A MIJE VÁLASZA AZ INDEX CIKKÉRE

Meglepődve tapasztaltuk, hogy hétfő reggel (2020.11.09-én) az index.hu címoldalán, Molnár Dávid tollából származó, de mind gondolatmenetében, mind konkrét példáiban Bill Warner és a Politikai Iszlám Tanulmányok Intézete nevű áltudományos műhely anyagait hűségesen követő – sokszor abból teljes bekezdéseket hivatkozás nélkül idéző anyag került fel ismeretterjesztő cikként.

Ez a munka igyekszik az iszlám szent iratait, többek között a Koránt összekapcsolni a különböző terrortámadásokkal, és azt állítja, hogy a Korán minden felnőtt, cselekvőképes muszlim férfira vonatkozóan kötelező parancsként fogalmazza meg, hogy a “hitetleneket (különösen a keresztényeket és zsidókat)” ellenségeikként kezeljenek, őket megöljék, és/vagy terrort alkalmazzanak velük szemben.

Úgy gondoljuk, hogy ez az Index cikk alkalmas a teljes muszlim közösség (és nem csak a szélsőséges terroristák) elleni gyűlölet feltámasztására, és amennyiben igazak lennének az állításai, úgy a gyűlölet akár jogos is lenne. Így mindenképpen fontosnak tartjuk, hogy felszólaljunk ebben az ügyben, és az egyoldalú gyűlöletkeltés ellen a valóság és a tények világossá tételével vegyük fel a harcot.

A körülményekre való figyelemmel hadd vegyük előre most véleményünk következtetését; nem, az iszlám vallás, és annak szent könyve, a Korán nem szólítja fel híveit erőszakra békés emberek ellen,  nem hív fel meghódoltatásra és elnyomásra, nem hív fel terrorra, és nem a magukat muszlimként identifikálók túlnyomó többsége. A Koránnak számos értelmezése lehet, azonban nincs olyan konzisztens értelmezés, ami a szöveg direktben történő meghamisítása nélkül alátámaszthatna terrorcselekményeket, népirtásokat és hasonló gaztetteket. Amikor a magukat muszlimnak tartók túlnyomó többsége, az iszlám nagy teológiai központjai és vallástudósai elítélik és tiltják ezeket a cselekedeteket, amikor felveszik a harcot az őket is fenyegető terroristákkal, akkor nem valamiféle “light” verzióját képviselik e vallásnak, hanem ők azok, akik nézeteit valóban alátámasztják a Korán szövegei.

Mit is mond a Korán?

A közölt cikk téves áltudományos forrásokból kiindulva téves és megalapozatlan következtetéseket von le, egyes forrásokat torzítva idéz, ezek mellett pedig némely esetben konkrét szöveghamisításokat is elkövet, amit az sem ment, hogy a cikk szerzője láthatóan maga sem olvasta egyik közkézen forgó magyar Korán-fordítást sem, hanem a Bill Warner-féle, a magyar orientalisztika által is sarlatán áltudományos szervezetként kezelt csoport szövegeit vette kölcsön.

Tekintettel arra, hogy Bill Warner és a CSPI munkásságának kritikáját már sokan, köztük a Magyar orientalisztika, turkológia és arabisztika jeles képviselői, és a Magyar Tudományos Akadémia tagjai is számtalanszor, és meglehetősen részletesen megtették, mi több, e közösségtől szokatlan módon még közös nyilatkozatot is megfogalmaztak e szervezet káros, és áltudományos tevékenységével kapcsolatban, cikkünkben nem vennénk részletesen végig az összes kritizálható részt, csupán példaként utalnánk néhány súlyos félreértésre, vagy explicit szöveghamisításra:

Korán 2:216 Az parancsoltatott nektek, hogy harcoljatok, habár ti idegenkedtek ettől. Utálhattok valamit, ami jó nektek, és szerethettek valamit, ami rossz nektek. Allah tud, ti pedig nem tudtok. – idézi a szerző a CSPI fordítását, ám ez Korán-vers önmagában nem értelmezhető, hiszen felmerül az olvasóban a kérdés, milyen harcról van szó, kik ellen kellene megvívni, stb. Ha a szövegkörnyezetből kiragadva olvassuk ezt a verset, olybá tűnhet, mintha egy öncélú és igazságtalan harcról lenne.

