Portré Englert Antal busómaszk faragóról, a népi hagyomány történetéről és szakrális jelentéséről.

Englert Antal busómaszk faragó - fotó: Darabos György

Englert Antal busómaszk faragó – fotó: Darabos György

Mohács belvárosában, aki befordul Englert Antal udvarára, kizökken az időből. Az udvaron tornyosuló kerékpárhegyek még az ipari forradalom utáni felfedezések korát képviselik, de feltárva a félhomályos műhely ajtaját boszorkányos térbe, az emberiség őskorába ránt mélyre a mitikus idő örvénye. Mintha csak Héphaisztosz vagy Vulcanus műhelyébe lépnénk, titkok tudói, alkimisták laboratóriumába, hol az agyagból gyúrt, varázsigékkel életrekeltett ember a homunculus készül, de legalábbis Pinoccio, a jó öreg Giepetto fából faragott és lélekkel feltöltött teremtménye. Antik mitológiák emberfeletti képességekkel bíró asztalosai, vagy mint Limarinen a Kalevala kovácsa, kik varázslók és doktorok egyben, dolgozhattak hasonló helyen.

Fúrók és fűrészek, vésők, illatos faforgács meg illékony lakkok, sárból kinyert színezékek között mandragóra, macskagyökér, nadragulya, mirha meg varjúháj sorakozik a polcokon; mennyezetről lógó levedlett rókabőr, tégelyben tárolt keselyűcsőr reszelék, fiolányi medvekönny és még más vajákos szent füvek várják a teremtő pillanatot, amikor teliholdkor éjféli gongütésre fekete kristálykehelyben vegyülhetnek össze. E pillanatban csap magasra a teremtő füst. A műhelyen keresztbe betűző holdfényben pedig kékes ködfelhőből egy új alak lép elő.

fotó: Darabos György

fotó: Darabos György

A déli országrész 

Pécs vidékének etnikai gazdagságához tartozik a sokácok közössége. Idevetődött horvátok ők, kik a török után, idestova háromszáz éve lakják Baranya egyes részeit. Saját városrészük volt, van Mohácson, ahol minden telet farsang idején pogány ritussal, a busójárással űzik el.
Englert Antal nem orvos, nem pék, nem lakatos, sem mérnök vagy énektanár. Englert Antal busómaszk faragó. Ez a hivatása. Ezt tanulta a mesterétől és ezt a szakmát adta tovább – a fiának.
Műhelye mágikus átváltozás színhelye, ahol a kiválasztott egyszerű akácfa maszkká lényegül, s az évi egyszeri busójárás idején a maszk tulajdonosa is összenő új identitásával, egy rémisztő ősi fenyegető arccal.

A maszk viselője balkáni pásztorok módjára bocskort kanyarít a lábára, vászongatyát húz, buja szőrű subát terít magára, maszkja mögött hatalmas, ma már korántsem olcsó, státuszszimbólumként is érvényes értékű gúnyájában elveszíti köznapi karakterét, eggyé válik a figurával, kinek nincs egyénisége. Inkább valami általános és termékeny erőt képvisel. Ember felett álló erőt, amilyen a szélvész, vagy még inkább mint az áradás, mely pusztítva érkezik, de visszavonulása helyén a föld termékenyebb mint amilyen az érkezése előtt volt.

A rémisztő busó pofák elűzik a telet. És termékenységet hoznak. A németek meg magyarok között évszázadokon át Mohácson keveredés nélkül élő sokácok alig párszázfős enklávéját, állítólag a kihalás réme, sosem fenyegette. Ha valaki férfiasságában gyengébb lett volna, gyermeke annak is született hogy-hogynem kilenc hónappal a busójárás után.

A körülményeket nem kellett firtatni, mindenki tudta, a busók táncának, vonulásának volt köszönhető. A hétköznapok viselkedési, sőt erkölcsi szabályai – mint másfelé a pünkösdi királyság napjaiban, – a busójárás során átmenetileg felfüggesztve maradtak. A maszk feloldotta az egyént és általánossá tette a termékeny erőt, mintha csak eső érkezne az ismeretlen égből, úgy hullott a név-és-arctalan férfiáldás. A maszk fenyegetővé tett, ha erre volt szükség és eltakart.

