Dizzy Gillespie emlékezetünkben úgy él, mint aki zseniális trombitásként átformálta a jazz világát. Életének és eredményeinek áttekintése nem lenne teljes, ha említés nélkül maradna az a bahá’í eszme, amely látványosan inspirálta és motiválta munkásságát, az a meggyőződése, hogy minden egyes ember egy nagy közös család része.

„Dizzy egy szervesen felépülő áttörést hozott a zenében” – jegyezte meg Dizzy Gillespieről egykori zenésztársa és barátja, a jazz-zongorista Mike Longo. „Hangzása oly elképesztő mélységekből szól” – mondja Longo, miközben tekintete végigsiklik manhattani lakásának falát borító megannyi közös fényképükön. A bekeretezett képek több évtizednyi közös zenélés pillanatait örökítik meg, amelyeket a legelőkelőbb előadótermek teltházas koncertjeitől Gillespie a Hudson folyó túlpartján található englewoodi otthonában tartott meghitt próbákig bezárólag a legkülönfélébb helyeken csíptek el kiváló fotósok. Ám Gillespie és Longo örök barátságának nem a jazz volt a kizárólagos összetartó eleme. Mindkét férfit mélyen vonzotta Bahá’u’lláh üzenete az emberiség egységéről – az az alapelv, amely a bahá’í hit elfogadásához vezette aztán mindkettőjüket. „Az éjszaka, amikor az együtteshez csatlakoztam, egyúttal az az éjszaka is volt, amikor először hallott a baha’í hitről” – meséli Longo.
Amikor először találkozott a bahá’í hittel egy milwaukeei koncertet követően, Gillespie észrevette, hogy az összecseng gondolkodásmódjával – és egyben zenéjével is. „Amikor a bahá’í hittel ismerkedtem, minden tanítása összhangban volt mindazzal, amiben addig is hittem. Hittem az emberiség egységében. Hittem abban is, hogy valamennyien egyazon forrásból származunk, és nincs olyan emberi faj, amely eredendően felsőbbrendű volna bármely másiknál” – voltak Dizzy Gillespie szavai. „A jazz ugyanazon alapelvekre épül, mint a bahá’í hit” – mondja Longo. „A fajok közötti keveredés még nem volt elfogadott a jazz születésekor. Dizzy úgy jellemezte a jazzt, mint Afrika ritmusvilága és Európa harmóniája között született házasságot, és emiatt, ha szélesebb perspektívából tekintjük, egyben felfogható a fekete népek és fehér népek közti frigyként is. És Dizzy zenéjében különösen az, amiről azt mondják, hogy az új Próféta egy új erőt szabadít föl a világegyetemben, ez volt Dizzynek a bebop… ennek az erőnek a tükröződése.”
Gillespie mély elkötelezettsége az egység és társadalmi igazságosság mellett kifejezést nyert a zenéjét jellemző mindent befogadó szellemiségben és a legkülönfélébb életutakon járó emberekkel történő kapcsolataiban.

A bebop úttörője

Születési nevén John Birks Gillespie a dél-karolinai Cheraw-ban született 1917. október 21-én. Dizzy Gillespie a 40-es évek bebop jazz mozgalmának élvonalához tartozott, akit kora legradikálisabb és legmarkánsabb karakterének tekintettek. A bebop zenét az erőteljes gyors ritmus és a hirtelen hangmagasság-váltás, az összetett akkordfelépítés, és a dallamra felfűzött káprázatos improvizáció jellemezi.

„Rendkívül nehéz dolgokat műveltek” – magyarázza a brit jazz-zenész és zenekritikus Martin Gayford. „Gillespie technikája felrázta a többi trombitás zenészt is, különösen azért, mert oly magas hangokon játszott.”

„Míg Charlie Parker a zenei tagoltságot és a ritmikus megközelítést hozta, Gillespie a harmónia technikai oldalát és nagy showmant adta.”
A bebop korszak tipikus fényképei Dizzyről szólnak, svájcisapkájával és kecskeszakállával” – jegyzi meg Gayford.

Az eleven személyisége és színtiszta technikai virtuozitása – Gillespie védjegyének tekinthető hatalmasra felfújódó arcával, amely, mint kecskebéka ölelte körbe különleges ívű trombitája fúvókáját – igencsak megnehezíti, hogy bárki a nyomába érjen.