A fenti Korán-verset a Korán 2:190 fényében lehet megérteni, hiszen ott utal először a Korán a mekkai bálványimádók (és nem mindenki ellen vívandó) fegyveres harc jogosságára: “És harcoljatok Allah útján azok ellen, akik ellenetek harcolnak! Ám ne kövessetek el túlkapást [a harcolókkal és a fegyvertelenekkel szemben]. Allah bizony nem szereti az túlkapásokra vetemedőket.” (Korán 2:190)

Továbbá a Korán 2: 217 által nyer megerősítést, hogy nem általános, és főleg nem hódító háborúra való buzdításról, hanem azon bálványimádókkal szembeni ellentámadásra, önvédelmi harcra való parancsról szól, akik a szent hónapokban sem hagynak fel a muszlimok üldözésével, és akik kiűzték a muszlimokat Mekkából.

De vessünk pillantást a cikk által idézett másik Korán-versre: “Azt szeretnék, ha hitetlenek lennétek, ahogyan ők is hitetlenek lettek, hogy ugyanolyanok legyetek, mint ők. Ezért ne fogadjatok barátul egyet sem közülük, míg el nem hagyták otthonaikat, hogy Allah ügyéért harcoljanak (dzsihád). Ha hátat fordítanak nektek, akkor találjátok meg őket, és öljétek meg őket ott, ahol csak rájuk akadtok.” – idézi a cikk szerzője a Korán 4. fejezete 89. versének egy meglehetősen sajátos fordítását.

A Korán-vers elégtelen fordításával nem foglalkoznánk részletesen, csupán annyit jeleznénk, hogy a “ne fogadjatok barátul” kifejezés helyén a Korán eredeti arab szövegében a “ne tegyetek meg senkit közülük pártfogóvá” áll.

A cikk szerzője itt megint csak kiragad egy Korán-verset annak eredeti szövegkörnyezetéből, pedig a következő Korán-vers szerves részét képezi az előzőnek, gyakorlatilag egy mondatot képez vele:

“Kivéve azokat, akik olyan néphez csatlakoznak, akik közt és közöttetek szövetség van. Vagy azok [ellen se harcoljatok], akik úgy jönnek hozzátok, hogy összeszorult a keblük [mert irtóznak] attól, hogy harcolniuk kelljen ellenetek, vagy saját népük ellen. Ha Allah akarta volna, akkor hatalmat adott volna nekik felettetek, és akkor harcoltak volna ellenetek. Ha távol tartják magukat tőletek, és nem harcolnak ellenetek, és békét ajánlanak fel nektek, úgy Allah nem ad nektek módot [a harcra] ellenük.” – hangzik a lemaradt szövegrész pontos, szöveghű magyar fordítása.

Nem tudjuk, hogy milyen újságírói, ismeretterjesztő vagy tudományos norma az, ami elfogadhatóvá teszi ezt az idézési módot, amely egy olyan következtetést von le egy mondat első feléből, amit a mondat másik fele egyértelműen cáfol. A szöveghely ugyanis – ha hajlandók vagyunk elolvasni a teljes mondatot – egy konkrét háborús helyzet kapcsán pontosan a kollektív és totális – népek és vallások közötti háború tilalmáról szól, amely vallási vagy etnikai alapon nem harcolókra és civilekre is kiterjesztené az öldöklést.

