A Gyönk középiskolai férfi kézilabdacsapatának átlövő irányítója volt a maga 193 centiméteres magasságával. 2002 nyara óta ül, de egyáltalán nem azért, hogy megpihenjen. mellékesen a Budapest-Bamako Rallyt is teljesítette, három társával. Ha az orvostudomány a mai ütemben fejlődik, biztos vagyok benne, hogy rajta nem fog múlni, hogy egyszer a szó fizikai értelmében véve is felnézhessek rá. Hit, értelem, lendület, akarat, vidámság. Bovier György. A Dzsim. (Az itt közölt interjú 2009-ben készült, de az elhangzott gondolatok többsége ma is aktuális. A Szerk.)

– Leszállt az a repülőgép, ami több átszállás után hazahozott Afrikából. Érzed már, hogy tényleg megérkeztél?
– Nyilván azt hittem már megérkeztünk, de még sok utómunkám van a versennyel, hogy teljesen lezártnak tekinthessem. Van még hátra néhány sajtófellépésünk a szponzorok miatt, ezen kívül nekem még közel másfél millió forintom van benne ebben a versenyben, amit úgy terveztem decemberben berakom és januárban kiveszem. Ez az összeg viszont nem kifejezetten a versenyre szánt alap, hanem évek óta bankban álló lekötött pénz volt, egyfajta tartalék, ami most még nincs meg, viszont szeretném visszaszerezni. Van tehát még intéznivaló. Voltak még úgymond meglepetésszerű tételek is, gondolok itt arra, hogy kétszáz ezer forint lett a telefonszámlám. Később osztották meg velünk tapasztaltabb bamakosok, hogy Maliban állítólag nyolcszáz forintért fogadtunk sms-t. Így utólag nézve lehet benne ráció. Édesapámmal is beszéltem néhányszor, ha az autót illetően szorultam tanácsra. Ő kamionos így mindig valamerre Nyugat-Európában értem utol, így ennek is meg volt az ára. Szóval mire hazafelé Brüsszelbe értem, gyönyörűen letiltották a kártyám, én meg nem tudtam, hogy mi történik.

3500 méter magasan - valahol Dunaújváros felett

3500 méter magasan – valahol Dunaújváros felett

– Milyen volt a Budapest-Bamako Rally?
– Ami pozitív élmény volt Afrikában, az nyilván az, hogy eljutottam oda. Nyugat-Európában számtalan helyen voltam, de Afrikában most először. Maga a környezet és a kultúra nagy hatással volt rám. Ami meglepő volt számomra, hogy Afrikában hogyan állnak a székhez. Jobban állnak hozzá, mint Magyarországon, bár ezt sok ország elmondhatja még. Amikor például a mauritán határon mentünk át, szigorúan ott álltak a határőrök állig felfegyverezve, de amint megtudták, hogy a szék hozzám tartozik, egyből mondták maradjak nyugodtan az autóban, nem kell kiszállnom.  Általánosságban vagy nem foglalkoztak a székkel, vagy segítettek.  Ha látták, hogy például van egy nagyobb padka, akkor egyből jöttek, hogy mit tudnak segíteni. Bamakoban pedig, hogy úgy mondjam, majdhogynem találtam magamnak egy saját rabszolgát. A célba érkezést követő hajnal négy órakor lementem a kocsihoz – amiben minden cuccom hagytam –, hogy rágyújtsak egy cigarettára, erre ott van egy pali és mossa az autót. Nála éppen nem volt tűz, de elrohant és hozott nekem. Azt követően minden reggel előre köszönt, segített a lépcsőknél, mutatta hol van a bár, szóval halál előzékenyek voltak. Most úgy gondolom jövőre is kimennék egy olyan csapattal, amelynek minden egyes tagja betartja a szabályokat. Alapszabályokra gondolok, tehát itt túra kategóriában nincsenek olyan komoly szabályok, mint verseny kategóriában. Ha az itiner azt írja, hogy aznap induljunk el korán – nem véletlenül van reggel 7 órakor eligazítás – , akkor tudjunk felkelni, összekészülődni, ne húzzuk az időt. Ne kelljen gyereket vinni magunkkal mondjuk úgy. A csapatban négyen voltunk. Arról volt szó, hogy két ember vezet és intézi az autóval kapcsolatos dolgokat ezek voltunk a Gergő és én. A Szonja és a Béla pedig dokumentálja az egész túrát. Végülis a 8000 kilóméterből 7400-at én vezettem le. Amikor az egyik nap néztem át az autót tök egyedül, odajött egy másik csapat tagja és fennhangon értetlenkedett, hogy ezt miért én csinálom. Mondom neki, mert nincs más, aki megcsinálja. Aztán hozott felszerelést és ő segített nekem.

