Késő éjjel van. Üresek az utak. Budán a harmadik kerületből tartok a másodikba. Az 1886-ban alapított nürnbergi Herkules gyárban készült cangámon veretek lefelé a Kapy úton. Gyorsulok folyamatosan, rakom neki, mint a Tour-on az Ivan Basso, elől a legnagyobb áttétel, hátul a legkisebb. Út menti sebességmérőhöz közeledem. Hatvan felé szökő sebességet mutat. Hátranézek, ki jön mögöttem elektromos autóval, hogy nem hallom. Hátranézek, hogy lehúzódjak, ha kell. Senki nem jön utánam, ez az én gyorsulásom. Ez nagyobb para, mintha le kellene húzódnom. Lassítok, úgyis pillanatokon belül egy balkanyar vár rám. Gyorsulás van. Amerre nézek, minden folyamat gyorsul. Történelemcsuszamlásban élünk. Megcsuszamlott a történelem, mint Nepálban a Himalája! Ha nem vigyázunk, elsodor minket, maga alá temet a történelem lavinája. KRAUSZ TIVADAR írása. (2015. június)

Krausz Tivadar költő, író, publicista - fotó - Berecz Valter

Krausz Tivadar költő, író, publicista – fotó – Berecz Valter

Valaha könnyű dolga volt a kártyavető, tenyérjós és kávézacc vizsgálgató cigányasszonyoknak. A jövő nem tartogatott túl sok ismeretlen tényezőt. Egy unoka jövője nagyjából ugyanaz volt, mint amilyen az öregapja múltja is.
Ahogy visszaemlékszem egykori történelemóráimra, nem a korszakos folyamatok megértését, hanem a múlt jelentős, vagy jelentősnek beállított momentumainak állóképeit oktatták nekünk. Tizennyolcadik évét e nyáron betöltő Ábel fiam, aki Franciaországban jár iskolába, kérdéseimre adott válaszaiból arra következtetek most is, hogy Európában máshol is így oktatják a történelmet. Ami múlttá foszlik, az állóképpé merevedik a visszatekintésben. Megengedhetjük-e magunknak ezt az idejét múlt szemléletmódot, amikor a jövő mind gyorsabban robog velünk szemben, ebből következően a jelenünk pedig mind ismeretlenebb? Mind váratlanabbul és felkészületlenebbül ér mindannyiunkat, beleértve a jövőkutatókat, s a cigányasszonyokat is.
A történelem korszakot váltott.

Az asztrológusok régóta mondogatják: Vége a Halak korszaknak, itt a Vízöntő! Asztrológiai szempontból ez a váltás egyetlen matematikai pillanattal is definiálható, de a létező valóságban egy ilyen korszakváltás több évszázados folyamatban zajlik le.
A francia forradalom éve, az Uránusz bolygó felfedezésének az éve. Az Uránusz a Vízöntő uralkodó planétája. Az elektromosságot is akkor fedeztük fel. Ám a Tesla-autók szériagyártása csak jelenünkben indult meg. Ebből megérthetjük, mennyi időt vesz igénybe egy teljes korszakváltás. Ennyi időnk adatott, hogy tudatosan felkészüljünk erre a korszakos változásra, hogy megértsük, és alkalmazkodjunk hozzá, hogy ne csak elszenvedjük, hanem irányítsuk és élvezzük is. Hát erről lemaradtunk! Úgy zajlott le velünk a korszak átváltozása, hogy fogalmunk sem volt, mi történik velünk, körülöttünk. Most meg csak csodálkozunk, és tehetetlenül kapkodunk. Hajsza van! Olyan hajsza, amivel nem győzzük a lépést tartani!
Miként történhetett ez így? A Halak, a titokzatos halak víz elemű. A víz elemnek pedig három halmazállapota van. (Van több is, de ebbe most ne menjünk bele, mert amit mondani fogok még így sem egyszerű -, nem akarom túlbonyolítani.) A Halak világkor java részében a víz elem fagyott volt. Jég halmazállapotban volt a minősége; persze spirituális értelemben. Ezért van az, hogy az elmúlt kétezer évről állóképeink vannak. Emiatt hisszük, a teljes történelem mindig is állóképekben mutatkozott, és a jövőben is állóképek formájában képezhető le, s csak így értelmezhető helyesen. Mindeközben még a Halak-kor legszilárdabb középszakaszában is, a fagyott jégpáncél alatt láthatatlan, titkos, mélyáramlások irányítottak minket.
Majd az Uránusz fölfedeztette magát. Az eseményhorizont felszínén jég-halmazállapotú víz cseppfolyóssá vált, kitört a francia forradalom, kezdetét vette a modernitás.
Aztán a Plútó felfedezésének az évében ledobtuk az atombombát. A cseppfolyós vízelem gázhalmazállapotú gőzzé illant, s a vízelem által meghatározott folyamatok dinamikája ismét léptéket váltott. Ám még mindig csak a Halakban jártuk.
Immár végleg és visszavonhatatlanul a légelemű Vízöntőben vagyunk, amely nem a víz, hanem a szél dinamikájával sodor minket. A folyamatok követhetetlenné gyorsultak legtöbbünk számára.
Mely folyamatokról beszélek? Mindegyikről!

