Donáth Ferenc életében nem az 1930-as és 1940-es évekre irányul a legnagyobb figyelem, pedig akkor formálódtak azok a gondolatok – mindenekelőtt a földreform és a közvetlen demokrácia kérdésében –, amelyek voltaképpen egész életútját meghatározták. Politikai szocializációjának az illegális kommunista párt adott keretet, de ez a párt nagyon sok változáson ment keresztül az 1930-as évek elejétől, majd közepétől. (Konok Péter történész írása)

Donáth Ferenc (1913-1986)

Donáth Ferenc (1913-1986)

Ez a háttér, az átalakuló kommunista miliő határozta meg azokat a dilemmákat, amelyek Donáthot és sok elvtársát élethosszig, rendszerről rendszerre (és börtönről börtönre) elkísérték. Olyan kérdések ezek, amelyekre a tágabb politikai környezet adhat némi magyarázatot – nem utolsósorban arra, hogy egy centralizált, elvileg vasfegyelemmel működő párt keretei között miként alakíthattak ki fiatal értelmiségiek egy sajátos, humanista antifasizmust; miként tűzhették maguk elé egy olyan közvetlen demokrácia kiharcolásának célját, amely szinte minden ízében eltért a párt által alapelvként vallott „demokratikus centralizmustól” és a „proletariátus diktatúrájától”, de különbözött a formális, képviseleti demokráciától is. Hogyan vált számukra valódi stratégiává és politikai krédóvá az a népfrontpolitika, amely a Komintern és a KMP számára elsődlegesen taktika volt, amelyet az adott világpolitikai realitások határoztak meg, és amely egyáltalán nem jelentette ezen szervezetek demokratizálódását. A népfrontpolitika meghirdetése kiválóan összefért a terrorral, a tisztogatásokkal, a nagy perekkel és a csúcsra járatott internálótáborokkal. A KMP virtuális párttá vált, Kun Bélát és az 1919-es generáció nagy részét bedarálta a mostohagyermekeit felfaló sztálini ellenforradalom – miközben Magyarországon Donáth és elvtársai ugyanezen Internacionálé és párt nevében komoly (bár sajnos, korántsem hatékony) eredményeket értek el a demokratikus, a merev osztálykereteken túllépő antifasiszta szövetség, egy Magyarországon addig sosem létezett plebejus baloldali, népi progresszió kialakításában, a legnehezebb körülmények között. Mi tette lehetővé ezt a sajátos szabadságot, ami pedig a legkevésbé sem volt jellemző a hivatalos kommunista mozgalmakra, de többnyire még különféle (és többnyire nem kevésbé szektás) ellenlábasaikra sem?

Amikor Donáth az 1930-as évek elején Pestre utazott, hogy jogot hallgasson, már marxistának vallotta magát. Fiatal, radikális értelmiségiként nem a „hivatalos” mozgalom, vagyis a Magyarországi Szociáldemokrata Párt vonzotta igazán, hanem a sokkal radikálisabb, romantikusabbnak tűnő kommunista mozgalom. Ez ráadásul, bár elvileg erőteljesen centralizált volt, az állandó koordinációs és konspirációs nehézségek, a belharcok és rivalizálások miatt paradox módon gyakran több mozgásteret biztosított, mint a hatékonyabban ellenőrzött legális munkásmozgalom, és az 1930-as évek közepétől sok szempontból, inkább akaratlanul, mint akarva, de szabad kezet adott aktivistáinak taktikai, sőt programatikus téren is. (Más kérdés, hogy ez a „szabad kéz” 1945 után sokszor megbosszulta magát).