A Budapest Bamako versenyen - vezetés közben, a nap végén

A Budapest Bamako versenyen – vezetés közben, a nap végén

– 1984. november 15-én születtél Kalocsán. 2009. január 17-én pedig a Te vezetéseddel elindult a BKF csapata a mali célállomás felé. Beszélgessünk e két dátum közt történt dolgokról!
– Háromszor majdnem meghaltam. Hörghuruttal születtem, utána nyolc évesen majdnem vízbe fulladtam a Szelidi-tón. Utána jött a baleset, ami szintén nem volt egyszerű. Az óvoda és az általános iskola jóformán semmi nyomot nem hagyott bennem. Nagyon jó gyerek voltam, tényleg. Édesanyám szerint ma már átestem kicsit a ló másik oldalára. Elég korán érő típus voltam, mire elsőbe mentem már régen tudtam olvasni. Az osztályomban azonban nem éreztem jól magam, így elkerültem egy hatosztályos kéttannyelvű gimnáziumba Gyönkre, ami egy igazán kis falu. Bekerültem a kollégiumba, ahol végigbőgtem az első fél évet, olyan honvágyam volt. Anyámék eléggé megijedtek, hogy mi lesz, talán ki kéne venni engem onnan. Mondta az igazgató nyugodjanak meg, ő látott már ilyet, fél éven belül át fogok esni a ló másik oldalára. Szüleim meg mondták, hogy á nem a Gyuri nem olyan gyerek. A következő fél évben erre sikerült rácáfolnom. Ahogy megszoktam a körülményeket, azzal egyenesen arányosan romlott a tanulmányi átlagom. Kamaszkor, nyílik a tudat, jönnek a bulik, első komoly lerészegedések egy héten háromszor.  Amikor a szögesdróttal körbetekert villámhárítón másztunk át a lánykollégiumba, ott már úgy éreztem legyőztem a honvágyam. A gimnáziumból maradtak meg az igazi barátaim is. Eléggé szétszórt minket az élet az országban, de folyamatosan tartjuk a kapcsolatot és amilyen gyakran csak tudunk, találkozunk.  A kézilabda is giminek köszönhetően érkezett az életembe. Volt egy kötelező tevékenység suli mellett, a másik két opció a társastánc és a fazekas szakkör volt, így értelemszerűen maradt a sport. Elején nagyon komolyan vettem, aztán már inkább hullámzó volt a hozzáállásom. Amikor harmadikos koromra ismét komolyan vettem és jól ment, akkor jött a baleset.

