Az Anyegin, Alekszandr Szergejevics Puskin romantikus verses regénye az orosz irodalom nagy klasszikusai közé tartozik. A mű közel 8 éven át, 1823 és 1831 között íródott, s részletekben jelent meg. Puskint 1820 májusában politikai felhangoktól sem mentes versei miatt Dél-Oroszországba száműzték a fővárosból (viszont néhány barát közbenjárásra nem Szibériába), ezért a művet Kisinyovban kezdte írni és Bolgyinóban fejezte be. Egy volt líceumtársától kapott levélben – aki az írásra buzdítja – a következő szerepel: „Egyetlen orosz író sem zaklatta fel annyira a mi kőszívünket mint te. Mi hiányzik belőled? Egy kis elnézés a gyengék iránt. Az isten szerelmére, egy-két évig ne ingereld őket! Használd fel minél jobban számkivetésed idejét…” [1] Az írás hatott, hisz’ megszületett élete nagy remekműbe, az Anyegin.

Ahhoz, hogy olyan „felkapott” lett, Belinszkij kritikája is hozzájárult az 1840-es években, melyben azt állítja, hogy Puskin műve a korabeli orosz társadalmi élet megjelenítése, „az orosz élet enciklopédiája”. Azaz Belinszkij nem verses regényként, hanem sokkal inkább realista prózaként értelmezi az Anyegint.

Puskin 1823-ban P. A. Vjazemszkijhez írott levelében konkrétan azt állítja: „Nem regényt írok, hanem regényt versben – és ez ördögi különbség.” Eichenbaum ezt így értelmezi: „(…) kísérlet arra, hogy a versbe bevigye a prózai folytatását, hogy leküzdje a vers és az elbeszélés kollízióját.” A korabeli Oroszországban leginkább a költői alkotások minősültek irodalomnak, ezért még igazán Puskin sem mert műfajilag szakítani a verses formával, holott az Anyegin regény.
A verses regény műfaji sajátosságait figyelembe véve sok mindennek ad teret, ugyanakkor – teremtő hatása mellett – hátrányai is vannak. A verses regény bár regényszerű témát dolgoz fel, a történet összefűzése lazább, az elbeszélő szubjektivitása erősebb, a hangsúly a lírai tulajdonságokra, az érzelmek kifejezésére helyeződik. Erőteljesen jelen van a szerelmi szál, különösen a lírai levelek leírásában.

Azt is le kell szögeznünk, hogy irodalom nem létezik olvasók nélkül.

A történet a romantika mesebonyolításához képest viszonylag hétköznapi és egyszerű, reális keretek között mozog a tér-idő-cselekmény egysége. A verses regény középpontjában a szereplők, elsősorban Anyegin identitáskeresése áll. Dosztojevszkij mégis Tatjanát tenné meg címszereplőnek: „Talán Puskin jobban [tenné] (…), mivel kétségtelenül Tatjána a mű főalakja. Pozitív és nem negatív alak, az igenlő szépség megszemélyesítője, az orosz nő apoteózisa..” Mindkét szereplő csaknem azonosan fontos a mű szempontjából, hiszen kulcsfontosságú, az egész művet átszövő téma marad Tatjana és Anyegin viszonya/kapcsolata. Eköré összpontosul Anyegin útkeresése is. Ugyanis Anyegin korábban sosem tudta igazán, mit akar: elment az örökségéért, de pontosan nem tudta, mit kezd majd vele; élt egyik napról a másikra, mit sem törődve jövővel, holnappal. Piszarev kritikájában is megfogalmazta, hogy más hőst képzelne el, olyat, aki morális fölénybe tud kerülni a társadalommal szemben, aki kiáll önmagáért és értelmes életet él. Anyegin tehát ezek alapján nem tipikus romantikus szereplő. Dosztojevszkij is inkább Anyegin „mélabús unalmáról” emlékezik meg és a „világharmónia keresőjének” nevezi. A karaktertől nem áll távol a spleen — ‘világfájdalom, közöny’ — életérzés konstruálása sem. A műben mégis ennél többről van szó. Márai szerint: „Nyolc ének, több ezer sor szerves dagálya ez a naiv történet, melynek érzelmessége és nemes gúnya, pátosza és derűje száz év után is árad és melegíti szívünket”.