Bozóky Éva férjével, Donáth Ferenccel

Bozóky Éva férjével, Donáth Ferenccel

Fontos, hogy a kommunista mozgalom Magyarországon – akárcsak világszerte – igen megosztott volt. Itt a meghasonlást tovább fokozta, hogy az 1919 után illegalitásba szorult mozgalom vezetése emigrációba kényszerült – ráadásul jó ideig két, egymással rivalizáló emigrációs vezetősége is volt –, ám Magyarországon is kialakult egy hazai vezető réteg. Feszültségeket okozott a levert 1919-es forradalom értékelése csakúgy, mint az újabb forradalom lehetőségeinek latolgatása. A párton belüli frakcióharcokhoz a kommunista ifjúsági mozgalom esetében még további szempontok is járultak. Itt is tükröződtek azok a viták, amelyek a Kommunisták Magyarországi Pártját (KMP) is megosztották, és amelyek egyrészt a Bécsben, illetve Moszkvában összpontosuló frakciók (a Landler- és a Kunfrakció), másrészt az itthon, illegalitásban dolgozó pártvezetés és párttagok, valamint a „külföldiek”, vagyis az emigráns kommunisták között folytak. Ellentétek feszültek ugyanakkor a KMP és a Kommunista Ifjúmunkások Magyarországi Szövetsége (KIMSZ), illetve a mozgalom régi, 1919-ben exponált „veteránjai” és az új nemzedék között is. Ezt akkoriban jórészt az ifjúság túlzott radikalizmusával, „avantgardizmusával” magyarázták, ám a „nemzedéki vita” oka inkább abban keresendő, hogy a KMP harcias retorikája és óvatos gyakorlata gyakran ellentmondásosnak tűnt az ifjúmunkások számára. Magán a KIMSZ-en belül is gyakoriak voltak a súrlódások, mind a KMP-hez való viszonyt, mind az ifjúsági mozgalom szerepét illetően. (1)

Nem volt teljesen tisztázott a párt és a KIMSZ szervezeti viszonya. A húszas évek elején a KIMSZ lényegében a párttól függetlenül működött, hiszen a KMP-nek nem volt apparátusa arra, hogy munkáját ellenőrizze. Az ifjúmunkások szervezeteként a KIMSZ gyakran külön utakat követett, és hangsúlyozta, hogy az osztályharcot valójában a „fiatalok” vívják. Ugyanakkor a KMP-ben is sok fiatal kommunista volt, nem egy közülük fontos pozícióban, és így egyszerre okozott gondot az is, hogy az ifjúsági mozgalom elkülönült, és az is, hogy összeolvadt a párttal. Ráadásul – amint azt a KMP jelentései és az emigráns vezetés utasításai gyakorta kárhoztatták – a „fiatalok” nem csupán a pártfegyelmet hagyták sokszor figyelmen kívül, de nem ritkán „népfrontos” akcióegységre léptek más szervezetek fiataljaival – ez 1935-ig a kommunista mozgalomban főbenjáró bűnnek számított. (2) 

A Donáth család gyermekei: László és Ferenc

A Donáthék a két első gyermekükkel, Mátyással és Lászlóval. A fotó 1955-ben készült.

A sajátos nemzedéki megosztottság csak fokozódott az 1930. szeptember elsejei tüntetés után, amely – a két világháború közötti mozgalom egyik legnagyobbat „szóló” sikereként – meglehetősen sok radikális fiatalt vonzott a kommunistákhoz. De más tartalommal újratermelődött 1935, a Komintern VII. kongresszusa után is, és sok szempontból hasonló volt a helyzet, amikor Donáth Ferenc elvtársaival részt vett a Márciusi Front megalakításában. A KMP – legalábbis szavakban és időlegesen – végül mégiscsak megszívlelte Lukács György 1929-es intését, amelyért a filozófusnak korábban még súlyos önkritikát kellett gyakorolnia: „Tehát a demokratikus diktatúráért való küzdelmet állandó összefüggésben kell a munkások elé tárni a fasizálódás… elleni harccal.” (3) Ezt a pártvezetés régi garnitúrája nemigen tudta magáévá tenni, amint azt nem egy tragikus történet mutatta.

Donáth házaspár gyermekei Matyás, (1950) László, (1955) és Ferenc (1956) Snagovban. A fotó 1958-ban készült.

Donáth házaspár gyermekei: Matyás, (1950) László, (1955) és Ferenc (1956) Snagovban. A fotó 1958-ban készült.