– 2002. július 22.: Mi történt?
– Addig a nyárig az összes szünidőmet a Szelidi-tónál található nyaralónkban töltöttem a barátaimmal. Bulizás, strandolás, pihenés volt az állandó program. Azon a nyáron ott volt az EFOTT-fesztivál, július 17-21-ig. 2002. július 22-én volt a balesetem, utána keserédesen gondoltam rá, hogy legalább még a fesztivált kihúztam épen. A baleset napján, Kalocsán voltam német órán és a hazafelé tartó buszra sokat kellett volna várnom, így elfogadtam egy arra járó ismerősöm felajánlását, hogy hazavisz autóval.  Hazafelé tartva egy pillanatra letértünk az út szélére, jobbra, ami nem is lett volna baj, de a hirtelen korrigáló mozdulattól, az autó irányíthatatlanná vált és megpördült. A szembe oldalon lévő mély árokba csapódtunk az autó anyósülés felőli oldalával. Lényegében az ajtó törte el a bordáimat, három csigolyámat és megsérült a medencém is. Két csigolyám lent tört a derekamnál, amik – lévén a velő nem sérült bennük – mint egy sima törés összeforrtak, a háti tizenkettes csigolyám, ami középtájon van, viszont darabokra tört szét. Ez szétvágta a csontvelőt, ez okozta a bénulást. Közvetlenül a baleset után annyira emlékszem, hogy fekszem egy babföldön és üvöltözöm a mentősökkel, amiért szétvágják rajtam a vadonatúj ruháimat. Sokkos állapotban voltam. Az autó meg ott fekszik mellettem. Miután kirepültem belőle, még megpördült a levegőben és mellém esett. Rám, nem mert zuhanni. A mentőben rájöttem, hogy a mentőorvosnál tettem le a jogosítványhoz szükséges egészségügyi vizsgát hetekkel azelőtt. Beszélgetésbe kezdtem vele, de intravénásan alvásra bírtak. Útban Kecskemétre kétszer állt meg a mentő, hogy tudják mérni a vérnyomásomat. Kecskeméten átestem egy öt órás beavatkozáson, kaptam fémlapokat és csavarokat. Ezek után következett a rehabilitáció időszaka Nagykőrösön. Július végétől egészen Karácsonyig voltam ott.  Minden nővérrel jóban voltam természetesen, reggel a fahéjas kávémat ágyba kaptam egy idő után.
– Ahogy most mesélsz, úgy érzem visszaszerezted az életkedvedet, pedig átmeneti időre nyilván különváltál tőle…
– Sok ideig nem mondták meg, hogy mi történik. Azt mondták az orvosok, hogy nem tudják mi lesz, mi lehet. Azt hittem meg fogok gyógyulni. Körülbelül három héttel a baleset után esett le teljesen, hogy mi is történt velem. Egy konkrét eset után rájöttem, hogy milyen mértékű a bénulásom és ez milyen életvitelt von maga után. Rájöttem, hogy ez tartósabb állapot lesz, mint elsőre gondoltam. Ott kicsit megtörtem. Ez az időszak egy hónapig tartott körülbelül, kértem ne látogassanak meg, nem akartam találkozni emberekkel. Abban a stádiumban még ágyban tornáztattak, iszonyatos fájdalmaim voltak. Úgy döntöttem, hogy minél hamarabb el akarom érni azt a szintet, hogy kikerülhessek a kórházból és nagyon keményen elkezdtem nyomni a tornát. Mindig többet és gyorsabban haladtam a tornával, mint ahogy elő volt írva. Szenvedtem, mint az állat, de nem érdekelt. Mondták üljek aznap 20 percet, ültem egy órát. Elájultam, másnap újra kezdtem. Volt egy rehabilitációs eszköz, amiben felállítottak. Mondták maximum 5 percet tudok majd állni, utána elájulok majd, annyira leesik a vérnyomásom ennyi fekvés után. Mondtam magamban, biztos nem rólam beszélünk. Elsőre álltam húsz percet, ami nem volt normális dolog alapvetően. A nyolcadik perc után alig láttam, de lenyomtam. A főorvos azt mondta, mióta itt dolgozik ilyet még nem látott. Megköszöntem. Másnap álltam egy órát, utána amennyit akartam.  Így haladtam.
– Egyszer hajnalig beszélgettünk egy belvárosi étteremben. Lélekemelő, értelmes eszmecsere volt, minden mondatodban éreztem az élet iránti rajongásod. Hogyan tudtad megőrizni a pozitív világképed a baleset után?
