Élt a Hunyadi téren egy kerekesszékbe bebörtönzött fiatal író barátom. Néha túl jó volt a kedve, abból lett a baj. Sok emeletet zuhant, több mint száz helyen törtek el vagy repedtek meg a csontjai. Volt utána vagy harminc műtétje. Idő teltével nem bírta a szervezete ezt az extrém terhelést. Fiatalon költözött el a Hunyadi térről. Melyik kerületbe? Hát függőlegesen felfelé, az égi kerületbe költözött. Hátrahagyott életműve egy nyomtatott könyv: Használati utasítás börtönhöz (novellák, versek), egy elektronikus formátumú könyv: Orosz rulett, valamint egy nagyjátékfilm Zuhanórepülés, és a Nyócker rajzfilm, ami halhatatlanná tette a nevét: Nagy Viktor, így hívták a barátomat. KRAUSZ TIVADAR írása.

Nagy Viktor - Fotó Somorjai László

Nagy Viktor – Fotó Somorjai László

Ha „csak” író lett volna, hamarabb halt volna meg, mint ahogy a valóságban történt. Szerencsére „szamuráj író” volt, így nem adta föl, dacolva az állandó fájdalmakkal harcolt a végsőkön is túl. Balesetét eleinte nem akarta elfogadni, szájába vett egy maroklőfegyvert és elsütötte, a golyó a koponyacsontban állt meg, túlélte. Ezután kezdtem el vele igazán barátkozni. Ismertem őt a balesete előtti életéből, tudtam, hogy tehetséges költő, tudtam, hogy barna öves karatés, de külön utakon jártunk. A sikertelen öngyilkossági kísérlete után ezt mondtam neki: Egy szamurai nem így hal meg. Ezen elgondolkozott.

Ajánlatot tettem neki, miután jó karatés alapjai vannak, kardozzon velem hetente kétszer, háromszor, megígértem neki az egyesületi edzésekre is elviszem majd rendszeresen, aztán ha öngyilkos akar lenni, a szeppuku az igazán méltó szamurai halál. Ez a gondolat igen megtetszett neki. Rövidesen rendszeresen kardoztunk. Acélkardokkal gyakoroltuk a vágásokat, a küzdelmet pedig fakardokkal, bambuszkardokkal, minden védőfelszerelés nélkül. Ütöttük-vágtuk egymást kíméletlenül. Hatalmas élvezet volt.

A Nagy Viktorral végzett a párbajoknál, csak barna öves fakardos vizsgámon volt részem keményebb küzdelmekben. A pusztakezes önvédelmet is gyakoroltuk. Volt, hogy olyan keményen hárított, hogy fájt őt támadni /hiszen a székből nem hátrálhatott/, egyszer olyan keményen hárított, hogy eltört a kéztőcsontja egy pontatlan hárításnál, ennyire nem kímélte önmagát. Mondogattuk is egymásnak: – Ne sajnáld magad! Úgysem sajnál senki! – Csak miután jól elfáradtunk, vettük elő a verseket, novellákat, forgatókönyv terveket.

A két kard iskolája

A két kard iskolája

Viktornak a budosporttól és bushido világnézettől újra életkedve lett, céljai lettek, barátnője is lett, jobban bírta a szüntelen fájdalmakat, mint a sportolás megkezdése előtt. Persze rossz pillanataiban mondogatta azért, ha sort kerít a szeppukura, nekem kell őt lefejeznem majd, hogy ne szenvedjen sokáig. Ilyenkor megbeszéltük melyik karddal végzi a harakirit, s én melyik karddal fejezem be a szeppukut, mint lefejező ember, kaishaku. A becsülettel elnyerhető halál gondolata mindig megnyugtatta. Nagyon komolyan vettük ezt a szamurájosdi játékot. Egyetlen más budo-sporttársammal sem tudtam ilyen mélyen megélni a bushido tudatot, mint vele, pedig már a harmadik kardiskola az, ahol tanulok, és időnként különféle pusztakezeseknél is vendégeskedem.

Mire volt jó nekünk, mai hobbisportolóknak a középkori bushido-tudat? Viktornak a túlélésre, a bushido nélkül bizonyára kevesebbet élt és alkotott volna a balesete után. Nem lett volna hozzá elegendő lelkiereje, hite, optimizmusa, ami valójában heroikus pesszimizmus volt. De a bushido adott még neki egy kevés időt és alkotóerőt és fájdalomtűrő képességet. Neki nem kellett megmagyarázni, mit jelent ez a mondat: „A bushido a halálban gyökerezik.” Nekem mire volt jó? Arra, hogy amikor fáradt voltam, mert munka, írás, edzések, fáradtan is összeszedtem magam, azt mondtam, a szamurai barátom vár, nem okozhatok neki csalódást. Mennem kell, vásárolnom kell a részére, edzenem kell vele, s utána fel kell olvasnunk egymásnak az írásainkat, és azokat meg kell vitatnunk, keményen meg kell kritizálnunk egymást, amin aztán össze kell vesznünk, hogy végül kibéküljünk, némi versjavítás után. Ez nem ment volna bushido nélkül. Viktorral, hitem szerint még most, jóval a halála után is tartom a kapcsolatot. Nem szellemidézésről, spiritizmusról beszélek, hanem arról, hogy amikor kézbe veszem ugyanazokat a kardokat, amiket valaha Viktor is a kezében tartott, érzem a lelki jelenlétét.

Krausz Tivadar - fotó Berecz Valter - hír24

Krausz Tivadar – fotó Berecz Valter – hír24

A szamurai kardok furcsa spirituális tárgyak. Mindegyiknek saját lelke van. Először is a kardkovács teszi bele a munkával a lelke egy darabját. Aztán a karddal gyakorlók a gyakorlások során szintén adnak a kardnak a lelkükből. A kard pedig kétszer annyi energiát ad vissza a gyakorlónak, mint amennyit a gyakorló belead. (Hogy lehetséges ez? A sportolás általában fáraszt, de a budo-sportok energetizálnak a szellemi energiák mozgósítása révén.) Tehát, amikor olyan karddal gyakorlok, amivel valaha Viktor barátom is gyakorolt, akkor a kard közvetíti felém azokat a szellemi erőket is, amiket valaha Viktor töltött kitartó gyakorlásaival a kardba. Hogy ez csak képzelődés? Ki lehet próbálni. Nem elég pár pillanatig próbálkozni, sok év próbatétel kell hozzá. Viktor írásaira rákeresni viszont csak néhány kattintás, ajánlom, olvassák a Hunyadi téri írót, Nagy Viktort. Sokkal nagyobb élmény, mint amekkora fáradtság. Ebben a hatásban jó irodalom és bushido megegyeznek.