A történet befogadhatóságát növeli az is, hogy egy ma is nagyon aktuális témát dolgoz fel, mely minden korban egyaránt jelentős, és nem veszíti érvényét, lényegét. Szerelemért dúltak már háborúk, lettek már öngyilkosok, futottak zátonyra barátságok, valósultak meg önfeláldozások, a szerelem szított már vitákat és kibékíthetetlen ellentéteket, szerelemért már széthulltak családok stb. Sok-sok esemény elindítója, de egyben végzetszerű: sorsokhoz, tragédiákhoz is vezethet. Viszont a fogalom rendkívül absztrakt: nehéz definícióját megállapítani: mondhatnánk talán, hogy két fél szimbiózisa. De mi a helyzet akkor, ha nem csak egyszer van szerelem az ember életében? Az Anyegin jól mutatja a szerelem ellentmondásosságát és nehezen körüljárhatóságát, hiszen a két főszereplő sem egyszerre lesz szerelmes; számos dolognak kell történnie, amíg kikristályosodik bennük az, hogy ők bizony szeretik egymást.

De miért Tatjana lett először szerelmes? Anyegin karakteréből következik-e az, hogy ő utóbb kezdi el igazán értékelni Tatjanát? Van a műben valamiféle fejlődés Anyegin karakterében?

Azt, hogy ezt nem tudjuk pontosan, oka lehet, hogy a műből hiányzik az utolsó, nyolcadik fejezet. Külön jelent meg, azért, mert ezek alkalmat adtak „megrovásra és csúfolkodásra”, amit Puskin viszont el akart kerülni. A kihagyott fejezetben Anyegin oroszországi utazását írja le. Ez számunkra azért fontos, mert P. A. Katyenyin (aki egyben kiváló költő és finom kritikus) is megjegyezte, hogy a fejezet elejtése, bár előnyös lehet az olvasó szempontjából, de a mű egészének árt, ugyanis Tatjanának, a vidéki kisasszonynak nagyvilági hölggyé való átalakulása túlságosan váratlanul és indokolatlanul érinti az olvasót. Továbbá Anyegin utazásai során saját érzelmei is előtérbe kerülnek a tájleírásban (a picturát követi a sentencia). Moszkvából Nyizsnyij-Novgorodba megy, onnan a Kaukázusba, majd Tauris földjét látogatja meg. Itt azt mondja:

„Érzéseim hogy ostromoltak! /
S most helyükön csak csend tanyáz, /
Megváltoztak vagy szétfoszoltak /
Pihenj békében régi láz!” //

Ez a részlet is arra utal, hogy Anyeginben valami megváltozott, de mivel a fejezetet kihagyták, nem tudjuk meg, pontosan.

Anyegin jellemfejlődése

Belinszkij is elemzi Tatjana és Jevgenyij karakterét, és egyformán fontosnak tartja mindkettőt. Szerinte Jevgenyij nem az a hideg szívű egoista, akinek más kritikusok vélik, hanem egy szenvedő egoista, aki a társadalom áldozata. Szerinte az embert ugyan a természet szüli, de a társadalom neveli és formálja. Úgy gondolja, a társadalom elől nem lehet elmenekülni. Ha ennek a hipotézisnek a fényében vizsgáljuk az Anyegin szereplőinek jellemét, akkor belátható, hogy elkerülhetetlen volt a szerelmi szál tragikus végkifejlete: Tatjana tipikus orosz nő, akit akarata ellenére férjhez adnak, és aki az irodalomba menekül. Jellemfejlődését tekintve arra jutott, hogy Tatjana csupán olvasmányaiból építette fel azt az Anyegint, akibe beleszeretett, és csak akkor érti meg végül a férfi igazi valóját, amikor beleolvas annak jegyzeteibe. Tatjana társadalmi kötelezettsége, mások véleményétől való félelmei miatt utasítja vissza Jevgenyijt, Clayton szerint azonban Belinszkij nem vette figyelembe, hogy Tatjana valójában azért utasította vissza a férfit, mert már nem tudott hinni a boldog beteljesülésben, nem tudott bízni Jevgenyij érzelmeinek őszinteségében.

Beláthatjuk, hogy Tatjána ártatlan, ábrándozó bája, erkölcsi nemessége, egész egyénisége teljesen más, mint az életunt Anyeginé. Ilyen formán kiegészítik egymást. Anyegin a realitás látásával mutat példát a naiv nőnek, Tatjana pedig az erkölcsi tisztaságával egészíti ki Anyegint. Ismerjük a mondást: minden sikeres férfi mögött áll egy nő. A műben ennek a női-férfi viszony erős és elválaszthatatlan kapcsolatának olyannyira nagy jelentősége van, hogy ha a két szerelmes nem talál egymásra, akkor annak a következménye mindkettőjük életében súlyos lemondásokkal és belső küzdelmekkel jár. A két főszereplő egész élete megbicsaklik.

Jókai szerint: „A férfi sorsa a nő”. Ez a mondat Anyegin útkeresése során kulcsfontosságú, ezért választottam tanulmányom címéül. Elgondolkodtató, mi lenne, ha a kijelentést megfordítanánk: a nő sorsa a férfi? Mennyire módosulna a jelentése? Úgy vélem, hogy a módosítás nélküli változat magában hordozza azt a többlettartalmat, hogy a nő a pozitív, a jóság, a harmónia fontos építőköve, egyfajta összetartó erő. Aki először ír levelet, az Tatjana, és a mű végén is ő mondja ki szerelmük halálos ítéletét, mely szintén azt sugallja, hogy a nő fontos szereplő a férfi életében.

Tatjana néhány jellemvonásában és a lírai részekben az író valószínűleg Marija Rajevszkajának, régi szerelmének emlékét rögzítette. Marijával a Kaukázusban ismerkedett meg, de a nő 1825-ben feleségül ment egy nála 20 évvel idősebb férfihez, Volkonszkij herceghez, és hősiesen követte őt a szibériai száműzetésbe, ahová az 1825 december végén Szentpétervárott kitört dekabrista felkelésben [2] való részvétele miatt került.

Felmerülhet a kérdés: miért nem „happy end”-el zárult a mű. Talán Anyegin és Tatjana eltérő személyiségéből fakad-e a szerelem létezése és ugyanakkor „meghasonlása”? Mindenesetre leszögezhetjük, hogy – a karakterek különbözőségéből adódóan is – a szerelem a műben reménytelen marad, elérhetetlen. A műben a két fontos szereplő nem képes egy időben egymásra találni. Ha a történetből a tragikumot emeljük ki, akkor az időben széttolódó, rossz időzítésű érzelmekről van szó. Komoly változásnak kell végbemennie a címszereplőben ahhoz, hogy Anyegin és Tatjana viszontszeressék egymást. Vagy a tiltott gyümölcs vonzóbb, és ezért gyúl lángra Anyegin Tatjana iránt? A vélemények megoszlanak. Bár kettejük között sok a hasonlóság, de ami az egyikben büszkeség, az a másikban méltóság; ami a fiatalemberben keserűség és cinizmus, az az asszonyban már bölcsesség; ami a férfiakban birtoklási vágy, az a lányban még igaz, emésztő szerelem.

Tatjana mindig a női erkölcsi hős ideáljaként tündököl előttünk, de Anyegin „mimikrije” az unatkozó, „mindenre ásító” ifjú. Tatjanaé a vidéki, szentimentális regényeket olvasgató, koravén lány. De Anyeginre mintegy ránő az álarc, Tatjana viszont érzelmileg tiszta marad, mikor elutasítja a férfit a nagyvárosban. A szerelem fogalma köré fonódik a szabadság és szabad akarat fogalmi kettőssége, hiszen Tatjana döntéshelyzetbe kényszerül. Eszmény, nemes célok, hűség, erkölcsiség áll szemben a hűtlenséggel: a szerelem már negatív tettekre sarkallja, megcsalásra, ármányra, hazugságra. Ám a nő nem engedi ezt megvalósulni makulátlan moralitásával. Tatjana, mivel „bölcsként” tituláltatott, azt is tudja, hogy aki egyszer csal, az nemcsak mások bizalmát játssza el, hanem önmagában sem bízhat többé. Ezért utasítja vissza Anyegint, de közben osztozik sorsában – átéli az eljátszott lehetőség keservét, amit ő nem kapott meg. Persze senki sem parancsolhatja meg Anyeginnek, hogy a levelét olvasva beleszeressen Tatjanaba, de ő még esélyt sem ad, mert képtelen magát megosztani másokkal: mindenkivel a felszínen érintkezik. Amit Anyegin belső világa védelmének hisz, egyszerű önzés csupán.

Az eltérő személyiségek mellett a nagyvárosnak, mint az elválasztó térnek is szerepe lesz. „Pétervár a főúri-udvari élet külsőséges jegyeit viseli magán, amellyel szemben kizárólag belőle kiszakadva lehetséges az értelmes élet föllelése” – ez a megállapítás már az orosz irodalomban sem újszerű felfedezés, hiszen több műben is hangsúlyossá válik a falusi – azaz mikrokörnyezet-beli – és nagyvárosi ember ellentéte. A nagyváros az álca, a báli ruhák, a kimondatlanság színtere, ahol az emberek egyénisége elveszik a külsőségek, a társadalmi kötöttségek mögött. A valódi érzelmek helyett fontosabbak lesznek az érdekek, a csillogás. Itt is jelentős ellentétek rajzolódnak ki a főszereplők és a társaságukhoz tartozó arisztokraták között: vannak az átlagos orosz arisztokraták, akik a külsőségekre adnak, például Olga, aki csak azért tanul énekelni, mert a társadalom elvárja. De ott vannak mellettük a magas irodalmi műveltséggel rendelkező hősök, főszereplőink is, akik nem hajlandóak beállni az emberek sorában, nem akarnak megfelelni. Például: Tatjana nem akar szerelem nélkül házasodni, Anyegin pedig nem azt csinálja az örökséggel, amit elvárnának tőle. A két főszereplő a realitás talaján mozog, és képesek kívülről látni azt a kényszerhelyzetet, ami korlátozza őket a kibontakozásukban.

Ellentmondást fedezhetünk fel e ponton, hiszen Tatjana ábrándozó lelkületű volt, mégis éppen ő juttatja diadalra az élet realitását a valós körülmények ellen lázadó főhőssel szemben. A két „eltérő világ” közti ellentét addig fajul, hogy ennek Anyegin legjobb barátja, Lenszkij is áldozatául esik. Lenszkij párbajra hívja Anyegint, amiben alul marad (egyébként ez a párbaj is a társadalmi elvárásokat tükrözi). Úgy vélem, Lenszkij felesleges halálának is kulcsfontosságú szerepe lesz a történet alakulásában. A tragédia előre utal a szerelem lehetetlenségére, beteljesületlenségére, emberek és sorsok tragédiájára.

A híres szerelmes levelek

Szinyavszkij állítása szerint „Puskin szándékosan írt olyan regényt, amely nem szól semmiről”. Pavel Katyenyin egy levelében is hasonlóan nyilatkozik: „Milyen kevés anyagból áll össze a nagyszerű egész! Két személy az előtérben, kettő a háttérben, néhány átvonulócsoport – és elég, több nem is kell”. Sokan éppen a cselekmény egyszerűségében és tömörségében, átláthatóságában és befogadhatóságában, hétköznapiságában látják mindazt a tökéletességet, mely jellemzi Puskin művét. A leveleknek ebben a leegyszerűsített „regénykörnyezetben” még nagyobb lesz a jelentősége, ezért elengedhetetlen, hogy megvizsgáljuk a leveleket együtt és külön-külön is. A legegyértelműbb hasonlóság az, hogy X szerelmet vall Y-nak, és Y visszautasítja. vallomás mindkét esetben levél útján történik, és azt láthatjuk, hogy jól megfér egymás mellett az őszinteség és a formaiság (lírai formájuk okán). A magázódó formában íródott levelek stílusa mesterkéletlen, mindketten egyenesen fogalmaznak, félnek a reakciótól, a másik megvetésétől, de egyben remélik is a pozitív választ. A bevezető sorok éreztetik a belső feszültségek. A tétek nagyok. Tatjana az, aki bizakodóbb, ő jobban bízik Anyegin együttérzésében. Anyegin levelében Tatjana büszke női alakja viszont szigorú, és így keveset remélhet: az 5-8. sorok kérdéseiben, felkiáltásában is ez érzékelhető.

A bevezetők után mindketten megindokolják az írást: Tatjana arról mesél, mely esetben nem került volna sor a levélírásra, Anyegin pedig arról, mi vol az, ami eddig Tatjanatól távol tartotta. Mindketten próbálnak a másik együttérzésére hatni úgy, hogy magukat a szerelem áldozataként tüntetik fel – szenvedéseikről, sóvárgásaikról írnak. A levélírás mint gyónás funkcionál számukra, de a szerelem érzése ellen nincs erejük küzdeni.

Isten és vallás folyamatosan jelen van, Tatjanaéban például így jelenik meg: „ezt így rendelte fenn az Isten / tied szívem téged szeret”, Anyeginéban pedig: „Azt hittem, kárpótlás nekem / A csend s szabadság. / Istenem! Tévedtem s megbűnhödtem érte!” A másik ember egyfajta ítélkező szerepkörben tűnik fel a levelekben – az ítélkezés pedig isteni hatalom. Mindkettejük számára fontos, hogy hallják, érezzék, lássák, tapintsák egymást, így lényeges lesz az érzékszervek által felfogható fizikai valóság jelentősége; a szerelem nem pusztán érzelmi síkú.

A levelek között azonban különbségek is kimutathatóak: az első a nyelvükben mutatkozik meg. A III. fejezetben azt olvashatjuk, hogy Tatjana franciául írta meg a levelét, azt a költő fordította oroszra. A korabeli orosz nemesség nyelvhasználatára a diglosszia volt jellemző, azaz a francia és az orosz nyelv használata funkcionálisan megoszlott. A szerelmi levelezés, a nőkhöz és nők által írt levelek nyelve a francia volt.

Puskin is tisztában volt azzal, hogy ez így nincs egészen jól. Egy 1824-es cikkben így írt erről a problémáról: „(…) a tudomány, a politika és a filozófia még nem szólaltak meg oroszul – egyáltalán nincs még metafizikai nyelvünk; a prózánk oly kevéssé kidolgozott, hogy még az egyszerű levelezésben is kénytelenek vagyunk szófordulatokat alkotni a legközönségesebb fogalmak kifejezésére; és restségünk szívesebben fejezi ki magát idegen nyelven, amelynek mechanikus formái már régóta készek és mindenki által ismertek”.

Puskin nevéhez fűződik az orosz irodalmi nyelv megteremtése: „Valójában Tatjana levele a puskini nyelvalkotás fontos dokumentuma”.

A másik nagyobb eltérés a IV. egységben van, a modalitás síkján. Tatjana levelében itt álmok, nappali álmodozások, hallucinációk keverednek: „Rég álomhős vagy éjjelemben…”, míg Anyegin késő szerelmének gyötrelmeiről ír. Mindketten felpanaszolják magányosságukat, de ez nem ugyanaz a magány: Tatjanáé főként lelki, alkati adottság, amelyet a falusi életkörülmények még inkább felerősítenek: „Gondold el, mily magam vagyok: / Nincs egy megértő lelki társam…” Ezzel szemben Anyegin magánya egy elidegenedési folyamat „végeredménye”, maga által előidézett, megszenvedett magány.

Az irodalomnak is fontos szerepe lesz a levelezésben. Anyegin Rousseau Új Héloise c. művét ajánlja Tatjanának, ami nem véletlen. Ez egy szerelmes levelekből álló regény, mely előreutal a levélváltás gesztusára. Az ilyen fajta üzenetváltás közvetettséget sugall, feladó és címzett tér- és időbeni távolságát mutatja. A levél egy eszköz, szavak „álarca”, melyben a felek biztonságban érzik magukat a sorok mögé bújva, és egyúttal késleltetik is a válaszreakciót. Továbbá a szavak által a szerelem is érzésekkel telítődik: minél többet ír valaki a szerelemről, annál szerelmesebb lesz, annál jobban megéli a szerelmet. Jellemző a szerelemes levelekre, hogy olyannak írjuk meg, mint amilyennek mi magunk is elvárnánk. Tehát, ha azt írjuk, hogy „feláldoznám az életem is kettőnk szerelméért”, akkor ezt az érzést és eme szavakat várjuk viszonzásul, hiszen ilyennek képzeljük a szerelmet, ilyennek élem meg. Ennek elsődleges oka lehet, hogy a szerelem sokszor nem reális, hanem idealizált érzés, rózsaszín ködben látjuk a világot, és gyakran elrugaszkodunk a valóságtól. Ám semmiképpen nem lehet ezt senki olyannak a szemére vetni, aki úgy érzi, szíve elköteleződött valaki iránt.

Egy ilyen levél „alkalmazásával” kimondhatja magából érzéseit az ember „egyszemélyes esküdtszék” előtt, hiszen társaság előtt, a kor szokása szerint nem beszéltek nyíltan. Viszont Tatjána a levél második felében hirtelen átvált tegeződére, amely által sokkal közelebb kerül az olvasókhoz (is). Szinte egy boldog elragadtatásban beszél tovább. Megkapó tisztasággal és nyíltsággal mondja el azokat a vágyait, amelyek még élőszóban is vakmerően hangozhattak volna. Általánosságban elmondható, hogy „Tatjana legfontosabb belső fordulópontjai levélformában jutnak kifejezésre”.