–  A szüleim mindent megtettek és megtesznek értem, nekik rengeteget köszönhetek. Sok energiát és szeretet kaptam tőlük ezen az úton. Alapvetően mindent újra kell tanulni egy ilyen baleset után. Tényleg mindent, a legalapvetőbb dolgokig. Olyan mintha újra egy kisgyerek lennél. Az agyad és a kezeid maradnak épek. A kezeid lesznek a lábaid is gyakorlatilag. Mindent azzal kell intézned. Székből ki, székbe beszállás, akkor is, ha kiesel belőle. Lépcsőn le, padkán felmenni. Az olyan szituációk kezelése, mikor bulizás közben hanyatt esel székkel együtt a színpadon, szóval mindent. A főorvos ahhoz kötötte az első hazalátogatásomat a rehabilitációról, hogy szeretné látni, ahogyan ki és be tudok szállni a székből. Egy régi barátom születésnapi bulijára mindenképen el akartam jutni, úgyhogy volt motiváció. 2002. október negyedikén úgy döntöttem, hogy kiszállok az ágyból a székbe és vissza, kijutok onnan hétvégére.  Édesanyám jött értem és elvitt a barátaimhoz. Október ötödikén újra kint voltam az életben és söröztem a barátokkal. Az első szabad hétvégémen bulizni mentem.  Decemberben aztán már hazamehettem végleg. Amikor először lementünk a barátaimmal a megszokott törzshelyünkre még a füst is megállt. Mindenki ismert és mindenki tudott a balesetről. Az első két nap még ijedten súgtak össze az emberek, ha megláttak, a harmadikon már ők nyitották az ajtót, hogy be tudjak menni.
– Mennyi időbe telt elfogadni ezt az új élethelyzetet?
– Azt szokták kérdezni: hogy megszoktam-e már ezt? Erre azt tudom válaszolni, hogy nem lehet megszokni, csak meg lehet tanulni vele élni. Teljesen különböző a két dolog. Nyilván én is akarok járni, újra sportolni. Nagyon hiányzik a sport. Hiányoznak olyan apróságok, hogy a barátnőmet – bár most éppen nincs kit – jól beledobjam a vízbe, mikor strandolunk. Amíg ép vagy, nem is gondolsz ilyen dolgokra és nem is értékeled. Nagyon sokszor ezek a jelentéktelennek tűnő dolgok hiányoznak. Táncolni mondjuk már nagyon megtanultam így is. Kalocsán van egy hölgyismerősöm, akivel meglepően ügyesen táncolunk együtt.
– Meséltél egy feladatról, ami neked van kitalálva. Mégsem tartott sokáig a „révészkedés”, holott több visszajelzés is azt mutatta, az épek mellett pozitív hatással vagy a sorstársaidra is. Hogy volt ez?
– Megkeresett egy mozgássérülteket segítő alapítvány elnöke, hogy hallott rólam és nincs-e kedvem az Országos Rehabilitációs Intézetbe kimenni tanácsokkal segíteni a friss sérülteknek. Kimentem és egyből máshogy kezdtem dolgozni, mint az ott lévő ép ápolók. Ők szabály szerint tevékenykednek, hogy melyik alkalommal mit szabad mondani és hasonlók. Hát én őszintén szólva leszartam ezeket. Úgy kezdtem egyből, hogy nem kell semmiféle rinyálás, csináljuk! Gyakorlati dolgokat mutattam először és meglepően jól működött, ahogyan velük dolgoztam. Hamar oldódott a hangulat és ilyenkor a harmadik kérdés általában, hogy hogyan működik a szexuális élet így. Ez mondjuk igaz az épekkel való beszélgetésekre is (nevet). Nincs ezzel baj, én nagyon szívesen válaszolok mindenre, a társadalom legtöbb tagja ugyanis nincs tisztában szinte semmivel, ami a székkel kapcsolatos. Ez mondjuk 60-40 százalékban a nyomik – mi így hívjuk a barátaimmal ezt az állapotot – hibája. Egy ép ember fél, ők nem fognak nyitni. Ebben a kapcsolatban ez a mi dolgunk. Körülbelül egy évig jártam ki hozzájuk. Ez a tevékenység egyébként társadalmi munkában történik, egy idő után elkezdtem dolgozni és a munkáim mellett már sajnos nem tudtam erre időt szakítani.  Akikkel foglalkoztam, nekik otthagytam a telefonszámom és a későbbiekben volt, aki keresett is.
Bemutató játék a gyerekeknek
– Ejtőernyős tandemugrás, sivatagi rally-verseny vezetés… Mindezek a balesetet követő dátumokkal. Mire készülsz még?
– Amit nagyon kipróbálnék az a rallyversenyzés. Egy volt barátnőm navigátor és ő mesélte, hogy a bajnokságukban van egy kerekes székes srác és jó időket is megy. Emellett nagy élmény lenne, ha utasként elvinnének egy Forma 1-es autóval pár gyors körre. Ha legközelebb lesz a Hungaroringen ilyen lehetőség, arra áldoznék egy összeget, ha úgy alakul. Minden, amiben sebesség van, az tetszik.
– Sok emberrel vagy kapcsolatban. nagyon sokan ismernek. A rally ideje alatt három másik emberrel voltál hetekre összezárva egy terepjáróba. Jó emberismerő vagy?
– Mindenkit megcsal néha az ösztöne, nyilván engem is. Idealista ember vagyok, nagyon akarok hinni az emberekben és egyre többször csalódom. Szeretnék óvatosabb lenni, de közben szeretnék hinni is.