Ráadásul a Korán 4. fejezetének 89. verse esetében a cikk azt is elfelejti közölni, hogy a Korán itt nem általánosságban értekezik a nem muszlimok elleni harcról, hanem a képmutató muszlimok egy áruló csoportjáról szól, ami az azt megelőző Korán-versből derül ki: “Mi lelt titeket, hogy a képmutatókkal kapcsolatban két csapatra váltatok, holott Allah [hitetlenségbe] taszította vissza őket, amiatt, amit [bűneikkel] szereztek? Vajon azokat akarjátok [az igaz] útra vezetni, akiket Allah tévelygésbe vitt? Akit Allah tévelygésbe visz, annak számára nem találsz utat“. (Korán 4:88)

Ugyanez a helyzet a cikkben szereplő, 9. szúrából vett szöveghellyel, amit a szerző megpróbál egy általános keresztények és zsidók hódoltatásaként értelmezni, egy konkrét konfliktusról szóló szövegben.

Pár mondattal korábban találhatjuk meg explicit parancsként a muszlimok politeista üldözőinek egy részére vonatkozó rendelkezést: “Kivéve azokat [az Allah mellé] társat állítók közül, akikkel egyezséget kötöttetek, s ők azt követően nem rövidítettek meg benneteket semmiben, és nem segítettek ellenetek senkit. Velük szemben tartsátok be az egyezséget annak lejártáig. Allah szereti az istenfélőket” (Korán 9:4). Vagyis az iszlám még a politeistákkal szemben sem általánosít.

Hasonló a helyzet a szerző által idézett Korán-verssel is (Korán 9:29), amely az Írás népének (zsidók és keresztények) csupán egy részére vonatkozik. A nem muszlimokkal szemben ugyanis alaphelyzetben a vallási türelem az elvárt magatartás az iszlám szerint: „Nem tiltja meg Allah nektek, hogy kedvesek és igazságosak legyetek azokkal szemben, akik nem harcolnak ellenetek a vallás miatt, és nem üldöznek ki titeket házaitokból, Allah bizony szereti az igazságosokat! Csupán azt tiltja meg Allah nektek, hogy olyanokhoz forduljatok [barátsággal], akik harcolnak ellenetek a vallás miatt, és kiüldöznek titeket házaitokból, és segítenek másokat kiüldözésetekben, akik pedig hozzájuk fordulnak [barátsággal], azok a vétkesek!” (Korán 60:8-9)

Az Írás népe (keresztények és zsidók) viszonylatában a Korán rámutat arra, hogy “Ők nem egyformák: az Írás népe között van egyenesen járó közösség, akik recitálják Allah jeleit (szavait) az éjszaka óráiban, és leborulnak (imádkoznak). Hisznek Allahban és az Utolsó Napban, felszólítanak a helyénvalóra, megtiltják az elvetendőt, és sietve versengenek a jótettekben. Ők a jó emberek közé tartoznak. Ami jót tesznek, az nem lesz tőlük eltagadva. Allahnak tudomása van az istenfélőkről.” (Korán 3: 113-115)

Visszatérve a Korán 9:29-re, amelynek pontosabb fordítása a következő: “Harcoljatok azok ellen, akik nem hisznek Allahban, sem az Utolsó Napban, és nem tartják tilalmasnak azt, amit Allah és a küldötte tilalmassá tett, és nem vallják az Igazság vallását (az iszlámot), azok közül [az ellenetek harcolók közül], akiknek az Írás adatott – addig, amíg meg nem adják a fejadót a kezükkel (személyesen), miközben alávetettek!”

A Korán ezen kijelentéséből egyáltalán nem következik a szerző állítása, miszerint a muszlimoknak minden keresztény vagy zsidó vallású közösség ellen hadat kell viselniük pusztán a vallásuk különbözősége miatt. A valóság az, hogy egy bizánci támogatást élvező, keresztény vallású arab törzsszövetségről szól a Korán-vers, akik Medinától északra, Tabúknál gyülekeztek, hogy megtámadják a muszlimokat. Ellenük kellett a muszlimoknak hadba vonulni, és rájuk lett kiszabva a fejadó, amennyiben nem térnek át az iszlámra. Ez a Korán-vers nem vonatkozik az egyiptomi keresztényekre, sem a jemeni vagy az etióp keresztény közösségekre.

