A NEM-MUSZLIMOK HELYZETE AZ ISZLÁM VILÁGBAN

Az iszlám vallás hetedik századi megjelenése előtt a Közel-keleten és a mai iszlám országok területén különböző vallási közösségek éltek Bizánc, illetve a Perzsa birodalmak fennhatósága alatt. Ezek a közösségek főként keresztény (kopt, etióp monofizita, jakobita és nesztoriánus), valamint zsidó és zoroasztriánus vallású lakosságból tevődtek össze. A jakobiták Jordániában, a koptok Egyiptomban, a nesztoriánusok főként Irakban éltek. Zsidó közösségek voltak Bizáncban, Perzsiában és Észak Afrikában (Algériában, Tunéziában, Alexandriában), valamint Jemenben. Az iszlám megjelenésével új korszak kezdődött.

Mohamed próféta nem üldözte az ahl al-kitáb (az Írás népe) közösségeit, vagyis a fent említett vallások követőit, hanem úgynevezett vallási kisebbségként, védettséget élvező közösségként kezelte őket, ezért kapták az ahl al-dhimma (védelem népe – védett kisebbség) nevet. Kötelezve voltak a dzsizja (fejadó) megfizetésére, illetve a földbirtokosok a kharádzs (földadó) kiadására, és ezzel felmentették őket a hadkötelezettség alól. Alacsonyabb kiadások terhelték őket, mint az iszlám birodalom előtti időkben: „A jelentősebb, hagyományos iszlám adónemek között szerepel még a zakát [alamizsna] kiadása alól mentességet élvező, az iszlám állam területén élő nem-muszlim polgárok hozzájárulása: a földadó (kharádzs), és a katonai hozzájárulást jelentő fejadó (dzsizja). Megjegyzendő, hogy ezek az adónemek a muszlimok által kifizetett zakát mértékénél jóval alacsonyabb kiadásokat jelentenek, és a nem-muszlimok közterhekhez, valamint az állam fenntartásához, és védelméhez való hozzájárulását jelenti, hiszen az iszlám államban mindenkinek ki kell vennie a részét a közterhekből, a vallási hovatartozástól függően[1]

VALLÁSI TOLERANCIA
Az iszlám nem kötelez senkit tanításainak követésére. Így szól a Korán: „És mondd (Mohamed): „Ez az igazság, mely Uratoktól van (a Korán). Aki akarja higgyen benne, és aki nem akarja az ne higgyen” (Korán 18: 29). Ezen túl, az iszlám tanítása szerint az eltérő vallási hovatartozás ellenére a muszlimoknak barátságosan és méltányosan kell viszonyulniuk a más vallásúakhoz, hiszen a vallási sokszínűség az Isten akaratából jött létre: „Ha az Urad úgy akarta volna, akkor az embereket egyetlen közösséggé tette volna. Ám ők nem szűnnek meg különbözőek lenni, kivéve azokat, akiket elért Urad kegyelme. Hiszen erre teremtette őket. …” (Korán 11: 118-119).
Ebből következően nem szabad különbséget tenni az emberek között, sem elhatárolódni egyes csoportjaiktól, mindaddig, amíg barátsággal fordulnak a muszlimok felé: „Nem tiltja meg Allah nektek, hogy jóságosan és igazságosan bánjatok azokkal, akik nem harcoltak ellenetek a vallás miatt és nem üldöztek ki titeket otthonaitokból. Bizony, Allah szereti az igazságosakat. Csupán azt tiltja meg Allah nektek, hogy pártfogóitokká tegyétek azokat, akik harcoltak ellenetek a vallás miatt és kiűztek titeket otthonaitokból, és segítettek a kiűzésetekben. És akik pártfogóvá teszik őket, azok az igazságtalanok” (Korán 60: 8-9)

Feljegyezték, hogy a második kalifa, Omar ibn al-Khattáb (634-644) egyszer elhaladt egy idős zsidó ember előtt, aki koldult. Omar utána kérdezett, és megtudta, hogy ő egy nem muszlim lakója az iszlám birodalomnak. Azonnal azt mondta: ’Nem voltunk veled igazságosak! Beszedtük tőled a fejadót (dzsizját), amikor fiatal és erős voltál, és magadra hagytunk öreg korodban!’ majd elvitte az idős zsidót a saját házába és felajánlott neki minden ételt és ruhát, amit talált. Később Omar utasította a kincstárnokokat: ’Keressétek meg és figyeljétek meg a hasonló emberek helyzetét. Ajánljatok fel nekik segítséget, amely elégséges nekik és családtagjaiknak az iszlám kincstárból.’