Nézzük a létezésünket legelébb kicsiben! A családjainkban lezajló folyamatok leírása érthetővé és átérezhetővé teszi, hogy miről is beszélek. Valaha egy háztartásban, egy házban, legalábbis egy udvarban élt a teljes nagycsalád. Dédszülőktől a dédunokákig. Ez volt számunkra a tökéletes társadalombiztosítás. Idős és gyermek egyaránt biztonságban élt. Mindaz az érték, amit tovább kellett vinni, természetes úton hagyományozódott, öröklődött. Generációs ellentétek, generációs lázongások helyett a generációk harmóniájában éltünk.

Lehet, hogy ma naponta Skype-olhatunk az anyánkkal, lányukkal, öregapánkkal, dédunokánkkal, de mindannyian magányosak vagyunk és elidegenedettek. Elidegenedettek. Nemhogy a világtól, de még a hozzánk közeliektől, sőt, még a legbelső tenmagunktól is. Idegenné lett számunkra minden, ami emberi! A spontán emberi természetünk helyébe fiktív vízióinkat léptettük. Miért is? Virtuálisan mindentudók vagyunk! Piszkafával sem lehet felérni az orrunkat, olyan fejlettek, haladóak, modernek, nyitottak és erősek vagyunk. De ez csak egy illuzórikus tudati valóság. A létezés gyakorlatában (túlnépesedésünk ellenére és pont azért) egy önmagát a kihalás szélére sodort, szánalmasan beteg agresszív fajjá váltunk. Amely olyan agresszív és olyan veszedelmes az egész bioszférára, hogy ha én lennék az ufó-parancsnok, feloldanám a Föld bolygóra elrendelt karantént, és kiadnám ránk a vadászati engedélyt, hogy ezt az ÉLET egészére veszedelmes fertőző parazita kártevőket kiiktassam.
A családjainkban zajló, kicsiben tanulmányozható széthullási mikro-folyamatok nagyléptékben még kitapinthatóbbak és még veszedelmesebbek. Ezekből a makro- és mega-folyamatokból most kettőt fogok vázolni.
Egyik: a globális társadalmi folyamatok, melyek most már kontinentális léptékű társadalmi katasztrófákban jelentkeznek.
A másik: a globális klímaváltozás, ami egyre inkább klímakatasztrófákban mutatja meg az igazi arcát.

