Mintha a világ leggyönyörűbb szemű és szemöldökű embereit zsúfolták volna össze a szlovéniai Dobova mellett lévő menekülttáborban. Időről időre a Schindler listája című film egyes képei jutottak az eszembe. Szerencsére az itteni táborlakók nem a halálba, hanem az új élet felé tartanak – még ha ez az élet a legtöbbjük számára valószínűleg nem is lesz egészen olyan, amilyennek reméli.
dr. DONÁTH FERENC önkéntes belgyógyász, kardiológus riportja a menekült-helyzetről a déli határról.

dr. Donáth Ferenc önkéntes orvos (belgyógyász, kardiológus)

dr. Donáth Ferenc önkéntes orvos (belgyógyász, kardiológus)

És persze az is ott motoszkál bennem, mi hogyan viselnénk, ha több ezer mérföld vándorlás után idegen emberek tömegével zárnának kordonok közé? Kimerült gyerekek, terhes nők, családok, fiatal férfiak egymáshoz préselve, úgy, hogy sokan még leülni sem tudnak.

A feszültséggel ilyenkor mindenki alkata szerint küzd meg. Többórányi várakozás után sokan zajongva, lökdösődve próbálnak kiszabadulni az elviselhetetlen helyzetből, némi személyes térhez, mozgási lehetőséghez jutni, vagy ha már végleg elpattant a húr, akkor menni, menni tovább. A zárkózottabbak pedig rosszul lesznek, pánikrohamot kapnak, elájulnak. Ők azok, akik nem látszanak a televíziós felvételeken, de ha elég szerencsések, és van rájuk idő, orvosi kezelés címén kiemelhetők a tömegből.

Ez persze nem megy könnyen. A szlovén rendőrök némelyike sportot űz belőle, hogy megakadályozza a „karámból” való kijuttatásukat. Miért nem lehet őket ott kezelni? – hangzik el újra és újra. „Ilyen körülmények közt nem tudom megfelelően megvizsgálni őket” – szól a válasz. Három napon át, amíg ott vagyok, szinte minden esetnél elölről kezdjük a csörtét. Aztán a kordonon belül megemelik a beteget, mi pedig kint átvesszük.

Induláskor kaptam kötszert sebekre, gyógyszert megfázásra, de nem jutott eszembe alaposan felszerelkezni enyhe nyugtatókkal. Egy kevés van nálam, és ez több esetben nagy segítségnek bizonyul. Aztán kifogyok belőle. Ettől kezdve számtalanszor elátkozom magam: az összezsúfolt emberekről készült felvételeket nézve eszembe kellett volna jusson még otthon, hogy milyen súlyos stressztől szenvednek itt az emberek.

Egészen természetesen, hogy az összezártság a legkevésbé béketűrők között csetepatékhoz vezet. Jól mutatnak az ilyen jelenetek a tévében; „lám, ezek még arra sem képesek, hogy nyugton maradjanak, ha már idetolakodtak” – kommentál a foteljébe süppedve az egyszeri híradónéző.

fotó: Pécsma.hu

fotó: Pécsma.hu

A rendőrök nem durvulnak a szétválasztásnál, a kezelésre kerülő embereken inkább dobálózástól láthatók sérülések, semmint a hatósági intézkedés következtében. A főkolomposokat átviszik egy másik, közeli táborba, mely még annyira sem barátságos, mint ez: itt a szerencsésebbek feje fölé hatalmas fűtött sátor is jut. Aki „későn jön”, azaz a sor végén érkezik, az persze itt is állhat kint, vagy alhat a sáros földön. A másik tábor, egy hajdani gyárépület és környéke, már maga a pokol tornáca.

A harmadik napon érkező menekültcsoport tagjai közt orvoskolléga is van. Hamar kiderül, milyen jól tudunk együttműködni. Én németül beszélek, ő angolul és arabul, az összhang mégis tökéletes közöttünk, rengeteget segít. Mire tovább kell mennie az aktuális transzporttal, mély szimpátia alakul ki közöttünk. Milyen jól jönne otthon az osztályon, ahol állandóan létszámhiánnyal küzdünk – de ez a vonat most szó szerint elment…

Minden orvos fejében ott a képtár: emlékezetes esetek, arcok, akiken tudott segíteni – és akiken nem. Sajnos, az utóbbiak csoportja is szaporodott most.

Egy fiatal nőt hoznak az orvosi sátorba, mellette kétségbeesett huszonéves párja. „Nem látok, nem látok!!!” – hajtogatja a lány halálosan rettegve. Ép szem és ép idegrendszer mellett kialakuló látásvesztésnek tűnik, mely erős stressz hatására fellépő ritka kórkép.

Egy férfi, akinek 40-es (!) a vércukra, hipoglikémiás sokkban van. Inzulin nincs, mentőt kell hívni.

Egy idős bácsi egyik ájulásból a másikba esik, de nem találom az okát.

És a fiatalasszony, aki súlyos agyvérzést kapott. Mentőt kell hívnom újra, elviszik. Attól félek, nem éli túl. És tudom, hogy nem felejtem el őt sem, akinek itt siklott ki végleg a sorsa, az új élet küszöbén…

A harmadik nap utáni éjjel a hazaúton talál. Tejfelszerű köd. Még velem vannak az arcok, a tekintetek. Hamarosan megérkeznek úti céljukhoz, és ott újabb erőpróba következik.

Teljes szívemből kívánom, leljenek békére.

dr. DONÁTH FERENC

*
Márti RM kapcsolódó cikke a linkre kattintva elolvasható 

*
forrás: NOL.hu