Donáth a VII. kongresszus évében csatlakozott a KMP-hez. Magyarországról nézve akár valószínűnek (és mindenképpen logikusnak) is tűnhetett, hogy a kommunista népfrontpolitika valóban gyökeres ideológiai változást jelent, bár az is lényeges, hogy a Komintern által meghirdetett újfajta entrizmus, azaz a különféle reformista szervezetekbe való belépés valójában Magyarországon már addig is a mozgalom, különösen az ifjúsági mozgalom realitása volt. Csupán a Leitmotiv változott, és innentől kedve az antifasiszta együttműködés imperatívusza lépett az addigi elhódítás és átalakítás helyébe. A Komintern számára mindez – és ezt a történelem alaposan igazolta – lényegében taktikai lépés volt, ám azokban az országokban, így Magyarországon, ahol a fasizmus előretörése reális és mindennapos veszélyként jelentkezett, a változás kétségkívül stratégiai fontosságú lett. Donáth és nemzedéktársai, akik az 1930-as évek elején váltak kommunistává, már többnyire ebben az új értelemben voltak kommunisták. Így még nagyobb lett a szakadék a koncepciós perekben újra és újra átrostált szovjetunióbeli emigrációs pártvezetés és a magyarországi mozgalom között, amihez az évtized elejének konspirációs válságai, a szektás, denunciáns politika és a statárium is alaposan hozzájárultak.

Donáth László (1955) evangélikus lelkész, Donáth Ferenc idősebbik fia

Donáth László (1955) evangélikus lelkész

A közös ellenség, a közös célok és az új népfrontpolitika entrizmusa megnyitotta a lehetőséget a nyitásra a magyar progresszió más irányzatai felé. Az angolszász-liberális és a porosz-fasiszta modernizációs paradigmák mellett a szovjet típusú afféle harmadik utat jelenthetett (egy harmadik utat a sok közül), de ehhez szükség volt e paradigma humanizálására. Donáth és elvtársai úgy látták, hogy a VII. kongresszus komoly lépést jelentett ebben az irányban, és a Komintern politikáját komolyan véve és saját viszonyaikra lefordítva ők is nyitottak a népiekkel való együttműködés felé, hiszen helyzetértékelésük sokban megegyezett a népi progresszió helyzetértékelésével.

Némileg problémásabb volt a népiek viszonya a baloldalhoz, illetve a baloldalisághoz mint étoszhoz, a baloldali politikához és a baloldali politikai struktúrákhoz. A harmadik nagy modernizációs paradigmához, a szovjet, illetve a sztálinista típusú modernizációhoz való viszonyt több pró- és kontra tényező befolyásolta. A magyar szegényparasztság, a zsellérek helyzete – különösen ha az ember elkeseredéssel és felháborodással szemlélte – sokkal inkább hasonlított a cári Oroszország muzsikjainak helyzetéhez, mint a nyugati parasztgazdákéhoz. A párhuzam kiterjedt a jobbágyfelszabadítás hiábavalóságának analógiájára is. Vajon szabadnak tekinthető-e a nyomorban élő, urait megsüvegelő, szellemi sötétségbe kényszerített parasztság? – kérdezett rá szinte az összes korabeli szociográfia, legnagyobb hatással talán Illyés Gyula a Puszták népében.

A hivatalos szovjet ideológia a parasztság átformálásáról, teljes és átfogó modernizálásáról beszélt – és a baloldali népiek sem láttak semmi konzerválni valót a paraszti létben, sőt ódzkodtak annak modern és urbánus stilizálásától is.

Viszont a magyar baloldali mozgalmak soha nem tudtak igazán mit kezdeni a parasztokkal. A fegyelmezés és a sajátos, népieskedő csendőrpertuval tálalt tudatbevitel alanyaiként tekintettek rájuk, sőt a kommunisták – főleg az 1919-es tapasztalatok fényében – kifejezett gyanakvással, a szociáldemokraták inkább csak értetlenséggel. A hivatalos kommunisták népképe karikaturisztikus élességgel jelent meg, amikor egy Moszkvában élő magyar kommunista író – vélhetőleg Illés Béla – arra igyekezett rávenni Nagy Lajost, hogy Kiskunhalom című szociográfiai regényében a szereplőknek adjon néhány jól csengő kommunista jelmondatot a szájába:
„Szóbakerült Kiskunhalom című regényem is, melyet a házigazda már olvasott. Nagyon tetszik neki – mondja –, javasolni fogják többen az egyik állami kiadónak, hogy fordíttassák le oroszra, s adják ki. De írjak bele – ajánlja – három-négy helyen egy-egy mondatot, valamit Szovjet-Oroszországról, például ott, ahol a parasztok beszélgetnek, említse meg valamelyik a szovjetet, mint a földműves szegénység reménycsillagát. Elszörnyedek. Nem ennek az ideának a politikai képtelensége miatt, mert a politikától rideg elutasítással mindig meg tudom magam védeni, hanem elszörnyedek annak hallatára, hogy ilyen felfogása lehet írónak az irodalomról. Hogy valaki képes lenne akár arra is, hogy például a Tiszát, Petőfi költeményét így fordítsa vagy fordíttassa le: Túlnan vélem átellenben éppen, Pór menyecske jött, korsó kezében, Korsaját míg telemerítette, Rám nézett át, aztán ment sietve. Éljen a Harmadik Internacionálé”. (4) Arról pedig, hogy mit jelent a gyakorlatban a „parasztság modernizálása” a Szovjetunióban, voltak hírek, éppen eléggé riasztóak.

