok pedig lenyakazás után, fejüket vesztve kerüljenek a pokolra.
A halálbüntetés ugyanis egyidős az emberiséggel, csak éppen a kivégzés módszere, gyakorisága, indoka változott az idők során. Kezdetben a törvényt hozók nem sokat vesződtek újabb és újabb büntetési nemek kigondolásával, aki bűnösnek találtatott, halállal lakolt. A sors kegyeltjének érezhette magát a bűnös, ha az ítéletet kimondó az élet kioltását nem kötötte össze az akasztást, lenyilazást, vízbe fojtást megelőző válogatott kínzásokkal.
A kivégzési módokat világszerte, így hazánkban is elképesztő leleménnyel gondolták ki az ítélkezők. A középkorban különösen kedvelt látványosságnak számított a kerékbetörés, az elégetés, a vízbe fojtás, a megkövezés, a felkoncolás. Mivel a kivégzés lebonyolítása során mindent megtettek annak érdekében, hogy a bűntől elrettentsék a köznépet, népünnepély szintjére emelték a sokszor borzalmas tortúrával járó halálosztást. Napokkal korábban gondoskodtak arról, hogy minél többen értesülhessenek a kivégzés tényéről, és jól megközelíthető, minél nagyobb tömeg befogadására alkalmas területen jelölték ki azt a pontot, ahol elvégezheti munkáját a bakó.
És a tömeg pontosan meg is érkezett…
E szörnyű „kíntörténelmet” zárjuk a karóba húzás pontos leírásával. Nem borzongatni akarok, csupán érthetővé tenni: miért hihette úgy az emberiség évszázadokon át, hogy az akasztás általánossá tételével tulajdonképpen a lehető leghumánusabban járt el.
„A történeti előidőkben a gyermekgyilkos asszonyok büntetése volt Európa-szerte a karóba húzás, később ezt a vétket zsákba varrott vízbe fojtással enyhítve torolták meg. A férfiak köréből a rablógyilkosokra szállt ez a kemény büntetés. A felkarózás, nyársba vonás (palo inponere) sokáig túlélte az idők múlását, a 16-17. század büntetőjogi gyakorlatában még érvényesült rablók, rablógyilkos útonállók rendszerinti büntetéseként, amit azonban egyéb, súlyosnak minősített esetekben s a hadifogságban is gyakran alkalmaztak.
A feudális kori, általánosan elterjedt kivégzési módok között a karóba húzás volt az egyik legkegyetlenebb. Minthogy az elítélt kínját, aszerint, hogy testén a karót hogyan vezették keresztül, arra mily módon tűzték fel, az eljáró hatóság tetszése szerint s igen hosszúra lehetett nyújtani. A karóba húzás a megtorláson túl az általános elrettentést is szolgálta. A felvidéki zborói úriszék 1692-ben a lázadó jobbágyokat így büntette, de még 1762 körül is a nagykárolyi úriszék felnyársaltatott egy lótolvajt.
A három métert meghaladó keményfa, lehetőleg tölgyfakaró kérgét a „művelethez” simára kell csupálni, kihegyezett végére, ha idő és alkalom nyílik, éles vassapkát kell húzni, s a csúcsától jó méter hosszan olajjal teendő síkossá. Jó előre szűk szájú, lyukszerű gödröt ás a végrehajtó vagy segédje, amelybe majd beleillesztik a „felszerelt” karót. A gondos előkészülethez tartozik egy rövid nyelű, kézhez álló, nagyfejű fabunkó.
A nézőközönség csak ezután gyülekezik a helyszín köré, előre élvezve a hátrakötött kezű áldozat várható iszonyatos riadalmát, akinek ebben a véghelyzetében csak annyi kívánsága lehet hóhérai iránt, vezessék majd a karót szívén, tüdején keresztül, minél több életfontosságú szerven át, a rövid szenvedés érdekében.
A művelet első mozzanataként hasra fektetik, ha másként nem megy, hasra teperik az embert, s vállára, farára lépnek, hogy ne mozduljon. Ezután mindkét bokájára hurkot vetnek, s két segítő hóhér a hurkolt lábakat kétfelé húzza. Maga a hóhér az ember lába közé guggol, s éles késével a nadrág posztóját s a gatya vásznát combközépen kimetszi, utat biztosítva a karónak. Ilyenkor már az eleven hússal sem kíméletes. Ezután a szétvont talpak előtt két-három kerek dorongot tesznek keresztbe, s hogy jól gördüljön, azokra illesztik, célozva, az olajozott végű karót.
A hóhér most óvatos kézzel az ember végbelébe illeszti a megvasalt karó csúcsát. Ez a vigyázat nem a biztos fájdalom elkerülését jelenti, hanem azt a gonoszságot, hogy a nyárs a gerinc mentén induljon a tüdőlebenyek mögött s a vesék között, a szívet is illendően elkerülve, a megrendelők óhaja szerint, a hosszú, tartós szenvedés érdekében. Az első döféskor óhatatlan, hogy az érintett tompor a hátrafeszített csuklók alatt rándulva fel ne emelkedjék. A hóhér ezután marokra fogja a beavatkozásra kész bunkót – előbb gyöngéd ütésekkel, majd egyre bátrabban kalapálva a karót vastagabb végén a becélzott irányba. Az eredményesebb és a rendüléstelen munkálkodás érdekében int segédeinek, hogy pányvázott bokáinál fogva lassan, szétfeszítve húzzák rá a meg-megránduló testet a lassú karóra.
Az ember kezdeti üvöltése csikorgássá fajul, amint a nyárs belül a lapockák magasságába érkezik. Az éknek most kissé jobb felé kell elcsúsznia – ezt a főhóhérnak tudnia kell, s azt is az olajozott csuszamló farész eltűnése után, a jobb váll s a kulcscsont bőre fölött, mikor kezd púposodni a vaskúp. Éles késével ekkor utat nyit a hóhér, és alul a bunkó két-három ütésével még befejezi az előírt műveletet. Ekkor a karó vastag alját a lyukszerű gödör felé irányozzák együttes igyekezettel, majd ketten vállban megragadják az embert, s inkább lefelé húzva, mint emelve a harmadik segítségével a földrésbe állítják az emberrel felékesített karót, földdel és fadarabokkal kiékelik, nehogy megdőljön a tehetetlen súly lengésében. A hóhér s az élvezkedő nézősereg diadala, ha az ember még órák hosszat sóhajtozik, csikorog s mellkasán láthatók a szív kétségbeesett ütései,”
A fenti sorokat Cseres Tibor magyar író Vérbosszú a Bácskában című művéből idéztem, aki azért érezte fontosnak leírni ezt a bestiális „hadműveletet”, mert 1944-45 telén a Vajdaságot visszafoglaló titóista partizánok nem egyszer ezzel a középkori módszerrel végeztek áldozatukkal. Igen, a 20. század közepén…
(Részlet az Agroinform Kiadó által kiadott, azonos című könyvből. A Szerk.)