„Amikor 8 éves koromban először hallottam egy hangfelvételét, elképedtem attól, amit egy trombitával művelni lehet” – meséli James Morrison, az ünnepelt ausztrál zenész, aki központi figurája volt a londoni Royal Albert Hall-ban 2017. augusztus 4-én tartott, és a BBC Proms koncertsorozat egyik produkciójaként szervezett emlékkoncertnek.

„Mindig is inspirált az általa képviselt trombitajáték” – folytatta Morrison. – „Rendkívül nagy hatással van rám.”

Morrison, aki maga is részt vett több közös produkcióban, úgy véli, Gillespie nyitott személyisége nagyban hozzájárult ahhoz, hogy innovatív zenéjéhez oly sokan kerültek közel.

„Feszegette a határokat, mégis személyisége közvetlen volt. Van egy olyan sztereotípia, hogy az újítók törvényszerűen borongós, mély töprengésbe fordult, saját világukba vonult emberek. Ám Dizzy bőbeszédű volt, és csodálatosan teremtett kapcsolatot hallgatóságával.”

„Ez a zene nem a gondolkodásból ered. Lehetetlen egyszerre gondolkodni és zenélni. Ez az elmét meghaladó pontról érkezik, a boldogság egy olyan helyéről, amely tisztán szellemi. Ez a zenénk serkentő energiája … A Bahá’u’lláh fölszabadította erő a serkentő energia a művészetekben” – tette hozzá Mike Longo.

 Találkozás a bahá’í hittel

A közönség egy tagja ismertette meg Gillespie-t először a bahá’í hittel. Egy milwaukee-i előadás hallgatósága közt volt a kanadai Beth McKenty, akit Charlie Parker, a bebop másik életrehívójának tragikus haláláról olvasott hírek indítottak arra, hogy megszólítsa Gillespie-t. Parker, aki szaxofonon játszott, egyszer úgy fogalmazott Gillespie-ről, hogy ő a „szíve másik fele”. 1955-ben hunyt el, 34 éves korában, hosszas drogfüggőség után.

„Beth felhívta Dizzy-t és azt mondta, »Charlie Parkernek nem kellett volna olyan sorsra jutnia«, majd megkérdezte, hogy válthatna-e vele néhány szót” – emlékezik vissza Longo. – „Így aznap este férjével eljött, és leültek Dizzyvel egy asztalhoz, majd elkezdett a bahá’í hitről beszélni sok-sok olvasnivaló kíséretében.”

Az olvasás és tanulmányozás intenzív időszakát követően Gillespie hivatalosan is csatlakozott a bahá’í valláshoz 1968. április 5-én, Martin Luther King Jr. emberjogi aktivista meggyilkolását követő estén. A zenészt magával ragadta az a hangsúly, amit Bahá’u’lláh tanításaiban az egység kapott, mely megnyilvánul a tudomány és a vallás között, a nemek közötti egyenlőségben és az emberiség egységében.

„Akkoriban őt is, engem is keserűség töltött el az itten faji helyzet miatt, lázongások, meg a sok egyéb esemény…” – meséli Longo. –„Beszélgettünk, és azt mondtam: nem kellene, hogy mindez így legyen. Emlékszem, azt mondtuk, »kell, hogy legyen valaki, aki azt képviseli, amit érzünk«, és akkor találkozott a bahá’í hittel.”

Gillespie a Be or Not to Bop címen megjelent önéletrajzi művében ezt írta: „Amikor a bahá’í hittel találkoztam, minden tanítása egybeesett azzal, amiben addig is hittem. Hittem az emberiség egységében. Hittem abban, hogy mindannyian egyazon forrásból eredünk, hogy nincs olyan faj, amely eredendően felsőbbrendű lenne bármely másiknál.”

„Dizzy ráhangolódott egy hullámhosszra” – mondja Longo.

Gillespie régóta érdeklődött a különféle kultúrák ritmusvilága és zenei harmóniái felfedezése iránt, és Longo úgy véli, hogy Gillespie zenéje még jóval messzebbre nyúlva teljesedett ki a bahá’í tanításokkal történt találkozás után.

„Nagyobb mélységekig jutott el” – magyarázza tovább – „Ha meghallgatja felvételeit időrendi sorrendben, akkor az afro-kubai résznél megfigyelhető, hogy a zenei felfedezőút sokkal mélyebb rétegekig hatolt… egészen a gyökerekig. És ha a hitre gondol, éppen ez volt annak a visszatükröződése, hogy valamennyi ember egy tőről fakad, és olyan szintre jutott ebben, amennyire csak emberi lény megközelítheti a tökéletességet.”

