Az idő hátrébb jár, mint gondolnánk, „ötven évvel ezelőtt ez volt a jelszó: liberalizmus, demokrácia, felvilágosodás, polgári jogegyenlőség, nemzeti függetlenség, népszabadság, szabad gondolat, szabad sajtó, szabad lelkiismeret, szabad verseny, haladás. Ma: tekintélyi állam, totális állam, korporatív állam, munkaállam, népiség, fajiság, új rendiség, új világnézet, új szellemi front, keresztény nemzeti országlás, nemzeti öncélúság, nemzetpolitika, nemzetvédelem, nemzetszervezés, szolidaritás, reform. Mi változott azóta?” – tette fel a kérdést több, mint hetvenkilenc évvel ezelőtt Ignotus Pál, a Szép Szó szerkesztője programadó cikkében.

Ignotus Pál

Ignotus Pál

 

Nekünk nem kell ötven évet visszamennünk az időben, elegendő, ha mindössze 25 évvel tekintünk korábbra – nem ismerős és nem nyugtalanító mit találunk a tükörben?

A Rendszerváltás két terhes örökséget hagyott a magyar társadalomra és három mítoszt, eme mérgező mítoszokat szeretnénk most körbejárni. A két örökség közül a kádári hagyományokkal kezdeném, mivel ez a legérthetőbb. A Kádár-korszak nem hagyott hátra ideológiát, mivel azzal éppenséggel nem rendelkezett. Ha nagyon-nagyon szeretnénk meghatározni a kádári alapvetést, akkor az a következő mondatból állt: 1956 ellenforradalom volt, de inkább nem is létezett.
Ebből az anti-ideológikus hozzáállásból három dolog származott: a Kádár-rendszer beidegződéseket és magatartásformákat hagyott a harmadik köztársaságra, innen az a végletesen leszűkítő felfogás, hogy a szocializmust kizárólag gyakorlati oldalról szemléli a magyar érdeklődő. Eszmei tartalmáról valami homályos köd bolyong, amiben két szakállas öregúr és egy bajszos félőrült diktátor fura elegye kísérti az embert.
Másrészt az ideológiaellenességből paradox módon eszmei alapvetést gyártott az MSZP. A párt 1994-ben két tényezőnek köszönhette visszatérését a hatalomba. Elsősorban 800 ezer egzisztenciájában és önbecsülésében megsértett volt párttag (valamint rokonaik, barátaik és üzletfeleik) az MDF-SZDSZ által közösen elindított kommunistaellenes hisztéria miatt hozták vissza a szocialistákat.
Másrészt az MSZP társadalompolitikai elképzeléseiben módszeresen vissza-visszatért a reform-kormány mítoszához. Ez a mítosz egy valóságos drámai történet, amelynek főszereplői egyéniségek, de egy kivétellel gyenge jellemek. Legfőbb tulajdonságuk, hogy az állampárt másodvonalán szerveződtek és a pártállami bürokrácia második generációját testesítették meg. Nyugatias szemlélet, stabil nyelvtudás és technokrata hozzáértés jellemezte mindegyiküket. Ideológiájukat a volt reform-kommunistáktól kapták, ez nagyjából a Bad Godesberg-i program torzított, törmelékes formájának akart megfelelni, de inkább a modernizációs kihívásokra koncentráltak. A Németh-kormány indította el és a Bokros-csomag fejezte be igazán a privatizációt. Az anti-ideológiából és a reformelkötelezettségből így épült fel „a minden irányban nyitott párt” mítosza – amiben Horn, Gyurcsány és Mesterházy a tagság és a kádári kispolgár, Békesi, Bokros és Bajnai a gazdasági szakértő, míg Vitányi és Szanyi civil társadalom két végletének a szószólói –, amihez 1998 után aktív Orbán-ellenesség is járult. Az, hogy Gyurcsány és Bajnai „külsősök” és formálisan is más szervezetben politizálnak, nem jelenti azt, hogy nem köthetőek és nem kötődnek a legnagyobb ellenzéki párthoz.
Harmadrészt az ideológia-ellenesség nemcsak az MSZP-re volt hatással, de az egykori állampártból kizárt exkommunistákra is.