Egy másik alkalommal Omar igazságot szolgáltatott egy egyiptomi kopt keresztény ember fiának, akit Amr ibn al-Ász, Egyiptom muszlim helytartójának a fia vert meg egy ostorral, amiért a keresztény legyőzte őt egy lovashajtó versenyben. A kopt ember fiával együtt a kalifához utazott Medinába, és bepanaszolták a helytartó fiát. Omar magához hívatta a helytartót és fiát, és elégtételt szolgáltatott a koptnak. Ezután azt mondta a helytartónak: „Mióta teszitek rabszolgává az embereket, holott szabadokként szülte meg őket az anyjuk?”

Az iszlám vallás tanításai egyértelműen kimondják, hogy az ún. égi (kinyilatkoztatott), vallások iránt toleranciát kell tanúsítani. Az iszlám megköveteli híveitől, hogy higgyenek az összes prófétában, akiket az Isten elküldött. Nem szabad különbséget tenni közöttük, hisz mindnyájukat Allah küldte el. Az iszlám nem kívánja felszámolni a más hitet követő közösségeket, sőt megvédi az Istenhez különböző módon közeledni vágyó emberek közösségét és imaházait: „S ha Allah nem tartotta volna vissza az embereket – az egyiket a másik által – bizony leromboltattak volna szerzetescellák, templomok, zsinagógák, mecsetek, ahol gyakran említtetik Isten neve”. (Korán 22: 40)

A történeti adatok is alátámasztják, hogy az Ibériai-félsziget zsidó és keresztény lakói az iszlám fennhatósága alatt nagyfokú toleranciát élveztek. A muszlimok mintegy nyolc évszázadon keresztül uralkodtak Andalúziában, ahol nem csupán a saját civilizációjukat építették fel, hanem a zsidó és keresztény közösségek jelentős gyarapodásnak indultak az iszlám uralom alatt. A keresztények megőrizték templomaikat és kolostoraikat, a zsidók pedig zsinagógáikat.
A muszlimok pozitív hatást gyakoroltak Keletre és Nyugatra egyaránt, hiszen a muszlim Andalúzia hatása Európára és a szomszédos keleti területekre tagadhatatlan. A mórok ugyanis műveltté tették a barbárokat erkölcsi tartásukkal, és tudományos előrehaladásukkal, és hozzájárultak az európaiak felemelkedéséhez azáltal, hogy az utóbbiak a muszlimokon keresztül sajátíthatták el az addig számukra ismeretlen természettudományi, világirodalmi és filozófiai ismereteket.
Toledo városa például az Iszlám Kalifátus idején érte el csúcspontját, ami a művészet és a tudomány egyedülálló, gyönyörű kombinációját jelentette. A középkorban a „Tolerancia városa”-ként tartották számon, ahol muszlimok, zsidók és keresztények békességben éltek együtt.[2] 

Amikor összehasonlítjuk a kisebbségekkel való bánásmódot a kortárs európai királyságokban az adott időszakban, valamint az Oszmán Birodalom idején, akkor láthatjuk, hogy a muszlimok általában toleránsabbak voltak a területeiken élő vallási kisebbségekkel. A zsidó vallásúak és az unitáriusok iránti viszonyulás jelentősen jobb volt a muszlimok által ellenőrzött területeken, mint másutt Európában, amely kisebbségek a tolerancia, a tisztelet és a harmónia jegyében éltek együtt a muszlimokkal.
Megfigyelhető, hogy az Írás népe közül jelentős számban tértek át  az iszlám vallásra, köszönhetően a vallási toleranciának, és annak ellenére, hogy szabadon gyakorolhatták vallásukat, így a keresztények templomaikban a harangozás kivételével minden szertartást megtarthattak, sőt a szegényebb más vallásúakat felmentették a dzsizja megfizetése alól.