ifj Donáth Ferenc (1956) belgyógyász, kardiológus

ifj Donáth Ferenc (1956) belgyógyász, kardiológus

Paradox módon inkább használt, mint ártott a kommunisták és a népiek kapcsolatának, hogy a KMP Magyarországon több okból is teljesen dezorientált volt (amúgy sem volt soha akkora szerepe, mint azt utóbb a hivatalos párttörténetírás állította), így a párt központi irányvonala kevéssé érvényesült. Sőt, nemegyszer előfordult, hogy olyan emberek nyilatkoztak meg és szervezkedtek – többnyire a legjobb akarattal – a KMP nevében, akiknek azzal lényegében semmiféle szervezeti kapcsolatuk nem volt. Mikor a Komintern 1936 tavaszán a KMP központi szerveinek feloszlatásáról döntött, ez tulajdonképpen elvágta az addig is zilált kapcsolatokat a moszkvai vezetés és a hazai kommunisták között, akik így a maguk szájíze és tapasztalatai szerint válthatták gyakorlattá a Kominternnek az antifasiszta népfronttal kapcsolatos határozatait. Jellemző, hogy e kényszerű önállósodás idején élénkült meg ismét az MSZDP égisze alatt működő Országos Ifjúsági Bizottságban Ságvári Endre és Kulich Gyula irányításával a kommunista fiatalok tevékenysége, és a Márciusi Front előkészületeiben, illetve a népiekkel való kapcsolatokban is egy kevéssé szektás irányvonal érvényesült, amelyet talán leginkább éppen Donáth Ferenc neve fémjelzett. Hogy ez adott esetben mennyire eltérhetett a központi elvárásoktól, azt jól illusztrálja a Márciusi Front 1937-es programjának 12. pontja:

„Követeljük a magyar revíziót: a Duna völgyi népek számára a hovátartozandóság kérdésében az önrendelkezési jog tiszteletben tartását. A pánszláv és pángermán imperialista törekvésekkel szemben a Duna völgyi öncélúság és konföderáció gondolatának megvalósítását.” (5)
A „pánszláv imperializmus” beírásához Kovács Imre ragaszkodott, Donáth pedig úgy vélte, a dolog nem eléggé fontos ahhoz, hogy vitázzanak rajta. Nem nehéz elképzelni, hogy ez a Donáth számára jelentéktelennek tűnő betoldás mekkora megdöbbenést keltett a külföldi pártvezetés és a Komintern berkeiben. A program következő változatából ez a kitétel már kimaradt. (6)

Donáth Ferenc 1936 tavaszán Darvas Józseffel és Béki Ernővel utazott Debrecenbe, az egyetemi hallgatók Diétájára, vagyis gyűlésére. Ez afféle önmagukra rótt pártfeladat volt, a virtuálissá váló párt öntevékeny aktivistáinak akciója, hogy a népfrontpolitikát érvényesíthessék. Debrecenben Donáthék összeismerkedtek néhány, úgymond, a kommunista párttal rokonszenvező fiatallal, akik közül többen, ahogy később Donáth felidézte, olvastak némi Marxot, és elfogadták a Komintern VII. kongresszusának szellemét. Más szavakkal: érdeklődő, baloldali, de a régebbi pártsztendereknek aligha megfelelő emberek voltak, akiket korábban valószínűleg afféle társutasoknak tekintettek volna (és innen többnyire egyenes út vezetett a kiátkozáshoz, amint azt korábban az oppozíció példája mutatta). Kállai Gyula, Zöld Sándor, Losonczy Géza, Újhelyi Szilárd, Kovács Kálmán, Vajda Benő, Kiss József voltak ezek a fiatalok, nem párttagok, de rokonszenveztek a kommunisták irányvonalával. Ez éppen formálódott a KMP ideiglenes vezetőségében, és csupán júniusban foglalták össze lényegesebb pontjait:
Harc a demokratikus jogok védelméért és kiterjesztéséért. Népfrontmozgalmat kell kifejleszteni, bevonva ebbe „minden pártot, szervezetet, csoportot és egyes elemeket, amelyek mozgósíthatók a harcra a reakció és a fasizmus ellen, a magyar demokratikus köztársaságért”. Harc a békéért, a békés revízióért: csakis „az európai békeszerető erőkkel való együttműködés, csakis a fasiszta kormány megdöntése útján vívhatja ki a magyar nép a trianoni szerződés felülvizsgálását”. Harc a munkások mindennapi érdekeinek védelméért, jobb munkaviszonyokért, a munkanélküli biztosításért, a társadalombiztosításért.
Harc „a földreformért, amely a nagybirtokosok földjét anyagi kártérítés nélkül a szegényparasztok kezébe adja.” (7)

