A 63-as főúton haladva Székesfehérvár és Sárbogárd között található egy kicsiny falu: Sárkeresztúr. A Dunántúli Fejér megye „szíve” alatt elhelyezkedő településről manapság már csak annyit tudunk, hogy érdemes mielőbb végighaladni rajta. Holott történelmét ismerve a falunak virágoznia és jó hírnevének örvendeznie kellene. Ehelyett saját lakossága pusztításának vált áldozatául. Jelenleg a lakosság fele – talán többsége –, cigány származású, valamint a magukban jól elvegetáló hátrányos helyzetű családok kedvelt gyűjtőhelye. Sok család havi megélhetését az önkormányzat próbálja előteremteni. A régebben összetartó faluban a kulturális és mozgalmi élet végleg megrekedni látszik.

Aba és Sárkeresztúr közös vasútállomása

A XIV. században Lajos Király udvarának egyik apródja kezébe kerülő kis birtok a „Keresztúr” nevet akkori vezetőitől kapta. A XVI. században a török hadjáratok ideje alatt a falu elpusztult, de kedvező természeti adottságai miatt megkezdték újjáépítését és betelepítését. Nevének „Sár” előtagját Beszédes József mérnök munkásságának köszönheti, az ő tervei alapján készült a sárvízi terület szabályozása 1811-1827 között.
A második világháború után a lakosság számottevő része termelőszövetkezetben dolgozott az 1994-es felszámolásig. A település mai agrárterületei néhány gazda magántulajdonában van. A lakosság dolgozó rétege a környező városokban talál munkát, ingázva munkahelyük és lakhelyük között. Sárkeresztúr lakossága a 2003-as népszámláláskor 2436 ember volt, melyből – az akkori adatok szerint –, a falu egyharmada cigány.
Ennyi adat után valószínűleg az lesz a benyomásod, hogy egy ilyen kicsiny-kis faluban nyugodtan és unalmasan telnek a mindennapok. Sajnálatos módon azonban ez korántsem jellemző a Sárvíz községére.
Az oktatás romlik, a közbiztonság szinte már nem is ismert kifejezés az itt élők számára. Bár a bűncselekmények mindennaposak, a rendőrség jelenleg is csak ügyeletet tart fent, így a munkaidőn túli időintervallumban a segítséget a Sárbogárdi Rendőr-főkapitányság nyújtja tizennégy kilométerről.
Sok szülő a helyi általános iskolai oktatás lehetőségét figyelmen kívül hagyva dönt úgy, hogy csemetéjét a környező falvak, városok intézményeibe íratja. Nem bízva egy olyan iskolában, ahol az összlétszámot túlnyomórészt cigánygyerekek alkotják. Helyiek szerint elképzelhetetlen, hogy egy olyan intézményben szerezzenek gyermekeik alapoktatást, ahol a verekedések, fenyegetések, lopások, rongálások szinte már a tananyag szerves részévé váltak és mindennaposak. Így a kitörni vágyó kisiskolásoknak némi időbeosztást kell gyakorolniuk, hogy a fél hat, hatórási ébredés ne pecsételje meg napjaikat a környező települések oktatási intézményeiben.
A település felett a rendszerváltás után az idő megállt, összképe inkább romlott mintsem fejlődött volna. Híre pedig a lehető legfurcsább attitűdöket váltja ki az emberekből. Legnagyobb meglepődésemet az online felhasználók között ismert és kedvelt Wikipédia szabad lexikon szerzője okozta. Sárkeresztúr nevezetességeiről próbáltam informálódni, s az alábbi megállapításra bukkantam: „Jellemző a műkő-oroszlánokból és műkő-oszlopokból álló kerítések kombinálása kovácsoltvassal.”
Mellékesen említik csak még – a valójában a Dunántúlon kimondottan egyedinek számító –, a falu határában található (a Duna-Tisza közi szikes puszták világához hasonlítható) Sárkány-tavat, melynek kiemelkedő sótűrő vegetációja és közvetlen környezete ad otthont a gulipánnak, a gólyatöcsnek, a széki lilének és a hazánkban ritkaságnak számító bagolyfűnek.
Az 1987-től természetvédelmi terület madártömegében a szegedi Fehér-tóhoz hasonló gazdag állatvilág található: parlagi sas, vándorsólyom, kékvércse, kis sólyom, kígyászölyv. A községen átutazók érdeklődését azonban manapság maximálisan kielégíti a „villanegyed” (a főúton elhelyezkedő házak gyűjtőneve egy helyi lakáshirdetésben) giccses pompázása, amely minden év karácsonyakor turisztikai látványossággá változik.
A kerítéseken helyet foglaló kőoroszlánok hátterében, fényárban úszó házak, rózsaszín, lila, kék, piros színű falán lógó, kivilágított, másfél méteres Mikulás komikussá teszi a falut és az egyáltalán nem büszke lakóit, akik ráadásul egyre kevesebben vannak.
Manapság aki többre vágyik, és megteheti, az sietve elköltözik a faluból. Az egyre csökkenő számú lakóknak így aztán azzal a szomorú ténnyel is szembe kell nézniük, hogy ma már az ingatlanárak is nevetségesen alacsonyak.
Egyes családok évtizedek óta egyhelyben toporognak, mások – megoldhatatlannak tűnő problémáik terhe –, alatt szemmel láthatóan sodródnak a lejtőn lefelé.
Szó nélkül hagyni azonban, és némán beletörődni, hogy egy páratlan környezeti adottságokkal rendelkező magyar falu hírnevét bemocskolják egyes lakónak ízlésficamaiból eredő építmények, valamint rezignáltan tudomásul venni a betörések, a lopások, a testi bántalmazások mindennapos eseteit – mindez cinkos és bűnös közömbösség. Sárkeresztúr életszínvonalának romlásához vezető műveltségi, társasági, gazdasági valamint kulturális igénycsökkenésbe nem lenne szabad belenyugodni!