A keresztes hadjáratok idején azonban összeütközésbe került a nyugat és az iszlám világ. Ezek a hadjáratok legfőképpen az uralkodás és a fosztogatás céljául szolgáltak. Konstantinápoly keresztesek általi feldúlása és kirablása a mai napig nagy ellenérzéseket vált ki a keleti keresztények körében. A katolikus lovagrendek, templomállamok a legtöbb keleti keresztény felekezet szemében betolakodónak számítottak, ezért csupán jelentéktelen számban működtek együtt velük, arról nem is beszélve, hogy az európai keresztények eretnekek bélyegezték meg őket és nagyon kevés vallásszabadságot biztosítottak számukra. Az iszlámra áttértek számának nagyságáról pontos adatok nincsenek, de ami biztos, hogy míg az iszlám megjelenésekor a keresztények kb. 95%-át képezték a lakosságnak, addig a 20. századra csupán 7%-át tették ki az össznépességnek.

Dr. Munib A. Younan püspök – LWF-photo

Munib A. Younan püspök szerint sajnálatos, hogy Európában sokan még ma is abban a tévhitben élnek, miszerint a mai keresztények az iszlám vallásról tértek át a kereszténységre, és azt gondolják, hogy ezért ilyen csekély az arányuk. Nincsenek tisztában azzal, hogy mindig is éltek keresztények és zsidók a Közel-keleten. A történeti források azonban azt bizonyítják, hogy a korai középkorban a nem-muszlimok megközelítőleg 90%-a áttért az iszlámra. Ugyancsak elterjedt az feltételezés, miszerint a jelenlegi számok a keresztények vallási, teológiai különbségekre visszavezethető üldözése miatt alakult ki, miközben teljesen más okokra vezethető vissza. A középkorban a muszlimok egyrészt tolerálták a más vallásúakat, nem üldözték őket (eltekintve egy fátimida-kori incidenstől)[3], másrészt a nem muszlimok nagyobb része áttért az iszlámra.

Az egyetlen feltétele a békességnek és a toleranciának, valamint a vallásszabadság biztosításának az volt, hogy a nem-muszlimok ismerjék el az iszlám kormányzat politikai fennhatóságát, vagyis hogy a birodalom külső profilja az iszlám. Ezt a dhimma rendszert törölte el az Oszmán birodalom, a millet rendszer bevezetésével, amely vallási nemzetekké alakította át a különböző vallási közösségeket. Így mind a keresztény (görög ortodox), mind a zsidó, valamint az örmény közösségek új szabályok alá estek, több joguk, önálló bíróságaik és nagyobb befolyásuk lett.
Meglehet, az oszmánok előtt is működtettek időnként önálló bíróságokat, de a dhimma rendszerben nem kerültek ki annyira az uralkodó iszlám birodalom közigazgatási köre alól, ahogyan a millet rendszerben. Ezzel lassan megszűnt a dzsizja rendszere, még több hivatali, adminisztrációs munkát láthattak el a nem-muszlimok az Oszmán birodalomban, sőt magára a szultánra is nagy befolyással voltak, akinek tanácsadói között szép számmal akadtak keresztény és zsidó hivatalnokok. A gyarmatosítással azonban még nagyobb nyomás nehezedett az Oszmán birodalomra, majd az első világháború következtében – melynek eredményeképpen szétesett a birodalom – az Anatóliába visszaszorult törökök végleg eltörölték a vallási kisebbségek fogalmát, a millett rendszert is.

A 20. század elején végbement világpolitikai változások következtében a nem-muszlimok helyzete jelentős változásnak indult. Az oszmánok alatt szinte állampolgársági státuszt kapott mindenki, tekintet nélkül vallási hovatartozására. Megszűntek az áttérésre ösztönző lelki illetve gazdasági motivációk is, nagyfokú aránynövekedést lehetett tapasztalni a nem-muszlimok körében, hiszen összehasonlítva a 16. századi arányokkal (a nem-muszlimok csupán 7%-ot képeztek), a 20. század küszöbén a mai Törökország területén a lakosság 20%-a volt nem-muszlim, és Libanon, Szíria és Palesztina területén a 33%-ot is elérte az arányuk.

