Mintha egy mozaikot látnék. Folyton változik. Mintája olykor szabálytalan, olykor váratlanul szabályossá válik. Egyszerű minták, hisz’ csak fény és sötét váltakozásából adódnak. Esténként minden egyes ablakhoz tartozik egy ilyen állapot: csak két eset lehetséges. Ad-e fényt lámpa vagy nem? Világ van a szobában, avagy sötét…?
Mindez mélyebb üzenetet is közvetítene, de azt megfejteni nem tudom. Csak találgathatok, vajon miért ég a villany egy helyütt, és miért nem ég a másik helyen. Mindegyik egy külön világba engedne bepillantást… de mégsem. Mert akik mögötte vannak, rejtőzködnek. Ahogy én is.

A szerző felvétele

Egyre távolodunk. Falak, kerítések választják el az embereket egymástól. Bár ismeretlen ismerősként olykor köszöntjük egymást, ám a folytatás legtöbbször elmarad. Felszínesek vagyunk. Jó reggelt! – Jó reggelt! A kommunikáció ezt követően meg is szakad, pedig lehet, hogy két lelki társ futott össze azon a reggelen. Lehetőségek ezrei úszhatnak így el.

Midőn a Nap alászáll, a legtöbben visszavonulnak. Együtt vannak szeretteikkel… vagy magányukkal. Önként bezárják magukat apró bolygónk kis országának még kisebb szegletébe, oda, ahová „beosztották őket”. Ma este már nem érdekli őket a külvilág.

Csak az ablakvilágokat látni. Kora este még elég sok lakásból szűrődik ki fény. Végignézek egy emeleten. Szinten minden egyes ablak azt üzeni, hogy legalább egyik lakójuk hazatért. De a megnyugtató folytonosságban van egy törés. Egy sötét ablak. Aggódnom kellene, vagy ez természetes? Csak túl korán van neki, vagy éppen túl késő? Az is lehet, hogy tévedek, és félelmeim alaptalanok. Hisz’ meglehet, az a lakás éppen üresen áll.

Kaczper Balázs felvétele

Voltaképpen magánügy. De engem mindig is érdekelt az emberek sorsa.

És ahol ég, vajon miért ég a villany? Vacsoráznak? Dolgoznak? TV-t néznek? Pihennek? Olvasnak? Vagy már alszanak, csak úgy maradt az égő? Az égő, amely a kívülálló számára olvashatatlan üzenetet küld… Üzenetet kis világok százezreiből, melyekről soha nem fogunk megtudni semmit. Megannyi tudástól, tapasztalattól, új ismeretségtől fosztva meg így magunkat.

Járom a várost, figyelem a panelrengeteg fényeit. Egyértelmű kapcsolat van a világító ablakok száma és az idő között. Későre jár – egyre több ablak sötétül el. De még éjfél után is mindig akad egy-egy ablak, amely mögött a sötétség még nem tört utat magának. Mi lehet a lakóval? Elaludt és úgy maradt a lámpája? Vagy tanul? Holnap vizsgázik? Nem tud aludni? Segítségre lenne szüksége? Sosem tudom meg, nincs is jogom megtudni. Bár talán jobban tennék az emberek, ha néha ránéznének egymásra. Minden rendben van…?!

Alexander Petrosyan fotográfiája

Tizenötödik emelet, 163-as lakás, jómagam kis szigete volt három évig. Mikor hazafelé mentem, mindig felnéztem az ablakomra, látok-e fényt. Onnan tudtam, otthon van-e már a szobatársam, vagy egyedül leszek este. Vagyis… még ebben sem lehettem biztos. Lehet, hogy mire felérek a lifttel, éppen elkerüljük egymást, és mégis sötétre térek haza. Azzal, hogy érkezésemkor felkapcsolom a villanyt, én küldök üzenetet: más kérdés, felkelti-e valaki érdeklődését. És persze csak annyit tudnak meg, hogy van-e a lakásban valaki. Vagy csak volt…?

Az egyik televízió csatorna műsoridőn kívül minden éjjel űrbéli felvételeket játszott a Földről, a képi világhoz igazodva földöntúli zenével. Onnan fentről csak formákat, alakzatokat és a városok fényeit látni. Így olybá tűnt: minden rendben van a világban – holott tudom jól, ez koránt sincs így. Hasonlóak a panelek fényei: nyugodtságot sugároznak, pedig nem tudjuk, mi van az ablakok mögött. Szeretet? Gyűlölet? Boldogság? Magány? Elkeseredettség? Mindez tényleg az emberek kizárólagos magánügye lenne…?

Azzal, hogy felkapcsoljuk a villanyt, üzenünk. Azt, hogy itt vagyunk. Ha legközelebb esti sétára indulnak a városba, gondoljanak bele, mi lehet az ablakvilágok mögött. Mert a sok lehetőség között – legyen az jó vagy rossz – ott rejlik a legfontosabb is. Lehet, hogy a fény üzenete éppen csodát közvetít…