Vagy három évtizeddel ezelőtt történt. Késő éjszaka álmomból vert fel a telefon csengése. A vonal túlsó felén izgatott hang kérte azonnali segítségemet. Fura óhajt kellett teljesítenem. Magamra kapva egy kabátot rohantam az utolsó buszjárattal a Harminckettesek terén fekvő patinás templomba. Érkezésemkor kopogásom nélkül nyikorogva nyílt a nehéz, kovácsoltvas veretű ajtó. A sötétben tapogatózva haladtunk a pincében, ahol Budapest ostroma idején menekültek húzták meg magukat. 

Minden lépésnél újabb pókhálót kellett leszednem az arcomról. Végre találtunk egy gyertyát. Az erős, zsíros tapintásról és a fél évszázad óta is megmaradó jellegzetes illatról azonnal felismertem a historikus méhviasz-gyertyát, melynek fényénél megtaláltuk szerszámainkat. Szemben a mai ipari eszközökkel, a régi szerszámok többsége szinte belefeküdt az ember kezébe. Ez kellett is, hisz a mester lelke akadály nélkül kellett, hogy kapcsolódjon az ölében fekvő munkadarabbal.
Eleink nem „termékeket” állítottak elő a holnapi kukának, hanem szenvedélyük belső hajtóerejének dolgoztak.
Micsoda nyele volt a kalapácsnak! A vége-felé ívesen kiszélesedve ütéskor sem csúszott meg, dacára a sima fának.
A fogók átlapolt duplex csuklóit ma sem értem, hogy voltak képesek kikovácsolni, nem is készítenek ma ilyet.
A szerszámokat egy fonott kosárba tettük, és minden súlyáthelyezésre ügyelve másztunk felfele a félig leszakadt csigalépcsőn.
Haladásunk közben a felvert gerlék szárnyukkal a falnak csapódva értetlenkedtek az éjszakai látogatók miatt.
A hatalmas orgona szívébe léptünk! A gyertya nagyot lobbant!
Egy papírszelet esett a lángba. Ijedten kaptam ki, hisz a viaszos, égő cetli azonnal felébresztette volna a vörös kakast, az évszázadok rémét!
Rámeredtem a feliratára: „ÉLELMISZER UTALVÁNY (1944)”.
Igen, az orgonában is laktak!
Terpeszállásban álltam, mert a szúette lehajló fában nem bíztam. De a talpam csak süllyedt.
Ösztönösen lenéztem.
A földön egy tenyérnyi sárga csillaggal felvarrt szakadt, molyette pulóver-gyüreten tapostam.
A „Mester– ahogy a művészt neveztük, „békebeli” téglát nyomott a kezembe, melyet az orgona légzsákjára kellett tennem. Nem tudtam sokáig tűnődni a csengő, acélkemény téglák bélyegein, mert újabb darabokat kaptam.
Rákérdeztem, hogy mit csinálunk, miközben a historikus, szabadon fekvő szénkeféjű „KRAMER TESTVÉREK VILLANYOS MOTORGYÁRA” feliratú gép textilszigetelésű vezetékeit félrehajtva nyomtunk a „STAUFER”-ba egy kis békebeli „SHELL”-féle zsírt.
Elborult volna művész elméje, hogy éjszaka generálozunk egy romhalmaz orgonát?
Mivel – még ma is – igen tisztelem a rendkívüli koponyákat, kiváltképp a tehetségeket, csendben tűrtem a látszólagos értelmetlenségeket.
A titokzatosan mosolygó Mester felelet helyett megtisztogatta a sípszelepek relays-ait, kipucoltuk a légcsöveket, majd  fizetségként  eljátszotta Charles-Marie Widor Toccata”-ját úgy, ahogy sem azelőtt, sem azóta nem hallottam.
Johann Sebastian Bach kinéz
Azt gondolom, hogy felesleges magyarázni, milyen katartikus lehetett e rögtönzött kis koncert, hiszen az orgonaművész utolsó ténykedése egy harsonasor beépítése volt, mely most a feljavított „tüdővel” – ahogy valaha a nagy Johann Sebastian Bach nevezte az orgona fújtatóját –, igen komoly érzelmeket tudott elővarázsolni a lesötétített, néptelen templomban. (Az orgonának még akkor megvolt a láb-fújtatója is: ezen két embernek kellett teljes erejével taposnia az orgona mögött, hogy a manuale jobb oldalára szerelt, kékített acél, íves nyilú mutatóval rendelkező, higanymilliméterben kottázott légfeszmérő érdemi nyomást mutasson a fazettázott műszerüveg alatt. A két taposóember rocaille-díszű faragvánnyal ellátott korlátba kapaszkodott munkája közben.)