Az Európával való érintkezést a Nagy Francia Forradalom után főként a nem-muszlimok (keresztények, zsidók) folytatták, aminek elsősorban földrajzi okai vannak. Az iszlám előtti időkben ugyanis ezek a közösségek főként a Földközi-tenger partjain éltek, ezért a nem-muszlimok képezték a kereskedelmi szempontból elsőrangú városokban, kikötőkben a lakosság túlnyomó részét. A nyugati kultúra befolyása őket érte el először, és csak másodsorban érte a muszlim népességet, és ez vezetett el ahhoz a gazdasági fellendüléshez, amely a későbbiek folyamán az arányok változását eredményezte.

Az Első Világháború azonban katasztrófához vezetett. A nacionalisták kegyetlenül elbántak a nemzeti egység megkérdőjelezőivel, vagyis azokkal a nem török etnikai közösségekkel, amelyek önállósulni óhajtottak. Ennek főleg az örmények és a kurdok látták kárát. 1915-1916 között Törökországban kegyetlenül lemészároltak több ezer örmény keresztényt, de a szunnita kurdokat sem kímélték. Ez tehát nem vallási üldözés volt, hanem nacionalista szélsőségesség, amely muszlimokat és nem-muszlimokat egyaránt sújtott. Ezzel tömeges emigráció indult meg Törökországból. Anatóliából keresztények (pl. szír ortodoxok) emigráltak a mai Szíria területére, így sokan vándoroltak az észak-szíriai Aleppo városába. A többi muszlim állam ekkortájt még többnyire gyarmatosítás alatt állt, így hasonló nacionalista törekvések még nem fejtették ki hatásukat. Ellenkezőleg, mivel a Közel-Kelet más országaiban etnikailag arab keresztények éltek (és élnek most is) így aztán a muszlim arabokkal együtt harcoltak a gyarmatosító nagyhatalmi erők ellen. A gyarmatosító államokkal együtt számos új keresztény felekezet vette meg a lábát, főként Palesztin és Libanon területén, de eljutottak Szudánba, Közép-Afrika muszlim többségű államaiba is, valamint a Távol-Kelet hagyományosan iszlamizált területeire is, mint például Indonézia és Malajzia.
Ezekre a területekre a muszlimok a középkorban juttatták el az iszlám vallást, főként a kereskedelmi kapcsolatok által, szemben a 12-13. századi birodalmak elleni hódításokkal, amelyek javarészt fegyveres harcok folytán biztosították a keleti területek iszlám fennhatósága alá vonását.
A 20. század elejére kialakult helyzet a politikailag instabil állapot hatására, hol kedvező, hol pedig kifejezetten rossz helyzetet teremtett a nem-muszlim lakosság számára. Ahol a gyarmatosító országok uralkodtak, a nem-muszlimok gyarapodtak, és nagy befolyással rendelkeztek (Észak-Afrika, a Közel-Kelet Földközi-tengeri államai). Ahol azonban önálló nemzetállam jött létre, ott szomorú képet mutatott a helyzetük. Törökországban, az újdonsült önálló nacionalista államban eltörölték a korábbi kalifátusi rendszert 1924-ben, és a második világháborúig többször intéztek támadást vallási-etnikai kisebbségek ellen. Ugyanakkor Dél-Arábia, vagyis a mai Jemen jelentős zsidó kisebbséggel bírt, akiknek garantálva volt a vallásszabadságuk. A missziók következtében pedig evangélikus felekezetek jelentek meg, új keresztény közösségekként.

Templom és Mecset Egyiptomban

Érdemes ezek után sorra venni a különböző nem-muszlim közösségek helyzetét a 20. század második felétől, amelyben láthatjuk mi okozta a hatalmas demográfiai különbséget, amelyet a muszlimok és a nem-muszlimok arányának alakulása mutat.
Először is vegyük sorra azokat a keresztény felekezeteket, amelyek az iszlám világban jelen vannak.

