Komoly kihívásként élheti meg az ember, ha időről-időre ki kell lépnie a komfortzónájából. Még egy kéthetes nyaralás alkalmával is gyakran előfordul, hogy valaki belefárad a pihenésbe, és szinte pánikszerűen menekül hazafelé, jól megszokott környezetébe. De vajon hogyan éli meg az ember, ha ez a kis „kiruccanás” évekre szól…?

lazarus.elte.hu / Zentai László / Google Maps

Budapesttől 264 km-re található Mezőgyán: a Kis-Sárrét nevű kistájat alkotó, Békés megye észak-keleti részén fekvő, alacsony lélekszámú – mintegy 1000 fős – települések egyike, közvetlenül a magyar-román határ mentén. Tipikus dél-alföldi falu, kertes házai rendezetten sorakoznak a főút mentén, 5-10 párhuzamos és keresztutcával kiegészülve. Nevezhető a béke szigetének, kiemelten hátrányos helyzete ellenére is – vagy éppen pont ezért.

Árpád utca | A szerző felvétele

A legközelebbi város a román oldalra került Nagyvárad (Oradea) lenne, de gyakorlatilag megközelíthetetlen – a trianoni határok a falu és az egész térség helyzetére a mai napig rendkívül rossz, elszigetelő hatással bír. A helyiek hivatalos ügyeiket a kb. fél óra buszútra lévő Sarkadon, a járás központjában, Gyula városában és Békéscsaba megyeszékhelyen intézik, az igencsak szegényes munkalehetőségek híján pedig sokan választják az ingázást is.

„A központjukat veszített települések, kistérségek fokozatosan halmozottan hátrányos helyzetbe kerültek és évtizedek alatt létrejött egy elmaradott rurális övezet a keleti határ mentén, amely ter[ül]etet immár szemléletesen a »periféria perifériájaként« említenek.”

Kis-Sárrét Fejlesztési Koncepció (kivonat)[1], 2005

A meglepően korszerű Debrecen-Komádi-Sarkad-Gyula menetrend szerinti autóbuszjárat lavírozik a keskeny utcákon – a hajnali, napkelte előtti indulás ellenére már teljes világosságban érkezünk Mezőgyán, aut. vt. megállóhelyre. Kétórai utazást követően aggódni kezdünk, vajon jó helyen szállunk-e majd le: a település határát jelző táblától folyamatosan figyeljük a templomtorony feltűnését, hiszen a centrumba igyekezünk. Jóllehet, én azon az állásponton vagyok, hogy ha a település stimmel, nagy baj már nem lehet.

Fel is tűnik a 18. század végi építésű református, országos védettséget élvező templom tornya, és a falu talán egyetlen, meglepően jól biztosított gyalogátkelő-helye, mely a biztonságos közlekedést szolgálja a templom, a parókia, az általános iskola, a takarékszövetkezet, a vegyesbolt és a polgármesteri hivatal között. Nem is olyan rövid ez a felsorolás, mintha csak az egyik budapesti kerület központjának intézményeit sorolnánk fel.

Árpád utca | A szerző felvétele

Az első ember, akivel találkozunk, a templom gondnokasszonya – derűje, mosolya úgy tetszett, mintha soha egész életében nem lett volna még szomorú. Leendő munkáltatónk, a fiatal, tizenöt éve itt szolgáló református lelkész nem különben – tekintetéből, szavaiból, emberi megnyilvánulásaiból sugárzik a vallásos lelkület, az emberek szeretete és az, mennyire szeretné, ha itt maradnánk. Kettő plusz egy év, ingyenes lakhatási lehetőséggel, fővárosi viszonylatban sem rossz jövedelemmel (helyi viszonyok között pedig pláne), a feladat a helyi idősek segítő tevékenységének adminisztrációja, naplózása, illetve részvétel a szociális ellátó rendszer munkájában.

A munka részleteinek átbeszélése közben hamar megtaláljuk a közös hangot leendő „főnökünkkel”, aki nem átall minden felmerülő kérdésünkre válaszolni, igyekezvén minimalizálni a bennünk rejlő kétségeket. Nem átall tévedni, hibázni és elismerni azt, nem átall velünk együtt nevetni azon, hogy a 2018. évi naptár végét böngészve próbálta kitalálni, melyik nap mikorra esik január első hetében. A 2019-re vonatkozó adatok még nem aktuálisak…

2016-ban újították fel a településen átvezető utat | Google Maps / A szerző felvétele

Következő napirendi pont a leendő ház megtekintése – mivel szinte minden ház ugyanabba a típusba tartozik, a lényeg a belsőn volt. A néhai néni örököseitől vásárolt ingatlanban szinte érezni lehetett a volt lakó jelenlétét is, berendezési tárgyai különösen vonzóak lehetnek azok számára, akik a mai korban ismét reneszánszát érő „retro stílus” elkötelezettjei. Ez a kitétel pedig inkább vonatkozik azok értékére, mintsem állapotára – igazolja ezt példának okáért az egyik sarokban megbúvó 150 éves, restaurálásra váló szekrény.

A ház mögött garázs, gazdasági épületek, kazánház, és két kecske, Gizi és Manci, akik közül az egyik „hasas”. A jelző igencsak logikus, noha nem hallottam még – azt hiszem, néhány hónapnyi tartózkodást követően akár egy saját szótárt is kiadhatnék az új szavak feltüntetésével.

„Településünkön a közép-tiszántúli és a hajdú-bihari nyelvjárásokat találjuk. Ezekre jellemző főként a hosszú í-zés (pl.: níz, míz, mír stb.), az ő-zés szinte teljes hiánya (pl.: seper, csepeg, veres stb.), aminek következtében az e hangok szinte mérhetetlen túlsúlyba kerülnek. Másik jellegzetesség az ú, ű erősebb megterhelése az u, ü rovására (pl.: fűves, útas, kútak stb.) illetve a köznyelvi hosszú ú és ő helyén (pl.: lú, lű, szű, fúrú … stb.).