A Donáthék által komolyan vett új kommunista irányelvek már mindkét irányból lehetővé tették a különféle progresszív erőkkel való együttműködést, sőt – csupán látszólag paradox, mozgalomtörténeti szempontból teljesen világos okoknál fogva – inkább, mint a (némi joggal) óvatos és ódzkodó szociáldemokráciával való akcióegységet. Kialakulhatott egy olyan konvergenciós pont, ahol a sokféle irányú és hevületű irányzatok összetalálkoztak, vagy legalábbis igen közel kerültek egymáshoz. A Márciusi Front zászlóbontásakor lényegében mindenki ott volt, aki a „népi oldalról” vagy a baloldalról kiindulva a megelőző évek során arra a felismerésre jutott, hogy a magyarországi vidék viszonyainak értő és érzékeny feltárása – vagyis a szaktudományosság és az empátia, illetve a felháborodás elegye – bármiféle valódi változás elengedhetetlen kiindulópontja: a valódi változás csakis rendszerszintű lehet, társadalmi és nem pusztán politikai átalakulást igényel. A Márciusi Front, illetve nyomában a hasonló kezdeményezések legfontosabb közös nevezője nem elsősorban az aktuális antifasizmus volt – bár az adott körülmények között nyilván ez volt a legsürgetőbb, létfontosságú aktualitás –, hanem több annál: egy más, társadalmasított demokrácia plebejus-baloldali ideálja. És ezt az ideált a Donáth-féle kommunisták dolgozták ki és képviselték leghatározottabban – szemben a legkülönfélébb ködös, korporatív gyökerű elképzelésekkel, az időnként túltengő parasztos romantikázással vagy éppen Németh László ködös „minőség-szocializmusával”. Kommunizmusuk afféle alkalmazott marxizmusként működött. A verbális, terminológiai felszínen túl nem sok köze volt a sztálini dogmatika erősen lebutított, hivatalos „marxizmus-leninizmusához”, de valójában az ortodox szociáldemokrata marxológiához sem. Elemzőkészségében, érzékenységében viszont határozottan marxista volt – más körülmények között persze, de azt az eretnek marxizmust (tulajdonképpen az eredeti marxi kritikai szellemet) idézte fel, amely Magyarországon Szabó Ervin halála óta hiányzott. Ez tette lehetővé, hogy a nem túl nagy létszámú, illékony intézményi háttérrel rendelkező kommunisták ilyen erősen rányomják bélyegüket a progresszív ellenállásra.

Bence György, Kenedi János és Kis János a Bibó-emlékkönyv szerkesztése idején (Halda Alíz felvétele 1980)

Pap Mária, Kenedi János és Donáth Ferenc a Bibó-emlékkönyv szerkesztése idején (Halda Alíz felvétele 1980)