Keleti Ortodox Egyházak
A kalkedóniai ortodox egyházak csoportját alkotják a következők: a kopt ortodox, az örmény apostoli, a szír ortodox, a keleti asszír (szír) egyházak. Közülük a kopt ortodox egyház a legnépesebb, kb. 7 millióan vannak Egyiptomban.

Ortodox (kalkedóniai) Egyházak
Ezt a csoportot az Antióchiai Pátriárka, Alexandria Pátriárka, Jeruzsálemi Pátriárka és Ciprusi Antocephalis Egyház alkotja.

Katolikus Egyházak
Ezek közül vannak keleti katolikusok és latin katolikusok. A keleti katolikus egyházak: maronita, görög, melkita, káldeus, kopt, szír és örmény. A latin katolikus egyház: a Dzseníni Latin Pátriárka.

Az Evangélikus Egyházak
Tizenhárom egyház tartozik ebbe a csoportba, amelyek közül kiemelkedik az Evangélikus Episzkopális Egyház (Jeruzsálemben, Iránban és Szudánban), a Luteránus Egyház Jeruzsálemben, és a Presbiteriánus Egyház (Iránban és Szudánban). Evangélikus Egyház létezik Tunéziában és Algériában, és ezen túl van Evangélikus Keleti Egyház Egyiptomban, Szudánban, Szíriában és Libanonban, valamint a Nemzeti Evangélikus Egyesült Egyház Libanonban. Jelen van továbbá az Egyesült Közel-Keleti Evangélikus Egyház, valamint az Örmény Evangélikus Egyház.

Ezeknek az egyházaknak manapság teljesen önálló egyházi bíróságaik vannak. A becslések szerint 1900-ban a világon mintegy 15 millió arab keresztény élt, akik közül már mintegy 10 millió élt emigrációban.
A palesztin keresztények az 1894-es adatok szerint 42.871 főt tettek ki, és ezzel az egész palesztin lakosság 13%-át tették ki. 1948-ra ugyan felemelkedett a számuk 145.000 fő körüli nagyságra, de a második világháborút követően, Palesztinában tragikus helyzet alakult ki Izrael állam megalakulásával. A nagyhatalmi erők politikai csatározásai és a katonai manőverek oda vezettek, hogy nagyszámú keresztény, illetve zsidó népvándorlás történt, amely tulajdonképpen átrendezte a nem-muszlimok földrajzi helyzetét. A palesztin keresztények közül megközelítőleg 50 ezren menekültek Ciszjordániába a muszlim menekültekkel együtt, akiket együttesen 756 ezer menekültként tartottak számon hivatalosan. Rengetegen menekültek Nyugatra, főként Észak-Amerikába.

Az 1999-es adatok szerint a palesztin keresztények száma mindössze 180 ezerre tehető, és ez azt jelenti, hogy a migráció miatt nagyon csekély növekedés történt az 1948-as adathoz képest.
Egyiptomban élnek a legnagyobb számban keresztények. Az 1996-os hivatalos népszámlálás során a 68 millió lakos közül 3,313,419-en vallották magukat koptnak. A 2005-ös népszámlálás szerint 74 millió lakosa van Egyiptomnak, míg a jelenlegi becslések szerint a lakosság lassan meghaladja a 80 milliót. Az ortodox koptok képezik Egyiptom legnagyobb keresztény népességét, akik megközelítőleg 7 millióan vannak, így a lakosság közel tíz százaléka keresztény.