A mássalhangzó előtti magánhangzó megnyúlik, félhosszú vagy néha egészen hosszú lesz (pl.: kitísztúl, repűl). Mássalhangzó ejtésében feltűnően erős a j-zés, az ly helyén mindenütt, de néha az l helyett is (pl.: jány, tajiga). Többesszámú birtokos személyjel –ok/jok, -ek/jek, -ök/jök (pl.: fájok, kertyek, biciklijök). A hoz/hez/höz rag –ho/he/hő formában található (pl.: asztalho, tűz, házho). A családnév képző –ék után, mind a hol? mind a hová? kérdésre elmaradhat a rag (pl.: Fejesék voltam, Ráczék megyek). Általában a v-tövű igék és a megy-ige jelen idejű 1. szám 3. személy ragja a kijelentő módban is n (pl.: megyen, leszen, teszen). Ezzel szemben a felszólító módban az n-rag helyett k-áll (pl.: adjík, vegyík, menyík). [Itt ld. még: hosszú í-zés (a Szerk.)].”[2]

Még csak két órája vagyunk itt, de lassan indulnunk kell, a buszmenetrend jelentős hatással van ott-tartózkodásunk időtartamára. Úgy érezzük, több a kérdés, mint a válasz, szívesen maradnánk még. A buszmegállóban állva találkozunk egy nagymamával és az unokájával. Hamar megmutatkozik az errefelé mindenki ismer mindenkit effektus – a Tiszteletes úr percek alatt feltárja az asszony és unokája családi kapcsolatait, egyetlen vezetéknévből kiindulva.

Ők az utolsó faluból jöttek, a szomszédos Gesztről, ahonnan már nincs tovább: ez Magyarország vége, átjárás nincs, a zöldhatárt leszámítva. A hazafelé tartó busz is az ellenkező, keleti irányú megállóból indul – nem gondoltam volna, hogy ennyi év budapesti közlekedés után két megállóból is ki tudnám választani a rosszat. És valóban: a busz Geszten egyszer csak egy zsákutca táblával kerül szembe, ahol megfordul, és indul vissza.

Bár a helyi viszonyok majdhogynem kétségbeejtőek tűnhetnek, mégsem érezzük a „mérhetetlen leszakadást”, igaz, nem sok időnk maradt. Legalábbis a központ környéke nem sokban különbözik az ország nyugati végében álló falukétól, az elsősorban EU-s pályázati pénzek szemlátomást ide is eljutnak – ebből finanszírozzák a helyi ellátórendszert is.

„A Kis-Sárrét települései közül (Biharugra, Geszt, Mezőgyán, Körösnagyharsány, Zsadány) az ország és Békés megye perifériáján, jelentős közlekedési kapcsolatoktól távol »élik« a leszakadó magyar kistelepülések életét. Megszűnő munkahelyek, romló, mezőgazdasági eltartó képesség, elvándorlások, öregedő népesség, hiánygazdálkodás, rossz elérhetőség, fejletlen infrastruktúra stb.

Az itt maradottak többségét sem a térséghez való kötődés tartotta itt, hanem a máshol sem jobb elv, s a népesség elvándorlásának mérséklődése is inkább annak tudható be, hogy a vállalkozó szellemű »mozgásképes réteg« már rég elment. Közlekedési kapcsolataival, térségi helyzetének következtében valamivel kedvezőbb mutatókat produkáló Zsadány helyzete is sajnos csak egy fokkal jobb a térség többi településének helyzeténél, s ez a térségben zajló folyamatok megállítására, megfordítására önmagában kevés.

Mi az ami miatt azonban e települések mégis más helyzetben vannak a többi már leszakadó magyar faluhoz képest? A lehetőség!

A Kis-Sárrét területen található települések táji, természeti adottságaik folytán, az egyedülálló természeti környezetnek köszönhetően olyan lehetőséggel rendelkeznek, amely más magyar falvaknak nemigen adatott meg. (…)”

Kis-Sárrét Fejlesztési Koncepció (kivonat)[3], 2005

A kissé ködös időben, fáradtan, de Attila, a lelkész hangjától és gondolataitól kísérve próbálom rendezni elmémet és igyekszem ellenállni a rendkívül erős emocionális impulzusoknak, melyek a budapesti maradás mellett kardoskodnak. A realitás, a logika azonban hasonlóképp erős érvekkel operál: a segítés szeretete, az elhivatottság, az előrelépés lehetősége mind anyagilag, mind erkölcsileg. De a leginkább az, hogy várnak minket vissza… Nagyon.

Nem sokkal a távozás előtt jelent meg ez a busz. Rendkívül megörültem neki: ilyen típus Pesten is jár…

Jómagam életem 30 évéből 25-öt vagy a fővárosban, vagy annak közelében töltöttem. A budapesti tömegközlekedés vagy a vasút szeretete mindig is hozzákötött a városhoz, ahogy jelenlegi, szintén nehéz helyzetben lévő területen – Budapest VIII. kerületének elmaradott része – végzett tanítási munkám is.

Ilyen előzményekkel kiváltképp nehezen vágok bele ebbe a nagy kalandba, még úgy is, hogy egy év után valószínűleg ugyanolyan nehezen térnék vissza. Ezt azonban sosem tudnám meg anélkül, ha nem próbálom ki…

[1]http://www.mezogyan.hu/?module=news&action=getfile&fid=12318

[2]http://www.mezogyan.hu/?module=news&action=show&nid=12311

[3]http://www.mezogyan.hu/?module=news&action=getfile&fid=12318