Túlzás lenne persze kijelenteni, hogy a kommunistáknak szinte kizárólagos szerepük lett volna a Márciusi Front megszervezésében. Persze ezt állította utóbb a hivatalos párttörténetírás, amely a kommunista pártnak próbálta vindikálni az eseményeket, de ma ugyancsak ezzel érvelve utasítja el az antifasiszta összefogást a hivatalos jobboldali kurzustörténetírás is. Pedig sokkal inkább arról van szó – és erre Donáth is kiváló példa –, hogy az ország gyökeres átalakításának igénye a tradicionális baloldali alapértékek és a progresszióba vetett hit mentén fogalmazódott meg a regnáló konzervatív-jobboldali önkényállammal és a fenyegető fasizmussal szemben. A népiek baloldalijai és a baloldaliak népijei (főleg a fiatal kommunista és szociáldemokrata diákok) nyújtottak kezet egymásnak.
Eközben a jószerével csak virtuálisan létező KMP-nek nemigen volt alkalma befolyásolni a történteket, az MSZDP pedig – nem utolsósorban a kommunista befolyás és a szélsőjobboldali befolyás párhuzamos gyanúja miatt – távolságtartóan viselkedett.
Egyik gyanú sem volt igazán jogosult. Bibó István később egy levelében tömören összefoglalta a népi baloldal és a baloldali érzelmű (bár tételesen nem baloldali) népiek egymásra találásának eszmetörténeti alapjait:
„…a kelet-európai mozgalmak és mindenekelőtt a magyar népi mozgalom teljes mértékben belesimul, azonos az európai szabadságmozgalmak nagy vonalával, teljes mértékben magáévá teszi a francia forradalom szabadság-egyenlőség-testvériség ideológiáját, és mindezekkel együtt egyértelműen a baloldalon helyezkedik el; amely megjelölésnek sok minden tekintetben összezavarodott ma már az értelme, de azért még mindig mond annyit, amennyit érdemes megjegyezni. Ami a szocializmus különböző formáihoz való hasonlóságot vagy eltérést illeti, le kell szögezni, hogy a magyar népi mozgalom a szocializmussal teljesen egy vonalon halad abban, hogy a francia forradalmi ideológiát a legteljesebb szenvedéllyel és átéléssel vonatkoztatja a kizsákmányolás jelenségeire, mindenekelőtt a kapitalista kizsákmányolás jelenségeire, tehát nem részes abban a tévhitben, amelyik a kapitalizmust a francia forradalmi ideológia egyenes és hiteles folytatójának tekinti… A kommunizmustól elválasztotta őket az, hogy sem a pártot, sem a diktatúrát nem helyezték központi helyre, az osztálykérdést lényegesen kevésbé mereven fogták fel, és a parasztságnak, a szegényparasztságnak az előtérbe helyezése sosem jelentette náluk azt az igényt, hogy ebből az osztályból uralkodó, vezetésre hivatott osztályt képzeltek volna el. Magától értetődőnek tartották, hogy a politikai harcban az általuk elsősorban képviselt szegényparasztságnak a munkássággal teljesen szövetségben kell föllépnie, azonban ebben a szövetségben nem óhajtottak különösebb rangkülönbséget, vezető szerepet sem igényelni, sem elfogadni.” (8)

Mindez Donáth Ferencre és elvtársaira is igaz, és eleme annak a logikai láncnak, amely politikai-társadalmi krédójuk ívét alkotta. A radikális földreform, az általános és titkos választójog követelése egy olyan társadalmi összefogásban – az adott körülmények között antifasiszta népfrontban – manifesztálódik, amely működésében előrevetíti, egyben pedig ténylegesen előkészíti a demokrácia egy minőségileg magasabb szintjét, mint a formális, képviseleti demokrácia. Ez utóbbi ugyanis nem képes garantálni sem a nép felemelkedését, sem a háborúval és a fasiszta barbársággal szembeni védelmet. Ez a minőségileg új, közvetlen és népi demokrácia egy új nemzetképet indukál, ahogy azt az 1937. októberi makói kiáltvány is leírja:

„Meggyőződésünk és tapasztalataink szerint csak a dolgozó néposztályoknak az állam életébe való hatásosabb bekapcsolásától remélhetjük a megpróbált magyar nemzet szellemi és anyagi megizmosodását. Valljuk, hogy csak az alulról felépített politikai nemzet tudja képviselni a széles néprétegek érdekeit. E népet érettnek és hivatottnak tartjuk arra, hogy önmagát kormányozza.” (9)
Az embernek óhatatlanul a lincolni „of the people, for the people and by the people” formula jut eszébe Lincoln Gettysburgi Beszédéből. És bár ezek a gondolatok a maguk idején nagy figyelmet keltettek és szinte mindenkit állásfoglalásra késztettek, a történelem nem adott esélyt a megvalósításukra. Halkan hozzátenném: mindmáig sem.