A missziós tevékenységnek köszönhetően az ortodoxok közel 2.5%-a tért át a katolikus hitre. A Kopt Egyház (al-Kanísza al-Qubtijjah) önálló egyházi bírósággal is rendelkezik, és az országgyűlésben is képviselteti magát. Egyes becslések szerint a kormányzati hivatalokban 30 százalékra tehető a kopt keresztények aránya. A 20. század elején, 1901-es adatok szerint a koptok a hivatali intézményekben dolgozók 43,32%-át képezték, és az akkori összes jövedelmek 40%-át vehették át. A muszlimokhoz hasonlóan katonai státuszba kerülhettek, sőt egy kopt családnak, a Ghali családnak sikerült több miniszteri állást is betölteni. A koptok saját bevallásuk szerint harmóniában élnek a muszlim többséggel. A néhai Makram Ebeid egyiptomi kopt politikus és író így fogalmazott: „Mi muszlimok vagyunk hazát tekintve, keresztények a vallást tekintve”. Az arab keresztények nem tagadják meg arab identitásukat, és az iszlám kultúrához való tartozásukat.
Libanonban a 15-évig tartó polgárháború (1975-1990) következtében, 1980-tól kezdve mintegy 1 millió ember hagyta el az országot, többségben keresztények. Közülük mintegy 300.000 fő tartozott a maronitákhoz. A háború befejeztével újra nemzeti egységkormány alakult, amelyben azonos arányban találhatók meg a maronita keresztények és a szunnita muszlimok.

Irakban a káldeus keresztények számos magas rangú vezetőt adtak az országnak. Az iraki kormányban Tárik Aziz volt külügyminiszter például káldeus keresztény volt. A káldeusok formailag ugyan egyesültek Rómával, ezért katolikusnak is szokták nevezni őket, de a 20. században hivatalosan is megszakították a kapcsolatot és leváltak Rómától.
Szudánban ugyancsak hosszú polgárháború után kiegyeztek a felek, és a népszavazás eredményeképpen Dél-Szudán levált a szunnita muszlimok által felügyelt északi területtől, amely azt jelentette, hogy egy új ország jött létre, amelyet többségében afrikai keresztények lakják.

Zsidó közösségek
A 20. század elején zsidó közösségek jelen voltak a hagyományos területeken: Észak-Afrikában, Jemenben, Iránban és Irakban, valamint Törökországban. 1948 előtt 265.000 élt közülük Marokkóban, 130.000 Algériában és 74.000 Tunéziában. Ugyanabban az időszakban 120.000 iraki, 67.000 egyiptomi és 51.000 jemeni zsidó élt a keleti területeken. Törökországban 1945-ben 77.000, Szíriában pedig 31.000 körül volt a zsidó lakosság száma. A Palesztinába való bevándorlás után a következőképpen alakult a zsidók száma az iszlám világban: Marokkóban manapság 30.000-en lehetnek, Törökországban 20.000-en. Iránban 25.000-en. Szíriában már nem élnek zsidók, Jemenben talán 5.000 fő lakik a Szada nevezetű, északi városban.
Ez a nagy zsidó népvándorlás ugyanakkor elenyészik a keresztények emigrációihoz képest, de jelentősen befolyásolta a világ közvéleményének alakulását, hiszen sokan azt hitték, hogy üldözve voltak az iszlám országokban, miközben egyértelműen a gazdasági élet kecsegtető ígéretei miatt vándoroltak ki, akárcsak azok a keresztények, akik az Egyesült Államok, Kanada, Óceánia, Nyugat-Európa és Dél-Afrika felé vették útjukat.
A nem-muszlimok hozzávetőlegesen a lakosság 4,4%-át képezik a Közel-Keleten és Észak-Afrikában. Az emigráció okozta népességfogyatkozás a nem-muszlimok körében erősödő tendenciát mutat, ugyanakkor a muszlim lakosság robbanásszerűen nő, és ezek a folyamatok az arányok elmozdulását eredményezték. Az emigráció, amely a legfontosabb oka a demográfiai csökkenésnek, a bizonytalan közel-keleti politikai és biztonsági helyzet, valamint a rossz gazdasági tényezők miatt erősödik. Ezek a rossz életkörülmények egyébként sújtják a muszlimokat, és a nem-muszlimokat is egyaránt.
A különbség az, hogy a keresztény emigránsokat szívesebben látják Európában és Nyugaton, mint a muszlimokat.
A másik tényező az, hogy a 19. századtól kezdve jelentkeztek a családi, és szociális különbségek, amikor is az európai oktatás megjelent a keresztény közösségeknél, és utóbbi a család hagyományos fogalmának átértékelését váltotta ki, ami oda vezetett, hogy a keresztények általánosságban nézve inkább fordítanak gondot gyermekeinek jövőjére, oktatásuk magas szintre való emelésére és ebbe fektetnek bele anyagilag, mintsem hogy a gyermekek számát növeljék.

Ezzel szemben a muszlimok, akiknek a száma eléri az 1,6 milliárdot még a hagyományos családtervezés mellett döntenek, vagyis nem ritkán vállalnak akár 7-8 gyermeket is. Láthattuk eddig, hogy valójában az emigráció és a születések arányának csökkenése idézik elő a nem-muszlim közösségek aránybeli csökkenését. Ennek ellenére vannak politikusok, újságírók és elemzők, akik „keresztényüldözésről” beszélnek, és a média hatására egyesek a mérsékelt muszlim mozgalmak előtörésével riogatnak, pedig azok alapvetően nem akarnak mást, csupán megreformálni országaikat, annak érdekében, hogy erősebb politikai és gazdasági befolyása legyen az iszlámnak az iszlám országokban. Ezek a törekvések általánosságban sosem keltettek félelmet a nem-muszlimok körében.

Sajnálatos módon elvétve történnek olyan gyűlöletcselekmények, amelyek vallási színezetet kapnak, tekintve, hogy a vallási szélsőség a közel-keleti rezsimek elnyomó politikája miatt utat talált magának a Közel-keleten. Ennek példája az ISIS terrorszervezet előretörése, amely az általa ellenőrzött területeken Szíriában és Irakban kegyetlenül bánt mind a muszlim mind a keresztény lakossággal, amennyiben nem voltak hajlandóak együttműködni. Időnként tehát előfordulnak erőszakos cselekmények és vallási türelmetlenség, de a 20. század elejétől kezdve a keresztények számának rohamos csökkenése nem valamifajta rendszerszintű üldöztetés, hanem főként a gazdasági feltételek romlása miatt jelentkezett.
A libanoni és a szudáni polgárháború után egyre inkább a megbékélés és az összefogás jellemzi a nem-muszlimok és a muszlimok kapcsolatát. A legtöbb arab-keresztény vallási vezető, politikus, a művelt réteghez tartozó kiemelkedő író, gondolkodó mind-mind a párbeszédet tartja szem előtt, sőt mintegy kapocsként, közvetítőként látják szerepüket a Nyugat és az iszlám közötti párbeszédben. Az iszlám világ nyitott a nem-muszlim közösségek előtt, amelyek közül a hagyományos ahl al-Kitáb, azaz „az Írás népe”, vagyis az isteni – monoteista – kinyilatkoztatások követői élveznek elsőbbséget.

Felmerül persze a kérdés, hogy a hindukat miért nem tolerálják a muszlimok. Nem vallási intoleranciáról van valójában szó, sokkal inkább arról, hogy egyes muszlim közösségek nem tűrik el a hindu fennhatóságot (pl. Kasmír esetében) és ezért folytatnak helyenként felszabadító gerillaháborút. Indiában ugyanakkor kb. 250-300 millió muszlim él, és amióta az indiai kormány végleg eltörölte a kasztrendszert, valamint teljes vallásszabadságot biztosít a muszlimoknak, csak elvétve fordulnak elő incidensek a két közösség között. Az iszlám jog tudósai nem tartják egyistenhitűnek a hinduizmust, azonban azt tanítják, hogy békét lehet kötni követőivel, és együtt lehet élni velük.