A társadalomban egykor kevés volt a szociopata. Szociopatának lenni olyan luxus volt, amit senki nem engedhetett meg magának. A szociopata a társadalomból való önkéntes száműzetésre, vagyis a biztos halálra ítélte magát. A mai modern, „fejlett” társadalmainkban, az egomániások atomizálódott világában szociopatának lenni a menőzés legmenőbb módja! Aki nem alkalmazkodik ehhez a tendenciához, úgy érzi, lemarad, vesztes lesz! Elvégre a társadalom a gátlástalan önmegvalósítás terepe! Hát egy frászt! A társadalom már abban az első szentségtelen, átkozott pillanatban bomlásnak indul, amikor elfelejtjük, hogy a társadalmi lét egymás alázatos szolgálata, ahol mindenki a maga helyén (és nem a másikén) a legjobb tudása szerint a saját munkájával szolgálja a többieket, s cserébe viszontszolgálják őt a többiek.

Nézzük meg a többpártrendszerű demokráciáink történetét. Eleinte a pártosodás világnézeti csoportosulások szerint történt. Mostanra egyetlen világnézeten belül is úgy teremnek a pártok, mint eső után a bolondgombák. Nézzük már meg, hány jelentéktelen baloldali és liberális pártocskánk van? Egyik jelentéktelenebb, mint a másik. S a vezéreik? Egyik-nagyobb egomániás, mint a másik. Ha a bal-lib ellenzék ilyen szánalmas, ugyan mi kényszerítené a nemzeti kormányoldalt a folyamatos önkorrekcióra? Láthatóan semmi, mert belső indíttatása csak a hatalom öncélú megtartására van. A radikális jobboldali ellenzék? Amely maga is bomlásnak néz elébe, ha megindul köztük a belső verseny abban a tekintetben, hogy a hordószónoklatok szintjén ki a radikálisabb, ki a frissebben borotvált kopasz?

A társadalmi folyamatok úgy felgyorsultak, olyan tempóban visszük odébb a létrát, hogy hiába kapaszkodunk már a meszelőbe. Jelen írásom pillanatáig kábé 80 ezer népvándorló lépett be hozzánk idén. Jelen pillanatban is úton van kétmillió. Továbbá készülődik az elviselhetetlen állapota miatt több tízmillió. De potenciálisan kétmilliárd ember tehető népvándorlóvá, ha nagy Világkormányozhatnékunkban ezt akarjuk!

A klímaváltozás gyorsulása odáig vezethet, hogy még pár évtized, esetleg csak néhány rossz év, s ki tudja, a katasztrófavédelem havonta, hetente kénytelen lesz-e megszólaltatni a szirénákat. S aki tíz percen belül nem éri el az óvóhelyet, azt elragadja a tornádó, elsodorja a vízár, vagy agyonüti az öklömnyi jég, netán meghal hőgutában. Aki nem lesz elég gyors és ügyes, az kiesik a játékból. Minek nevezzük ezt majd? Természetes szelekciónak? Vagy természetellenesen előidézett bioszféra pusztításnak?
Sosem fogunk már távlatokban gondolkodni? Kizárólag a pillanat habzsi-dőzsijének akarunk élni, mert emberi joguk? S utánuk a tűzözön?

Lássuk be! A folyamatok gyorsulása exponenciális görbével leírható gyorsulás, amely folyamatoknak az eldurvulása számunkra beláthatatlan, következményeiben elháríthatatlan és visszafordíthatatlan!
Felejtsük el végre, hogy ki az, aki lenácizható, s ki az aki lebolsizható! Nézzük csakis azt, hogy ki az ember, és ki az embertelen! Mert különben valamennyi leszármazottainknak kampó és kasza!
A fiaink, lányaink, unokáink jövőjével játsszunk! Gyorsulás van! Megcsuszamlott a történelem, mint Nepálban a Himalája! Vigyázunk, nehogy elsodorjon minket, maga alá temessen a történelem lavinája!

(KRAUSZ TIVADAR)

*
Az író, költő eddig megjelent művei a szövegre kattintva megtekinthetőek

Portrévideó Krausz Tivadarról: