Szabadi Klaudia korábban haditudósítóként, majd szerkesztőként dolgozott számos újságnál. Pályafutása során az írói álnéven írt romantikus regényei jelentős sikert arattak az olvasók körében, de a szerző a riportkönyvére a legbüszkébb. Három és fél napot töltött egy forgatócsoport tagjaként Ruandában, majd hazatérve úgy döntött, hogy az ott töltött időszak tapasztalatait „Halj meg tuszi!” címen adja közre. 

Ndtuye Gabriel, a könyv egyik főhőse, aki nyolcévesen egy fa mögé bújva nézte végig, ahogy felgyújtják a kunyhót, amelyben bent égett az édesanyja és pár hónapos húga. (Azért menekült meg, mert röviddel korábban küldte el az anyukája vízért…)

A  könyvében azt írja, a ruandaiak megbocsátottak egymásnak, békejobbot nyújt az áldozat a gyilkosnak. Ez olyannyira hihetetlen, hogy mindenféle rosszindulat nélkül, de mégis feltételez valamiféle túlzást.
Szabadi Klaudia: –
Nem így van. A könyvemben leírtak szó szerint igaz tényeken alapulnak, egyetlen túlzó vagy általánosító megállapítás sincs benne. Saját magam is nehezen hittem, hogy létezik ilyesfajta megbocsátás, és ahogyan ön is, magam is folyamatosan kételkedtem. Ennek a kételynek pedig – higgye el – , minden beszélgetésnél hangot is adtam, többször is rákérdeztem a kötet szereplőinél, hogyan képesek így látni a világot. Így, ahogyan valljuk be, mi nem nagyon…Kivétel nélkül ugyanazt a választ kaptam: ők csakis így képesek továbblépni, és ha mélyebben belegondol, igazuk van.

Évfordulós megemlékezés a Nyamata melletti futballpályán lemészárolt tuszikra

Persze ebben a kormánynak is erős szerepe van.
SZK: –
Igen, bizonyos szemszögből nevezhetjük akár diktatúrának is, hiszen a vezetés, amelyre a ruandaiak azt mondják, kiváló, elsődleges feladatának azt tekinti, hogy mindennap jól a lakosság eszébe vésse, felejteni kell, megbocsátani és továbblépni. Ezt harsogja a tévé és a rádió, és ezt harsogja Paul Kagame elnök minden nyilvános felszólalásán. Tudni kell, hogy őt gyakran támadják a belpolitikája miatt, de egyelőre a tények azt igazolják, a Kagame-féle vezetésnek van jövője Ruandában. Egyébként Kagame volt az, aki a Ruandai Hazafias Népfront vezetőjeként került hatalomra, és aki voltaképpen legyőzte a hutu kormányzatot, illetve véget vetett a népirtásnak. Érthető, hogy a népe megbízik benne, és követi, illetve persze nyilván közrejátszik valamiféle pszichológiai manipuláció is: az emberek hiszik, hogy amíg Kagamét követik, illetve támogatják, nem történhet meg Ruandában egy újabb genocídium. Én azt mondom, legyen így, mert Ruanda
békéje igen törékeny, még akkor is, ha egyelőre nyugalom van.
– Ezt hogy érti?
SZK: –
Úgy, hogy valójában, ahogyan mondani szokás, egy puskaporos hordó ez a kicsike állam. Ha olvasta a könyvet, tudja, hogy akikekkel beszélgettem, mind megbocsátottak szüleik, családjaik gyilkosainak, de mindannyian emberek vagyunk, érző lények. Tehát, ahogyan mi is, ők sem tudhatják, hogy egy adott pillanatban mi hozza ki belőlük a vadállatot. Szeretnék hinni, hogy semmi, de az ösztönöket nem lehet elnyomni. Ez világosan kiderül a főszereplő, Gabriel vallomásából, akinek úgy kellett megfékeznie egy rokonát, amikor rátört –a teljesen érthető – bosszúvágy a férfira, és akit egy hajszál választott el attól, hogy megölje azt, aki részt vett a mészárlásban. Ez nyilvánvalóan nem elszigetelt eset, és az, hogy velem ő ezt megosztotta, figyelmeztetés is egyben, hogy az emberek nem egyformák, van, aki képes a megbocsátásra, van, aki nem. Áprilisban töltöttem Ruandában három és fél napot, Gabriel pedig azóta is rendszeresen ad életjelet magáról, beszámol a sorsa alakulásáról, a közelmúltban írta például, hogy egyre nehezebben visel bizonyos dolgokat. Tehát az ő megbocsátása is bármikor összetörhet, bármikor átfordulhat valami másba, mondom ezt anélkül, hogy bármiféle vészjósló jövőt akarnék sugallni. Ezek a puszta tények, azaz a „felszín alatti Ruanda”.

Az „Emlékezés Napján” a kigali Stadionban 300 médiamunkás dolgozott, köztük a Magyar-Afrika Társaság kétfős forgatócsoportja. Novák András felvétele.

– Lehet valós képet kapni egy ilyen helyzetről néhány nap alatt? Mennyire objektív az Ön ítélete?
Szabadi Klaudia:
– A hitelesség és a tárgyilagosság egyaránt fontos a számomra. Ez speciális helyzet, egy egészen különleges szituáció, amikor is nem kell keresni a riportalanyokat, nincs szükség oknyomozásra; minden ruandainak megvan a saját története, és mindegyikük meg is akarja osztani azt a nyilvánossággal. A három és fél nap olyan tömény volt Ruandában, hogy nem volt kérdés, újságcikknél vagy cikksorozatnál többet érdemel a téma és a kint eltöltött idő. Annál is inkább, mert Magyarországon nem jelent meg mostanában írás a mészárlásról, és annak ellenére, hogy “messze van” Afrika, nagyon kevesen vannak, akik legalábbis hírszinten ne tudnának a húsz évvel ezelőtt történtekről.
És talán egy másik utazás, illetve könyv témája lehet azonban egy nagyon fontos kérdésre, amelyre a mai napig nincsen válasz, és maguk az érintettek, az egykori tuszik sem tudtak erre nekem felelni: hogyan engedhették ők maguk, hogy mindez megtörténjen? Miért nem védekeztek, vagy álltak ellen? Ez az, amire egyelőre ők is még csak a választ keresik, és ezért fontos számukra is, hogy minél több részlet kiderüljön az 1994 áprilisában történtekről!