A másik kérdés, amely ugyancsak elő-elő bukkan, hogy miért nincsenek nem-muszlim közösségek vagy templomok Szaúd-Arábiában. Tudni kell azonban, hogy Szaúd-Arábia nagyon kivételes helyzetben van, mivel az iszlám két legszentebb területének Mekkának, és Medinának ad otthont. Ezeken a területeken más vallás nem képviselheti magát. Mohamed Próféta azt az utasítást adta, hogy aki az „Arab-szigeten” él (szűkebb érelemben Mekka, Medina és környékei), az csakis muszlim lehet. Ez azt jelenti, hogy a tiszta vallási tanítások színhelyein ne keveredjenek a vallások, ne legyen esélye a szinkretizmusnak. Mit szólna a Vatikán ahhoz, ha például a hinduk egy Krisna templomot szeretnének alapítani Vatikánvárosban, és ha minden más vallás is szeretné ott képviseltetni magát? Minden vallásnak meg vannak tehát a saját szent területeik, amelyeken nem osztoznak más vallásokkal. Ugyanakkor Szaúd-Arábia más területein élnek keresztények, akiket munkaszerződés köt a Királysággal, vagyis nem telepedhetnek le, hanem ideiglenes dolgoznak ott, majd a munkaszerződésük lejárta után hazautaznak.
Végezetül idézem Hind Abu Kabawat arab-keresztény író mondását, aki azt mondta: „Nem vendégek vagyunk az iszlám földjén, egy egységet képezünk velük, és mindig nagyobb vallásszabadságot élveztünk, mint az Európai „eretnek” felekezetek, a kormányzó népek hatalma alatt”.
E tolerancia a révén a keresztényeket és a zsidóságot az iszlám világban sosem veszélyeztette inkvizíció, sőt már a középkorban nagyfokú önrendelkezéssel rendelkeztek, vallási bíróságaikat saját maguk működtették, közösségeik pedig nem csak fennmaradhattak, hanem a gyarmatosítás idejéig fejlődtek és gyarapodtak, és remélhetőleg, a jelenkori konfliktusok rendezését követően újra a békés együttélés és tolerancia fogja jellemezni e vallások követőinek kapcsolatát szerte az iszlám világban.
SZAKIRODALOM
Abdul-Fattah, Munif: Az iszlám gazdasági alapszabályai, Terézvárosi Vallásközi Évkönyv 2014.
Abdul-Fattah, Munif: Andalúzia és hatása a kultúrák együttélésére, Keresztény-Zsidó Teológiai Évkönyv, 2009.
Abu Kawabat, Hind: The evoling relationship of the christian minoritiy and the state in the Middle East (a szerző keresztény teológus-író)
Al-Abed, Saleh: A nem-muszlimok jogai az iszlám államban
Al-Ghazali, Muhammad: A fanatizmus és a tolerancia a kereszténység és az Iszlám között
Jounan, Munib: The history and challenges of Arab Christians (a szerző püspök)
Farques, Philippe: SAIS Review v. 21. no. (Summar/Fall 2001) (a szerző demográfus)
Watt, W. Montgomery: Az Iszlám rövid története
The Catholic World Report, 2002
[1] Lásd A muszlim közösségeket jellemző gazdasági szabályok tanulmány, Terézvárosi Vallásközi Évkönyv, 2014.
[2] Lásd Andalúzia és hatása a kultúrák együttélésére, Keresztény-Zsidó Teológiai Évkönyv, 2009.
[3] Al-Hákim bi-Amr Alláh (986-1051) fátimida uralkodó idején, akiről úgy tudni, hogy fiatalon megtébolyult.

Author: Abdul-Fattah Munif

Abdul-Fattah Munif magyar-jemeni származású arabista. Egyetemi diplomáját az ELTE BTK Sémi Filológia és Arab Tanszékén kapta 2004-ben, PhD fokozatát 2013-ban szerezte arabisztika szakterületen, amelyet az ELTE Bölcsészettudományi Kar (BTK) Nyelvtudományi Doktori Tanácsa ítélt meg a sokat publikáló kutatónak, „summa cum laude” minősítéssel. Doktori disszertációját a Korán lexikográfiai elemzéséről írta. Jelenlegi kiemelt kutatási területe: a Korán nyelvészeti exegézise, korábban a Magyarországon fellelhető arab kéziratokkal, a magyarországi iszlám történetével, valamint a Sariával, az Iszlám törvénykezéssel is foglalkozott. Alapítója a Magyar Iszlám Jogvédő Egyesületnek. Tevékenyen részt vállal a különböző vallások közötti párbeszédben. Munkatársa volt a Magyar Nemzet napilapnak és a Magyarországi Muszlimok Egyháza által kiadott, Új Gondolat magazinnak. Jelenleg a PR Herald arabisztikai és iszlamológiai főmunkatársa.

Vélemény, hozzászólás?