Kezem ösztönösen végigsiklott a középen teljesen elvékonyodott kapaszkodón. Vajon hány ezer hangjegy életre keltése eredményezte ezt a kopást…)
A „hochliebe” rajongása, ahogy a Minnäsengerek nevezték a legemelkedettebb ezoterikus szerelmet, minden síkban  megjelent: lelki tekintetben a templom meg nem fogalmazható ódon patinájában, szellemi értelemben különös logikájával a zenével,  valamint a műszaki technika pompás alkotásában, az orgonában, együtt a művészet velejárójával: a sejtelemmel.
A mester búcsúzott hangszerétől, kántori pályafutásának eme állomásától, melyet „erős kurucsága” miatt elhagyni kényszerült.
Hogy kinek volt igaza, ki tudja? A vita parttalan: a békepapság érvelése logikus: ha egy kicsit behódolunk (a „Népfront mégsem a kommunista párt”…) csurran-cseppen valami támogatás és jobban békén hagynak.
A keményvonalasok az emberi tartásra és a példamutatásra hivatkoztak. Nyilván én az utóbbi mellett teszem le a voksom mindamellett, hogy valami egészen buta elvárás szerint a „krónikásnak” nem szabad állást foglalnia. Nos én csakazértis minősítem a történelmet, és nem személytelenül jegyzem le! De ezt se vizsgáljuk – kinek, milyen körülmények között, milyen háttérmagyarázattal lehetett igaza –,  hiszen a művészek sem könnyű emberek, amit mi sem bizonyított jobban, mint az, hogy aznap semmilyen kielégítő választ nem kaptam éjszakai elfoglaltságomra.
A válasz azonban másnapra megérkezett.
Este benéztem a templomba, hiszen ez volt a mester utolsó „fellépése”, hogy esténkénti, megnyomorított helyzetét eufémizálta hősünk. Igen, mondhatjuk, hogy benéztem, hiszen az áldozáskor, meg a mise végén egy kis szabadságot élvezhetett művészünk, mikor is a kötelező népénekek korlátait büntetlenül meghághatta, és a magas művészet felé kitörhetett: Johann Sebastian Bach, Cézar Franck, Liszt Ferencz művei mellett még egy kis rögtönzést is elnéztek az egyházi körök.
Ezért időzítettem erre az időre villámlátogatásomat. Éppen időben értem fel a karzatra, hogy az áldozás alatti szokásos visszafogott, halk, lírai és bensőséges darabot meghallgathassam.
Köszöntem a mesternek, aki épp csak visszabiccentett, de szemében különös tűz égett.
A levegőben érezni lehetett a feszültséget, hogy valami készül. De nemcsak az ösztönöm súgta ezt. A mester kihúzta magát, oldalvást fordulva – mintegy magával való szembenézést biztosítva – beletekintett abba tükörbe, mely a több manuálos, lejátszóasztal mögül biztosította a kilátást, mély levegőt vett, egy rúgással feltekerte a tutti hengert, kitépkedte a legagresszívebb hanghatást biztosító regisztereket, majd úgy taposott bele a pedálokba, hogy magasról indított kéztartással a felvezető akkordokat kihagyva a kánkán közepét kezdte bömbölni a harsonasor.
A templom ablakai megremegtek, a csillárról mintegy harci zászló ereszkedett alá a levegő remegésétől megindult ujjnyi vastag pornehezékes pókhálótömeg, a sarokban peregni kezdett a világháborús belövés vakolatpereme, az éktelen hangorkántól kicsavarodó izzó nagyott pukkanva durrant szét az egyik mellékoltár felett.
Az áldoztató békepap keze megmerevedett, s a váratlan botrány kezelhetetlenségének okán remegő térdeivel mozdulatlanná vált. Másokon, főleg a padsorokban lapuló vénasszonyokon hirtelen feszengés és fészkelődés futott végig, egy félkilós SZTK-szemüveg csörömpölve zuhant a márványpadozatra, amikor tulajdonosa aléltan hátrahanyatlott a skandalum súlya alatt.
Az az öreg, de még élő néni, aki lentről kinézett ülőhelyéért fél órája még úgy rohant át a Sztálin elvtárs születésnapjára egykor Magyarországra érkező  trolibusz előtt, hogy annak vezetője a „Szipirtyóm, mit rohansz itt, amikor a temetők meg üresek?” – kérdést tette fel cinikusan, most görcsös bénultsággal kapaszkodott járókeretébe, melynek balanszát egy valódi, savanyú káposztával töltött szatyor adta volna, ha az nem loccsan szét nejlonzacskóstul a persely előtt.