Ez a Korán idézet valójában azonban arról szól, hogy ha az Írás népe közül (a zsidók vagy a keresztények) valamely közössége megtámadja a muszlimokat, akkor a muszlimoknak harcolniuk kell az adott közösség ellen. Az említett Korán idézet eredetileg a Bizánci Birodalom által szított hadi fenyegetésre vonatkozott, amely a medinai muszlimok kialakulóban lévő állama ellen fordult az Akabai-öböl közelében fekvő Tabúknál (630).

E szövegekből (és más szövegekből sem) még félreértelmezhető utalás szintjén sem következik a szerző (pontosabban az áltudományos oldal, ahonnan a szerző a szövegeit vette) következtetése, mely szerint “A tanok alapján az egész világnak be kell hódolnia az iszlámnak. A hitetlenek (főként a keresztények és a zsidók) ellenségnek számítanak, azon egyszerű oknál fogva, hogy ők nem muszlimok. Az erőszakot és a terrort a Korán szentesíti.”. Ellenkezőleg, a Korán szövege expliciten korlátozza az erőszak és a háború lehetőségét, mind céljaiban, mind eszközeiben.

A dzsihád kifejezés az iszlámban

A cikk szerzője már abban is téved, hogy a dzsihád kifejezést úgy definiálja, hogy “a dzsihád a nem muszlimok elleni háborút jelenti, melynek célja az iszlám saría meghonosítása.”. A valóság evvel szemben az “dzsihád” szó szerinti jelentése a “törekvés, küzdelem”, és általában vonatkozik a “jó megvalósítására” és a “rossz eltávolítására” mind belső, szellemi értelemben, mint külső, fizikai értelemben.

Az európai kultúrára egyik legnagyobb hatású középkori muszlim vallástudósa és filozófusa, Ibn Rusd az Isten útján való küzdelem (dzsihád fi szabillah) következő változatait különbözteti meg:

– a szív dzsihádja – az önző én és a kísértésekkel szembeni belső küzdelem. Ezt más iszlám teoretikusok a “nagyobb dzsihád” elnevezéssel illetik,

– a nyelv vagy a szó dzsihádja – ami az igazság kimondását jelenti a kényelmesebb hazugságokkal szemben,

– a kéz dzsihádja – a tettekben megvalósuló jóra törekvés, és a világban történő igazságtalanságok felszámolása,

– a kard dzsihádja – ez jelenti a helyes célokért helyes eszközökkel vívott fegyveres harcot, amely a Korán szövegei szerint nem irányulhat önös érdekre, fizikailag az önvédelmet, illetve az elnyomás és zsarnokság elleni harcot jelentheti, és más szabályok mellett kíméli a nem harcolókat vagy éppen a hadifoglyok életét.

Terrorizmus és dzsihád

A fentiek fényében felmerül, hogy a terrorista mozgalmak mégis hogyan használhatják tetteik legitimálására a dzsihád doktrínáját.

Fontos megjegyezni, hogy az iszlám hagyomány, szemben az európai jogi hagyománnyal, nem ismerte el az államok jogát a háborúhoz, a háborút (arabul: harb) alapértelmezetten az “ölés” (kital) bűnének tekinti. Ez alól egy kivétel van, ha a hadviselés mind céljaiban, mind eszközeiben a dzsihádra irányul.

Ez persze azzal a következménnyel is jár, hogy az iszlám világban bárki – legyen az uralkodó, lázadó vagy éppen egy útonálló bandita – aki bármilyen indokból háborút kíván folytatni, az kénytelen hadviselését dzsihádként feltüntetni. (hiszen egyébként el kellene ismernie, hogy szimplán csak egy gyilkos).