Inkognitót teremtett kifelé, módosult éntudati állapotot befelé: aki félénk volt a hétköznapokban, a busó vonulás során merészséget engedhetett meg magának. Elégtételt tudott így venni nem orvosolt korábbi sérelmekért és termékenységvarázslást gyakorolni ott, ahol ezt követelte a szükség. Mindez a város közösségének szeme láttára szolgálta a lappangó közösségi és magánenergiák egyszeri, rendkívüli helyzetben biztosított felszabadulását.

fotó: Darabos György

fotó: Darabos György

Háromszáz év óta

A minden évben lezajló busójárás pogány ősi mivolta, barbár hagyománya semmit nem változott, mely szokás mindinkább összefeszül korunk radikálisan változó nemi szerepfelfogásaival. 
Mint minden mágiának, ennek is vonzása van. A titok mindig érdekes. Míg ott téblábolunk Englert Antal műhelyében, egy kiskamasz fiú a műhely sugározta varázslatos hatás alatt a félhomályban faragást gyakorol. Néma szörnyek nézik lyukas szemekkel s nincs aki eldöntse, hogy a falakon lógó, polcokon sorakozó arcok vigyorognak vagy vicsorognak-e inkább.

Csöndben matat a fiú, simogatja a fát, aztán egyszer csak nagy hangoskodás kerekedik. Zajos horda támad az ajtónál, mint rendszerint a busójárás napjaiban, és egy busó, aki végigvonulta már a várost, most a faragót jött megköszönteni. Összeborulnak, ölelkeznek: egy ember és a hatalmas loboncos se ember-se állat lény, aki szőreivel szinte elnyeli, egyben védőn beborítja a mestert.
Vidám korhely társaság jár a nyomába, pálinkásüveg utazik körbe a kezekben. A falakon itt-ott fakult fotók fityegnek száz évnél régebbi busójárások figuráiról. Azokat nézve élhető meg jól, hogy ez a rituálé, ez a ki tudja honnan Mohácsra vetődött szokás mozgása áramlása hosszú ideje az élet központi szervező mozzanata itt.

Bár a busójárás hungarikum, meg Unesco védte kultúrérték, nem magányos leszármazottja az antik görög pásztorünnepeknek. Európa déli régióiban itt-ott felbukkannak hasonló szokások. Főleg a Balkánon, török meg bolgár formációkban. Dél-Olaszországban és Spanyolországban is, meg roppant hegyfalak közötti völgybe rekedve Svájc németek lakta részén. 

A busók szemérmes magamutogatók. Vonulva megélik a rájuk szegeződő tekintetek okozta édes bizsergetést, és méginkább a hatalom izgató hatását, amikor fenyegetve lánycsapatot közelítenek az utcán, s azok elugorva futva kerülik a busó érintését, ám voltaképp pont e kényes interakció miatt vannak maguk is kint a város közterén.

fotó: Darabos György

fotó: Darabos György

Nemcsak fafaragó

El nem tekintve Englert Antal másik figyelemre érdemes szenvedélyétől, az oldtimer kerékpárok dédelgetésétől, helyreállításától, akár a retro bicikliversenyeken való részvételétől, a maszkok teremtő mestere filozófiai mélységekben képes értekezni és elmélkedni a busó jelenség hordozta alapvető létkérdések tárgyában.

Miután bejártuk a műhelyt, megismertük az eredeti, mindenki magafaragta funkcionálisan kicsi régi busóarcok, majd a turizmus és az idealizáló-romantikus folklorszemlélet nyomán megnőtt méretű maszkok történeti állomásait, Englert Antal és felesége, a művelődésszervező Antoni Andrea vezet be bennünket az ősi hagyomány előtti bizonytalan jövőben álló dilemmák erdejébe.

Nem hiábavaló az efféle bölcselkedés. Ugyanis a busójárás hagyományának lényegére kérdez rá: annak érvényességére, univerzalitására. Arra, hogy sokféle értékünktől könnyűszívvel eltávolodó világunkban miért és miként van változatlanul, sőt fokozottan szükség a busójárás által a mai és az archaikus ember között megteremtett találkozásra.

Innen nézve a maszkfaragás sem önfeledt motorikus tevékenység többé, melyben némán és önreflektivitás nélkül áramlik a továbbélő hagyomány, hanem különös státuszú magasszintű alkotás. Egyedi, hiszen a maszkok lényege az anonimitás, formálásukban a lényegük ellen hat hogyha az alkotó kezenyoma, individuális jegyei, egója előretolakszik. Englert kezei közt mégis, a belétett tudás és kiérlelt gondolat nyomán válik értékessé a tárgy. Már-már olyan becsessé, amilyen maszkot csak írástudatlan sokác pásztorok tudtak faragni egykor.

*

//A szöveg eredeti változata megjelent: Nagy Pécs Könyv (szerzők: Bojár Iván András – Darabos György; megjelenés: 2017-12-19, ISBN: 9786155773006, Kiadó: ITTHON VAN OTTHON SZOLGÁLTATÓ NONPROFIT KFT.) A könyv megrendelhető ezen a linken.http://megrendeles.nagypecskonyv.hu// 

Bojár Iván András író, publicista, művészettörténész - fotó: Nők Lapja

Bojár Iván András író, publicista, művészettörténész – fotó: Nők Lapja