Bódy Gábor az Agitátorok című filmben

Bódy Gábor az Agitátorok című filmben

Ezek az egykori ’68-as szélsőbalos fiatalok lettek a ’80-as évek vezető underground személyiségei. (Érdekes adalék, hogy Földes HOBO László 1968-ban még Lenin-fiút játszott Bódy Gáborral, 1981-ben már „szocio-rockot” a Kopaszkutyában.) Ők lettek a későbbi SZDSZ alapítói vagy támogatói. Igényük volt az ideológiára, de ott motoszkált a fejükben egy-egy hosszabb utazás „Nyugatra”, az amerikai cigaretta és az NSZK-s életszínvonal igézete. A ’80-as években a „liberális” egyszerre jelentett rendszerellenest és másképpen baloldalit. Ez a másképpen baloldali karakter nagyjából a 2000-es évekig komolyan meghatározta a SZDSZ arculatát.
A másképpen baloldalit az ezredforduló után a romkocsmákban lézengő szubproletár értelmiségi körök és alterglob mozgalmak szívták fel, egy részük az LMP-be integrálódott, más részük politikailag hajléktalannak tekinthető. A fentebb leírt csoportok közös jellemzője, hogy a „Dimitrov téri fiúk” hatására balosságuk inkább polgárjogi (elsősorban hajléktalankérdés, kisebbségvédelem, stb.), semmint gazdaságpolitikai kérdésekben érhető tetten. Üde színfolt, hogy a kormány neo-konzervatív gazdaságpolitikájának hatására az MSZP mintha közeledne az Erfurti Programban lefektetett dolgozói-érdekképviselethez, bár a szakszervezetek (újra)szervezése és beemelése a pártapparátusba, amely túlzottan technokrata és túlzsúfoltan jogász-közgazdász dominanciájú még kínosan messze van. Ez a polgári baloldal mítosza.
A második örökség sokkal összetettebb és sokkal veszélyesebb. A rendszerváltás után a neonacionalizmus Csipkerózsika-szerűen ébredt fel, mintha az elmúlt 40 év meg sem történt volna a magyar- és a világtörténelemben. Mint említettük a Kádár-rezsim nem hagyott hátra ideológiát, ellenben varázsütésre életre kelt, és önjáróvá lett a Horthy-korszak szelleme.
Kádár János