Ez azt is jelenti, hogy a bármely okból történő hadviseléshez a háborút viselőnek saját követői előtt is mindig kellett valamiféle vallásos legitimációt találnia, legyen az akár a leginkább hajánál fogva előrángatott érv is. Erre a történelem során is megannyi példát találhatunk, nem csak terroristák, de államok vezetői részéről is (és természetesen az általuk befolyásolt vallási vezetők részéről is). Természetesen e képmutató viselkedés ismerős lehet az európai kultúrából is, hiszen nálunk is minden esetben mindig, minden hadviselő fél csak védekezik, mindig a másik fél kezdi (vagy akarja kezdeni) a háborút, esetleg az elnyomás és diktatúra ellen harcol, vagy éppen terjeszti a demokráciát és felszabadít.

Ezt a magatartást veszik át a múltbéli és modern kori terrorista mozgalmak is. Tulajdonképpen az Index cikke, illetve a CSPI munkája, amiből az Index cikk merített, meglehetősen jól is demonstrálja, hogy a terroristák indoktrinálása milyen eszközökkel is történhet. Ha az ember a Koránból és a prófétai hagyományból kiemel mondatokat, félmondatokat (gondosan ügyelve, hogy adott esetben a mondat második fele már ne kerüljön említésre), akkor a megfelelő indoktrináló szövegekkel gyakorlatilag bármit és bárminek az ellenkezőjét is alá tudja támasztani.

E módszer sikeréhez többek között az is kell, hogy az indoktrinálandó személy folyamatosan ezt a konstrukciót hallja, és lehetőleg el se jussanak hozzá a mainstream iszlám-értelmezések. Ezt elérendő alakítják ki e szervezetek a “takfir” azaz a hithagyás dogmáját, amellyel minden velük egyet nem értő muszlimot hithagyóként definiálnak. E lépéssel ugyanis szegregálni tudják a bűvkörükbe kerülőket nem csak a nem muszlim környezettől, de a körülöttük lévő muszlim népességtől is. Itt jegyezzük meg, hogy az ISIS például több kiadványában is deklarált célként fogalmazta meg az általuk “szürke zónának” nevezett európai muszlim népesség megsemmisítését olyan helyzet kialakításával, ami vagy az iszlám elhagyására, a kontinens elhagyására vagy a hozzájuk való csatlakozásra kényszeríti az itt élő muszlimokat.

Az európai terrortámadások egészen konkrétan e program gyakorlati megvalósulását, a káosz és polarizáció erősítését szolgálják, amelyben sajnos nem feltétlenül csak e terrorszervezetek lehetnek érdekeltek, amely ellen minden jószándékú embernek fel kell lépni. Nem engedhetjük, hogy a fanatikus terroristák rémtettei, vagy éppen a zavarosban halászó politikai és ideológiai erők a félelem és gyűlölet fokozását elősegítő  “alternatív valósága” szétszakítsák a társadalom szövetét.
*

Magyar Iszlám Jogvédő Egyesület (MIJE)

Author: Róbert Katalin

A magyar-francia szakon végzett középiskolai tanulmányok után a PSZF rendszerszervezői szakán szerzett diplomát. Ezen a területen tevékenykedett a gazdaság különböző szektoraiban. Fordított a Magyar Rádiónak orosz nyelvből, tanított a Pénzügyi és Számviteli Főiskolán rendszerszervezőket, és francia nyelvet magántanárként. Hobbija a zene. Az utóbbi négy évben több internetes kulturális magazin, folyóirat létrehozásában, működtetésében vett részt, és a legkülönbözőbb témákban írt cikkeket. Elkötelezetten hisz az emberek rassztól, vallástól és minden egyéb lényegtelen különbségtől független egyenrangúságában, az emberi faj egységében, elítél minden megkülönböztetést, elnyomást, üldözést. Kapcsolat a szerzővel: robert.kati@gmail.com

Vélemény, hozzászólás?