A lassan észhez térő és megrendültségéből felháborodásba nyomuló közvélemény hangját százszorosan túlharsogta a refrén, majd a túlfeszített dobhártyákat egy hatalmas dörrenés tette végső próbára, amint az idős mester lecsapta a játszóasztal fedelét.
Az előbbiek után kiváltképp nyomasztó csendben az idős mester a toronyajtón át bántatlanul távozott. Elfojtott alkotási vágyát és a megnemértés keservét a szomszédos utcasarok Vendéglátóipari ÜzemegységénekIttas egyéneket nem szolgálunk ki” táblája alatt próbálta kompenzálni – teljes kudarccal.
És hogy miért írtam meg ezt a hosszúra nyúlt történetet – amikor a cím után ítélve az olvasó egy afrikai történetet vár?
Mert ez jutott eszembe a Kitangai Misszió Templomában, az ottani mise végén.
Az itt élő emberek kiváltképp muzikálisak.
A zenei- és ritmusérzékük nem hasonlítható a fehér emberéhez. Nehéz ezt megfogalmazni, hiszen a zene nem a racionalitás műfaja. De hogy van különbség az bizonyos.
El tudunk képzelni (most nem a kivételekre utalok) néger karmestereket nagy nemzetközi szimfonikus zenekarok élén? Netán Fekete-Afrikában megnyíló operaházakat?
Mondanám, hogy mivel a legtöbb afrikai percnyi távlatban gondolkodik, ezért a klasszikus zene hosszú zenei íveit nem képes felfogni, de a pillanatnyi rögtönzést igénylő műfajokban kiváló.
Csakhogy sántít a dolog, mert a jazz néhol igenis nagy zenei távlatot igényel.
Érvelnék a genetikailag jelenlevő törzsi zenei formákkal: a végtelenségig történő ismétlésekkel – csakhogy megint beteg az ügy, hallgassunk meg csak egy kantátát, vagy egy misét – mennyi itt az ismétlés, a sulykolás? Utalhatnék a dobra, mint alapvető hangszerre – de akkor mit kezdünk egy Jupiter szimfóniával?
Ismét más oldalról vergődve kiemelném a négerek feltűnően nagyszámú munkadalait, de ellenpontként megemlíthető az európai kultúra éppen nem legdicsőségesebb, de mindenképpen jelentős mozgalmi zenéje. Ebből is kiváltképp a német szimfonikus zene termése az Első Világháború kezdetétől a Második Világháborús német összeomlásig. De említhetem az angol „Tipperery”-t (Piccadily) is, nehogy lefasiztázzanak.
A katonanóta ugyanis a munkadal egy formája. Ismét más oldalról közelítve az ügyet, mondhatjuk, hogy a néger zenéje a táncolható zene.
És az európai menüett, polka stb?
És ezzel már elbeszélésünk tárgyánál is vagyunk, különösen, ha megemlítem az egyházi zenét is – azaz a godspellt, melynek európai párja jól jellemzi a kétféle zenei ízlést – de ezt megfogalmazni – szinte lehetetlen.
Kitangai lakosok

MI IS TÖRTÉNT AFRIKÁBAN?
Különösen kedvező körülmények jöttek össze. A Kitangai Misszión több hónapot töltöttem el, mely időtartamot sok egyéb mellett a zenei élet felvirágoztatására is szántam. „Egy afrikai sekrestye titkai” című cikkemben már megírtam, hogy pazar historikus dobokra leltem. Ezeket generáloztam, a hangolását pedig a Rucsiga Törzs néhány jobb hallású dolgozójára bíztam. Ezután következett az énekkar megszervezése. Ez nem ütközött nehézségbe, hiszen mint említettem a négerek bármikor kaphatóak zenélésre. Bár a következő, de valójában a legfontosabb lépésem egy orgonista fellelése volt. Ez nem ment könnyen, hiszen Afrikában gyakorlatilag nincs zenei oktatás, nemhogy kották, de még könyvek sem kaphatók. Mégis szerencsém volt, mert a kórház egyik nővérkéje kiváló képességekkel és elfogadható előképzettséggel rendelkezett.
Célom a világtörténelem számomra legkatartikusabb zenéjének előadása volt. Ez a zene pedig Bach műveinek cirka nyolcvan év előtti átdolgozásaiból állt – Ormándy, Weiner, Stokowsky stb. közreműködésével, az akkori zenei felfogással.
