Ma lenne 77 éves John Lennon, és ma 50 éve halt meg Che Guevara. Életükről és halálukról sok mindent tudunk, vagy tudni vélünk. Pedig (hiába a gyíkemberi háttérhatalmak minden igyekezete), minden másként történt. Vagy még máskéntebb, amiről az alábbi kép is tanúskodik. KONOK PÉTER írása.

(A kép a gyíkember-háttérhatalmi valóságban hamisítvány persze, amolyan szoftbalos vágyálomkép. Che fejét vélhetőleg George Harrison nyakára montírozták. Lényegtelen.)

Egy alternatív univerzumban 1967 nyarának elején az ifjú argentin vándorzenész, forradalomexportőr, afrikai gerillavezér és bukott kubai pénzügyminiszter, Ernesto „Che” Guevara az NDK fővárosából San Franciscón keresztül utazott Bolívia felé, ahol forradalmat szándékozott kirobbantani azoknak a kolosszális eredményeknek a bemutatásával, amelyeket – persze a szovjet szakemberek segítségével – a keletnémet agronómusok a maté termesztésének terén elértek. Mivel repülőgépe késett, sétára indult és elvetődött a Haight Ashburyre, ahol éppen teljes erővel tombolt a világmegváltó Szeretet Nyara. Az ifjú Guevara NDK-s gumicsizmája, csehszlovák garbója, magyar öltönynadrágja és szovjet Bjelomorkanal márkájú cigarettája még ebben a színesen kavargó tohuvabohuban is komoly feltűnést keltett. A maté-termékmintákat tartalmazó papírzacskókkal megrakott, furcsa kis staubokat szívó Chét a hippik – a helyzetet némileg félreértve – akkora örömmel üdvözölték, mintha a Szahara közepén egy komoly választékot kínáló fagylaltos triciklire bukkantak volna.

Bár pipába tömve és meggyújtva a maté erősen köhögtetett („…kalap szar volt, de azért jókat röhögtünk…” – emlékezett vissza utóbb Bill „Ding-Dong” Clinton, az 1990-es évek népszerű amerikai felnőttfilm-színésze, aki ifjú hippiként jelen volt az eseménynél), de Che itt ismerkedett össze a Haight ikonikus figurájával, az angol John Lennonnal, aki több sikertelen zenekar-alapításon volt már túl ekkoriban, és kifejezetten dühítette otthagyott bandája, a Beatles fergeteges nemzetközi sikere.

Első pillantásra nem igazán voltak szimpatikusak egymásnak. „Ott ült egy kopott gitárral, valami hülye virággal a füle mögött, és olyan szemüvege volt, mint nagyapámnak” – írta később Che, aki kifejezetten utálta apai nagyapját, Fernando Niño de Guevarát, mert Fernando öregkorára megbolondult és inkvizítornak képzelte magát. „Nagypapa állandóan spanyolcsizmában járatott volna, és mikor aludtam, többször megpróbálta felgyújtani a kispárnámat” – panaszolta egy interjúban Che a hóbortos öregúrról, akit a környék gyerekei csak Apage-apónak csúfoltak. De Lennon is meghökkent Che láttán: „Apró, izzadt, ideges emberke volt. A belőle áradó füst Liverpoolt juttatta az eszembe.”

A zene iránti közös szenvedélyük azonban mindent legyőzött; a környéken akkoriban kétségkívül könnyebb volt gitárhoz, mint a borotvához és hajvágó ollóhoz jutni, így a két fiatalember hamarosan önfeledt jammelésbe kezdett. Che remekül tudott az orrán át trombitálni, így született első, „A sárga tengeralattjáró, amit Vörös Októbernek hívtak” című közös számuk, majd – mikor a maté elfogyott és áttértek a Che táskájában rejtegetett, Kelet-Európából ki-, majd az USA-ba becsempészett egzotikus „Diána Sósborszesz” nevű szer fogyasztására – pszichedelikus révületükben megírták az „Én vagyok a rozmár” című nótájukat a híres ír mesekönyv-író, Bram Stoker előtt tisztelegve, akinek ismert könyve, A Nagyfogú Rozmár Gróf válogatott huncutságai kiskorukban mindkettejüknek sok, vidáman lidérces álmot okozott.

Legszebb daluk talán mégis egy ugyanezen a napon született szerelmes nóta, a „Me and You and a Guy Called Lenin” lett, amely Frida Kahlo és Vlagyimir Majakovszkij híres, tragikus románcát dolgozta fel.

Frida Kahlo és Vlagyimir Majakovszkij

Frida Kahlo és Vlagyimir Majakovszkij

Che ekkor úgy döntött, hogy San Franciscóban marad (és ezért a matét Bolíviában még ma is az ősi, kisipari módszerekkel termesztik). Lennon és Che összeköltöztek és megalakították „Johnny and Che” nevű zenekarukat. Első kislemezük, az 1968 februárjában megjelent „Second Class Hero” azonnal a slágerlisták élére repítette őket. Eddigre már az egykori Egyesült Államokat is elsöpörte a világon végigsöprő könnyűzenei forradalom. A Jefferson Airplane együttes vezetése alatt álló Amerikai Forradalmi Hippikommuna kormányzatában (a híres „decentrális kormányban”) mindketten szerepet vállaltak: Che a pénzügyek felszámolásáért felelős miniszter lett (feladata leginkább a bankók demonstratív elégetése volt a nagy, utcai fesztiválokon), míg John a békeügyi tárcát kapta, illetve ő szövegezte az AFHK új Függetlenségi Nyilatkozatát, a kezdőszaváról „Imagine…” címen elhíresült alapdokumentumot. A többi pedig már, legalábbis abban az univerzumban, (pop)történelem.