A levelek önmagukban is irodalmi alkotások: Kosztolányi Dezső szerint Tatjanaé a világirodalom egyik legszebb szerelmes levele. Mint tudjuk, Anyegin vissza akarja adni Tatjananak a levelet, de a nő nem fogadja el, így hagyva egy emléket magából Anyeginnél A levél megmarad, rögzítettsége révén időtállóság jellemzi.

Mindkét szereplő levele szerves eleme Puskin művének, melyek érzelmileg is közelebb hozzák az olvasót a műhöz. Emellett fontos szerep jut a narrátornak is, akinek jelenléte a valóság illúzióját hivatott erősíteni, mintha megtörtént eseményt tárna az olvasók elé. Az elbeszélő különféleképpen viszonyul az egyes szereplőkhöz: Tatjanát kedveli, Lenszkijt bár nagyra becsüli, halála után rámutat eszméinek életképtelenségére is. Anyeginhez bonyolult viszony fűzi, gyakran puskini életrajzi elemek is feltűnnek utalásai között (például a száműzetés), egyszerre szereti és bírálja a főszereplőt.

Így Anyegin útkeresése egyben Puskin saját útkereséseként is értelmezhető.

„Az elbeszélő nem csak jó barátja, de intellektuális partnere is Anyeginnek, és ezzel a cselekmények síkján termelődő jelentésekről a monológok és dialógusok, a cselekedetek és válaszcselekedetek által hordozott jelentésekről minduntalan eltereli az olvasó figyelmét, hogy a műveltségi síkon lehetséges értelmezések körébe vonja.” Egy korabeli kritikus találóan hasonlította a verses regényt a zenei capriccióhoz [3], ahol „a költő szüntelenül játszik: hol egy gondolattal, hol egy érzéssel, hol a képzelettel váltakozva vidám és elgondolkozó, komolytalan és mély értelmű, gunyoros és érzelgős, rosszhiszemű és szeretetre méltó; nem hagyja szunnyadni egyetlen szellemi képességünket sem, de nem is kapaszkodik bele egyikbe sem, és nem elégít ki egyet sem.”

Mindezeket figyelembe véve nem véletlen a mű máig is jellemző, mindent elsöprő sikere. Szinyavszkij viszont nem érzi teljesnek a művet, pontosabban a teljesség látszatát hangsúlyozza az Anyegin-ben; „a teljesség illúzióját csupán a környezet néhány lényegtelen részletének aprólékos kimunkálása kelti – a regényből ténylegesen arcpirító módon hiányzik a lényeg, ám a szőrszálhasogató részletezés művészete eposzi méretekig duzzadt”. Mindmáig sok vitát kavar az állítólagos utolsó fejezet, amely – feltételezések szerint – a Tatjana által visszautasított Anyegin további életútját kísérte volna nyomon, de Puskin a kéziratát 1830 októberében elégette. Van, aki szerint így lezáratlan maradt a mű, de van olyan is, aki éppen ebben látja kerek egésznek a művet. Belinszkij szerint „vannak regények, amelyeknek éppen az ad értelmet, hogy nincs végük, mert magában az életben is számtalan esemény marad megoldatlanul…”.

Jómagam is úgy látom, hogy az Anyegin is éppen egy ilyen verses regény, melynek ártott volna a befejező rész. Így viszont, hogy nem ismerjük meg Anyegin életútjának további részét, csak sejtésünk lehet róla. Ez éppen, hogy fokozattabb hatást kelt a befogadóban, miképpen egy lezáratlan film is sokszor hatásosabb, ha valami űr „tátong” benne. Ilyenkor a néző/olvasó aktivitása és szubjektivitása erősödik. Az Anyegin szerelmi történetének lezáratlansága meghagyja azt az érzést, hogy ne negatívan búcsúzzunk el a főszereplőtől, hiszen egy reménytelen szerelmes mindig oly’ sajnálnivaló…

[1] http://sagv.gyakg.u-szeged.hu/tantargy/orosz/public.www/demo.htm

[2] https://mult-kor.hu/cikk.php?id=1283

[3] A capriccio (ol., ejtsd: kapricscso), zenei kifejezés, mely azt jelenti, hogy valamely zenedarab előadása időmérték és kifejezés tekintetében az előadó művész tetszésére van bízva; jelenti még a zenedarabok szeszélyes, tréfás modorban való előadását is (…)
https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-a-pallas-nagy-lexikona-2/a-a-13/a-capriccio-20E/