Az időt nyilván nem tudom visszaforgatni, bármennyire is szeretném, hiszen korunkat nem szívelem – de egy merész huszárvágással úgy hiszem mégis megörvendeztettem magam. Ez pedig Johann Sebastian Bach műveinek „afrikanizálása” – azaz az itteni zenei felfogásban való előadása, törzsi hangszereken. Nem dobot írtam, hiszen már zenekeltő eszközöket is előkapartam a padlásról. Mégis, a legfontosabb hangszer, az orgona csak optikai formában állt rendelkezésre.  A templom egyik sarkában ott porosodott – a helybeliek szerint emberemlékezet óta – egy Münchenben készült pompás orgona.
Csakhogy ez a zenegép romokban hevert, törött billentyűkkel, kifordult, lukas fújtatóval, kibelezett sípokkal, lebarmolt elefántcsont regiszterkapcsolókkal (amihez a néger hozzáér, az azonnal eltörik, kiömlik, zárlatos lesz, kiszakad, lepusztul, egyszóval „ótvarizálódik”.)
Nem nehéz elképzelni, hogy a cég Neukölln, Sander str. 29. sz. alatti egykori központjában milyen arcot vágna az orgona láttán a néhai ügyvezető igazgató, ha poraiból feltámadna.
Azonban a véletlen megint segített, mert a világ őskáoszában így alakulnak a dolgok.

A Kitangai Missziót támogató, önzetlensége miatt tiszteletet ébresztő, Franco De Toma halála előtti utolsó nagy szállítmánya hatalmas, hat méteres konténerekben ott hevert nagy összevisszaságban. Volt ott minden: a marógéptől a körfűrészig, az áramfejlesztőtől a százéves kovácstűzhelyig.
A helybelieknek fogalmuk sem volt róla, milyen értékek lappanganak ott. Amit meg lehetett enni, annak a környezetét széthányták, a többi dologhoz csak annyira piszkáltak hozzá, hogy a csomagolását tépték fel. Nagy gyönyörűséggel két hónap alatt berendeztem egy pazar, és afrikai körülmények közt egyedülálló műhelyt. Teljesen képzetlen – tán írhatom – bennszülöttekkel dolgoztam, ami igaz, hogy az őrület peremére sodort, de mégsem nekem kellett az összes munkát végeznem. Hogy példákat mondjak: a munkaerőim még nem láttak életükben csavart!
Az egyetlen szerszám, amit ismertek, az a kalapács volt, esetleg a magalló (azaz: fogó, rucsiga nyelven – de e fogalomba a satu is beletartozik).
Általában a 14-20 év körüli fiatalokat alkalmaztam, mert ők már valamit sejtenek a világból, és taníthatók.
A falu határát egyikük sem hagyta el – így a szó szoros értelmében voltak bennszülöttek, noha naponta láttak autót, konfekcióruhákba öltöztek, vágyakozásuk tárgyát a rádiótelefon (mint token, nyaklánc) képezte.
Nos, nem szaporítom a szót, a Műhelyem előállt (főképp a motorkerékpárom esetleges nagyjavítása céljából, ha lerohadok Afrikában). Az előbbiekben orgonát írtam, de valójában e hangszer vákummal, és nem túlnyomással működött, valamint nyelvsípjai voltak és nem Galton-rendszerű, azaz csöves rezonátorai. A hangszert nagy műgonddal helyrehoztam. Nem restauráltam, ehhez sem időm, sem lehetőségem nem volt.
Bár gyűlölöm a high-tech-t, de nem azért, mert a benne létező tudást és elvet nem szeretem, hanem, mert ennek kidolgozása csapnivalóan silány, lélektelen, gyártói érdekeket szolgál, s én kiszolgáltatott vagyok a „terméknek”. Ezen elv mentén az orgonába beleszereltem egy hangerősítőt úgy, hogy a természetes hangzás is megmaradjon. (ilyen kisérletem már volt egy zongorával a néhai Csobánczhegyi Armida Kastélyomban, már amennyit nem pusztítottak el). Persze ez így leírva roppant egyszerűen hangzik, de a valóság ennél sokkal összetettebb.
Csak apróságokat említek: a misszión nem volt villany, a Kórház áramszükségletét napelemekkel biztosítottuk.