– Mit tartasz értéknek egy emberben? Keresel valamit?
– Van olyan haverom is, aki 7-es BMW-el jár és havi több milliót keres és van olyan is, aki az anyjával él és a húsz megás nettel elvan, gyakorlatilag ennyi az élete. Az más kérdés, hogy kikkel érzem jól magam. Olyan emberek társaságát keresem, akikkel el tudok beszélgetni lényegében bármiről. Akik tudnak viselkedni bizonyos helyeken. Én se a baleset előtt, se utána nem voltam olyan – pedig elég sok helyen, elég sok buliban megfordultam -, hogy ha berúgtam, akkor török-zúzok, trágárkodok.
– Az aranyhalat elvitte a ciánszennyezés, a jó tündért pedig a gazdasági világválság… Maradtak még kívánságaid?
– Nem kívánok semmit, igyekszem mindent magamnak megoldani. Elég talpraesett, vagy most már inkább kerékreesett vagyok. Persze időnként mindenkinek elkél a segítség. Nemrég azt álmodtam, hogy egy napi időre újra járni akartam. Ez fura dolog, mert álmomban azt is kérhettem volna, hogy legyek újra ép, de csak egy napot kértem, amikor is kora reggeltől késő estig futottam, sportoltam, mindent csináltam. Ami cél igazából – hála az égnek elég jól haladnak a kutatások a gerincsérültekkel – valahol külföldön alávetni magam egy beavatkozásnak. Ez lehet őssejt terápia, vagy bármi más, amelyik éppen a legfejlettebb lesz. Egy évet az adott országban kéne töltenem, amit a műtét előtt és utáni rehabilitáció, tanulási folyamat tenne ki. Ami után újra tudnék járni, újra tudnám használni a lábamat. Ez mindig itt van a fejemben, csak már egyre ritkábban jut eszembe. Nem tudok már azzal foglalkozni, hogy nyomi vagyok, mert van már rengeteg minden más az életemben. A mindennapi célok, a kihívások, amiket teljesítenem kell, a hosszú távú célok, amik eléréséért dolgozom.
Fotók: Hajdú Rita és Szabó Balázs