Ennek az újjáéledésnek alapvetően két oka volt: az 1988-1990-ben kialakuló jobboldalnak nem létezett sem politikai nyelve, sem valóságos társadalmi bázisa. Politikai kultúrát és identitást a jobboldal így csak a két világháború között használt szótárból kölcsönözhetett, magatartására pedig nép-nemzeti szemlélet – amely Kádár János alatt is amolyan megtűrt-támogatott ellenzékiséget jelentett – volt jellemző. A népi irányvonal 1948 után kompromittált elemeit – népi kollégiumok, népi káderek, TSZ-szervezés – ugyan hamar elfeledték a magyarsággal kapcsolatos harsányan hangoztatott szólamok.
Az eszmei alapvetésen túl, a jobboldal kialakuló társadalmi bázisát az 1948 előtt is meglévő kispolgárság „alámerült” része, a rock rajongók egy tekintélyes hányada, valamint a különféle szakapparátusok osztályvezető-helyettesi garnitúrája adta. Ezek az emberek sértődötten figyelték, hogyan válnak az állami vállalat pártvonalon odaültetett igazgatóiból tulajdonossá az élelmes „elvtársak”. Idézőjelben, mert a párttagság akkor a szakmai előremenetel járulékának számított. A jobboldal 1994-es – majdnem megsemmisítő – veresége után a Fidesszel egy újabb adalékkal gazdagodott a paletta: a korlátlan revánsvággyal. Szó, ami szó, a SZDSZ egykori „ifjúsági tagozatát” az 1990-es osztozkodásból kihagyták, az elhagyott élcsapatnál pedig nincs elszántabb bosszúálló.
Mivel a jobboldalnak a Rendszerváltás során sem politikai kultúrája, sem múltja nem létezett, idegesen, mindennél veszedelmesebben kezdte hangoztatni, hogy az „ezeréves folytonosság” jegyében áll, a népi gondolat nyomán kizárólag a „magyar értékek” mentén politizál. (Hogy mik ezek a magyar értékek, azt ugyan nem mondta ki, de ez most lényegtelen).
Károlyi kipában
Ha kísérletet tennénk a paranoid „mélymagyar” jobboldal meghatározására, érdemes végigfutnunk gondolkodásmódjuk ellenségképein. Első helyen, elemi gyűlölettel a Károlyi-forradalom és annak címszereplője áll. 1918 polgári demokratikus forradalmát Trianon felől nézve ítélik meg és ítélik el, sajnálatos módon az azóta eltelt történelmi feldolgozások teljes mellőzésével – hogy ez mennyire így van, elegendő csak a Jobbik akciójára gondolni, mikor a Károlyi-szobor nyakába a következő táblát akasztották: „Én vagyok a felelős Trianonért”. Kormányunk szoboreltávolító akciójához pedig nem szükséges kommentár. A történelemben csak egy kicsit is járatos személy tudja, hogy Magyarország sorsáról egy imperialista háború imperialista békéjének keretében döntöttek, a leendő határokat nagyjából 1918 májusára (!) már meghúzták a szövetségesek.
Másodszor a jobboldali publicisztika „állandó eposzi kelléke” a szabadkőműves-zsidó összeesküvés. A sort egy jobb sorsra érdemes drámaíró nyitotta meg, aki politikai science-fiction-ök sorozatával sokkolta a magyar közéletet a zsidó halálsugártól elkezdve, a vizünket és termőföldünket kivásárló zsidóságon keresztül, a Washington-Tel Aviv tengelyig. Az antiszemitizmus beemelése a közbeszédbe ugyanakkor túlzott reakciókat is okozott a polgári baloldal zsidó származású rétegeiben.
A Jobbik ehhez képest annyi „újítást” hozott, hogy a magyar újproletariátus igényeihez igazodva a cigányságban nagyobb veszélyt látott, minthogy közvetlen negatív tapasztalata vele szemben erősebb volt. A polgári baloldal legnagyobb bűne, hogy egész társadalmi csoportokat áldozott fel a hatékonyság mindenható oltárán, miközben a jobboldal szabadon kriminalizálhatta a nyomort és a szegénységet. Ez nem rendvédelmi kérdés, hanem oktatás- és foglalkoztatáspolitikai hanyagság, megoldása csak innen várható. Nota bene: zsidózni ma már egyre kevésbé lehet, nemzetközi felháborodás és esetleges tüntetés nélkül, cigányozni ellenben könnyű.
Harmadrészt az antikommunizmus kísértete. Ebben egyaránt ludas mind a jobboldal, mind a polgári baloldal. A Rendszerváltás „tomboló éveiben” úgy tűnt az exkommunistákat tömörítő MSZP-t az akkori két legnagyobb párt egyszerűen bedarálja, mind a népi-jobboldali MDF, mind az urbánus-liberális SZDSZ élt a hisztériakeltéssel, akkori sikertelenségükről már szóltunk. A másodgenerációs jobboldal viszont gátlástalanul és „élettani okoknál fogva” kényelmesebben és hatékonyabban tudott a politikai hisztériából tőkét kovácsolni. (Ebből a politikai tőkéből ugyan már egyre nehezebb megélni, innen a folyamatos túllicitálás egyes, harmadvonalbeli képviselők részéről). Az antikommunizmus a szocializmust nem intellektuálisan, nem elméletében, hanem „megvalósult” gyakorlatában támadja. Sajnálatosan a magyar olvasó előtt jóformán ismeretlen, hogy a „létező modellről” a legkíméletlenebb kritikákat marxisták és szocialisták (a kettő nem feltétlen ugyanaz!) fogalmazták meg.
A paranoid mélymagyar jobboldal mítoszának legkiforrottabb része a fasizmus bírálhatatlanságának dogmája. Ez a dogma az előző háromra épül: sarokpontja, hogy 1941-1944 között Magyarország keresztes hadjáratot folytatott a Nyugat védelmében. Magyar értékeket védett (hol? A 200 km-re Erdélytől a Don-kanyarban?!) a nemzetközi zsidó-kommunista métellyel szemben. – Ebben az a bámulatos, hogy az alapvetően németellenes magyarság történelmi hagyományaival teljesen szembefordul. – A fasizmust azért nem lehet bírálni, mert a kommunizmus ellen harcolt. Ha bírálni kell, mert időről-időre européernek is kell lenni, ezt kizárólag relatív módon lehet: összemosva a két rendszert, ennek legdurvább szimbóluma a „Terror háza” elnevezésű műintézmény.
Nézzünk szét a jelen politikai palettán: van egy erősen beágyazott jobboldali-liberális oldal. A Fideszben sajnos „egy a tábor egy a zászló alapon” mind a paranoid mélymagyar, mind a jobboldali-liberális technokrata áramlat megtalálható, amihez a keresztény-konzervatív vonal szatellit-pártként kapcsolódik.
Emellett létezik a polgári baloldal, elhasználódott értelmiségi és közéleti garnitúrájával, elszürkült sajtójával. Az abszurditást csak fokozza, hogy a polgári baloldal TV-csatornáját egy keresztény-cionista, valamint republikánus hátterű szekta finanszírozza.
Szocialista baloldal jelen pillanatban, ezt ki kell mondani, pár (egymással veszekedő) szektából és néhány, mint e sorok írójának helyet biztosító félszamizdat jellegű sajtóból áll. Az előttünk álló, sorjázó esztendők legnagyobb feladatának eme helyzet felszámolását tekintem:
1.) kialakítani egy olyan politikai kultúrát, ami nem a mítosszá silányított történelemből beszél.
2.) felszámolni a paranoid mélymagyar eszmeiséget.
3.) megteremteni egy szocialista baloldalt, amely szellemi önvédelemként hatásosan és eredményesen harcol mindenféle ordas eszmével, ha kell fizikálisan is; másfelől pedig hatásosan képviseli a bérmunkás milliók érdekeit, beleértve földünk és környezetünk védelmét is.
JA