Erősítő? A konténerben leltem egy hihetetlen komoly példányt, mely 500 wattos végfokával minden igényt kielégített – ráadásul hídba is tudtam kapcsolni (azaz differenciálerősítőként), ami a legigényesebb zenei hangvisszaadást tudta biztosítani. A gépet alaposan átalakítottam, az előerősítőt már én alkottam hozzá. Kétasztalnyi battéria látta el árammal, melyeket napelemmel töltöttem fel. Az ügy végső simításaként már csak termet kellett szerzni, mert a szabad ég alatt a zavaró rovarfelhők és valódi kumuluszok miatt szó sem lehetett a darabok meghallgatásáról –, közben ugyanis beköszöntött az esős évszak. Így a jóindulat megnyeréséhez folyamodtam.
A németek által épített hatalmas, hetven éves templom kijáratához egy embernyi magas gyertyatartót építettem bronzból, az épület román stílusához, és formáihoz lehetőleg alkalmazkodva. Persze ilyent még Európában is megcsodálnak, nemhogy olyan helyen, ahol még mécses sincs, gyertyáról ne is beszéljünk, mert ez a luxus tetőfoka. Igy aztán a templomba teljesen szabad bejárásom lett, különösen, hogy a régi padsorokat pár négerrel felújítottam. (Ami Afrikában tönkremegy, azt egy darabig ütik-verik, aztán félredobják.)
A főpróbára a vasárnapi mise záróakkordjaként került sor. A templom zsúfolásig tömve volt, hiszen híre ment, hogy a mwzungu (fehér ember) „valamire készül”. Talán a gyarmati időkben lehettek ennyien itt. A néger roppant kivácsi. Annyira, hogy néha a lustaságát is képes levetkőzni, hogy valamit megtapogathasson.
A hegytetőkön levő tanyákról is lejöttek, bár a templomba nem mertek bemenni, de mezítláb ott toporogtak az ajtó előtt. Sophia nővér a kedves-nővérek szokásos, de patyolat-tiszta (öntöttvas griffel díszített faszenes vasalójával még felvétel előtt átsimított) ruhájában jelent meg. A dobok a sokszor átgyakorolt előjátékot halk énekkel felvezették, majd váratlan fordulatként „tuttit” parancsoltam az erősítőnek. Nem volt visszaút-a nővérke a maga visszafogottságában próbált volna játszani, de a potenciométert én kezeltem – mint az orgona gépésze, és mint diszkófi. A padsorokban feszengés kezdődött.
A közönség követelte a hangerőt és a látványosságot – mindkettő előállt, az utóbbi duplán is, alkoholgőzös tánc formájában. A hétvégére való tekintettel ugyanis már eleve nem a teljes józanságról indult a magát erősítő folyamat, hiszen a tontó (erjesztett banánlé, mondhatnám banánbor) fogyasztása már szombat este megkezdődött. A négerek miséjén egyébiránt alapvetően fontos szerepet játszik a mozgás: karlendítések, törzsmozgások és a tánc.
A műsor azonban szabályozhatatlanul elfajult, a dobosok atavisztikus erővel verték tenyerükkel a kecskebőröket, a botra szerelt spirálok az előbbiektől nem akartak lemaradni, én viszont az orgonát szerettem volna mindenekelőtt hallani, s ezért ezt támogattam.
A kórustagok kisebbségi érzetüket hangos sikításokkal kompenzálták. A törzsi összejövetelek ősi hangulata feléledt, egyesek az önkívület határán rázták magukat, a levegőbe felhajigált botok és ruhadarabok már régen túllépték az istentiszteletek templomi határait, az oltár körül körtánc zajlott, a padokat összetolták, az ijedt tiszteletes bemenekült a sekrestyébe.
Valaki az udvaron tüzet gyújtott, a szél a füstöt a templomba vitte, ahol képzavart írva, szimatot kaptak a vad ösztönök. Persze, mi sem lett volna egyszerűbb, mint elvágnom a kábeleket (dugók nem voltak, hiszen Afrikában minden gányolt) – csakhogy már ehhez is késő volt.
Egyre több porádzsos (sogumból erjesztett sörféle) üveg zuhant a földre. A föld remegett a táncosok dobbantásaitól, a sarokban egy gyertya zuhant a földre, a templom közepét díszítő kárpitról egy nagydarab leszakadt, egy csomó eladdig nem látott pókhálót sodorva magával.
Egy padsoron recsegés futott végig, majd nagy hahota közben egy tucat ember a földön terült el.
Alighanem ez tetőzte be a botránygyanús összejövetelt.
Csakhogy más a botrány európai és afrikai mértékegysége. Nem kellett búcsúznom a Missziótól, sőt elismerő szavakat kaptam, hogy „milyen sokan jöttek el, s mennyire jó volt a zene.”
De magamban mégis a 32-esek terén történtekkel állítottam párhuzamba az eseményeket.