Bahá’í hite Gillespie életének minden vonatkozására kihatott. Azt fogalmazta meg, hogy „egy új felfogást hozott Isten és ember viszonyát tekintve – ember és egy másik embertárs kapcsolatában és a család terén szintúgy.”

„Szellemi tudatosságom nőtt, és amikor szellemileg jelen vagy, az erősen megnyilvánul abban, amit teszel” – írta Gillespie.

Gillespie úgy hitte, hogy a jazz-zenészek azok közé tartoznak, „akik az Univerzummal leginkább egy hullámhosszon léteznek”.

„Mi lenne hát kézenfekvőbb annál, mint egy hullámhosszon lenni a természet törvényeivel és a Teremtővel?” – írta. – „A legjobb példa erre előadásuk, ahogy olyasmiket játszanak el, ami soha azelőtt nem lett a zenével kifejezve? Honnan jön mindez? Kapniuk kell valamiféle isteni inspirációt.”

„Dizzy azt mondta, hogy amit hallasz, az Istentől való megnyilvánulás a zenében.”

„A bahá’í vallásban nem hiszünk abban, hogy bármi jó dologtól el kell szakadni. Elvágni az örökség szálait? A bahá’í-ok abban hisznek, hogy hozd magaddal és dolgozzál azzal másokkal együtt. Építsd be az egészbe, mint valami remekműbe. Csak azért, mert én lila vagyok, egy másik fickó pedig narancssárga, még nem jelenti azt, hogy ne tudnánk egymást kiegészítve összerendeződni” – magyarázta Dizzy Gillespie.

 Az Egyesült Nemzetek Zenekara

„Gillespie sokáig tagja volt a zenekarnak, az 1940-es évektől egészen az 1990-es évekig ” – meséli Martin Gayford. – Úgyhogy olyan lett, mint a jazz egy idős államférfija, és a fiatalabb tehetségek kiváló bátorítója.”

Gillespie legambiciózusabb és végső, zenéjét és vallási hitét ötvöző vállalkozása az Egyesült Nemzetek Zenekara (United Nations Orchestra) megalapítása volt, amely bejárta a világot az 1980-as években. A bahá’í alapelv, mely olyan egységet kíván teremteni, amely megtartja és ünnepeli a kulturális különbözőséget, Gillespie inspirációjának kulcsa volt ahhoz, hogy létrehozza e hatalmas együttest az Egyesült Államok fiatal zenészeivel, valamint Brazíliából, Kubából és Panamából származó kiemelkedő hangszeres és énekes művészekkel.

„Ebben hitt” – mondja Longo – „és ez volt az alapelv, amely létrehívta az Egyesült Nemzetek Zenekarát.” Gillespie nézete szerint mindenki tegye hozzá saját egyediségét, anélkül, hogy kizárólagossá tenné útját.

Örökérvényű hagyaték

1993-ban 75 éves korában bekövetkezett halála óta Dizzy Gillespie továbbra is hatással van a világra. Munkássága zeneakadémiai tanulmányok tárgyát képezi, felvételeit újra meg újra kiadják, és az ifjabb generációk újból felfedezik.

„Amikor valaki előtt tisztelegsz, felmerül a kérdés: utánoznod kell-e?” – fogalmazza meg James Morrison. – „Én úgy vélem, bölcsebb, ha nem ezt teszed. Megfigyelhető egy »Dizzy-izmus« abban, ami történik, ám az igazi tisztelgés a méltó légkör megteremtésében rejlik. Olyan ez, mintha bulit rendezne, és felhívná a résztvevőket a színpadra. Mindig azt éreztem, hogy ekképpen szeretném a rá való emlékezést megvalósítani.”

Azonban Mike Longo azt is megfogalmazta, hogy Gillespie zenéjét még mindig nem érti a világ igazán. Ennek adott hangot temetésén 1993-ban is, amikor arról szólt búcsúbeszédében, hogy „sokan vannak, akik ismerik, amit Dizzy zenélt, de nem ismerik, ahogy zenélt.”

„Jelenleg a zenei nevelők és mások is csupán imitálják” – mondta. – „Nem értik még a zenei tartalmat, csupán a zenei hangzást. Utánozzák a hangokat és igyekeznek újrateremteni az érzést, ám nem sikerül a lényeg megragadása. Így aztán Gillespie-t még nem méltatják nagysága teljességében. Eltelhet még akár újabb 100 esztendő is, mire ez bekövetkezik” – tette hozzá Longo.

*

Az írás eredeti megjelenésének dátuma: 2017.12.07.