(KONOK PÉTER TÖRTÉNÉSZ ÍRÁSA)

 

(1) „…súlyos organizációs bajok vannak, hogy az ifimozgalom teljesen kicsúszott a párt vezetése alól, hogy a pártnak fogalma sincsen arról, ami ott történik. Nem egy önálló ifjúsági mozgalom, hanem egy konkurens párt kezdett kialakulni. A kultúregyletekben az ifjak a párt vezetése nélkül, sőt a párt ellen dolgoztak.” A KMP KÜB az „ifjúkérdésről”, 1928. augusztus. Politikatörténeti és Szakszervezeti Levéltár (PIL) 878. f. 10. cs. 13. ő. e. 96.

(2) Ilyen „akcióegységre” lásd SZABÓ Ágnes–VÉRTES Róbert (szerk.): Negyedszázados harc. A munkásmozgalom történetének kronológiája 1919. augusztus 1.–1945. április 4. Kossuth Könyvkiadó, 1975. 242.; Magyar Országos Levéltár (MOL) K 149. 651. f. 13/4. ő. e. 68.

(3) LUKÁCS György: Blum-tézisek. In: Uő: Történelem és osztálytudat. Magvető, Budapest, 1971. 686.

(4) Nagy Lajos: Tízezer kilométer Szovjet-Oroszország földjén. Interart, Budapest, 1989. 46–47.

(5) A Márciusi Front programja, 1937. március 15.

(6) Ez a verzió 1938. márciusában jelent meg a Híd és a Válasz hasábjain.

(7) A KMP ideiglenes vezetőségének határozattervezete a KI VII. kongreszszusa irányelveinek érvényesítéséről. 1936. június 22–23. PIL I. 878. f. 2. cs. 119. ő. e.

(8) Levél Borbándi Gyulához. In: BIBÓ István: Válogatott tanulmányok. III. k. Magvető, Budapest, 1986. 300.

(9) Válasz, 1937. november.

(INFÓ: http://epa.oszk.hu/00900/00995/00040/pdf/epa00995_multunk_2014_4_012-022.pdf)

 

Donáth Ferenc mellszobra az FM épülete előtt Budapesten.

Donáth Ferenc mellszobra az FM épülete előtt Budapesten.

 

DONÁTH FERENC ÉLETÚTJA

1913 szeptember 5-én született Jászárokszálláson.
1930 Budapestre került joghallgatónak.
1934 a KMP tagja lett.
1935 jogi diplomát szerzett a Pázmány Péter Tudományegyetemen.
1937 a Márciusi Front egyik szervezője.
1939 a Szabad Szó külpolitikai rovatának szerkesztője.
1940 a rendőrség kommunista szervezkedés vádjával letartóztatta, majd szabadlábra helyezte.
1940–41 két ízben munkaszolgálatra hívták be.
1943 a Békepárt, majd az újjáalakuló kommunista párt vezetőségi tagja lett.
1944 az illegális Szabad Nép szerkesztője.
1945 a földreform-előkészítő bizottság, majd az Országos Földbirtokrendező Tanács tagja, illetve elnökhelyettese, a választásokon országgyűlési képviselői helyet szerzett az MKP színeiben, az év végétől a Földművelésügyi Minisztérium államtitkára.
1947 ismét országgyűlési képviselővé választották.
1948 az MKP KV titkárságának vezetője.
1949 házasságot kötött Bozóky Éva újságírónővel.
1950 az MKP KEB vizsgálatot indított ellene.
1951 az év elején őrizetbe vették, majd az év végénkoncepciós perben, zárt tárgyaláson 15 évi börtönre ítélték.
1954 szabadulása után előbb a Mezőgazdasági Üzemszervezési Intézet vezetője, majd a Közgazdaságtudományi Intézet igazgatóhelyettese lett.
1956 október 24-én az MDP KV titkára, egy nappal később tisztségéről lemondott.
1956 november 1-jétől az MSZMP Ideiglenes Intézőbizottságának tagja.
1956 november 4-én menedékjogot kapott a jugoszláv követségen.
1956 november 23–24-én a romániai Snagovba szállították társaival együtt.
1957 április 8-án letartóztatták, majd Budapestre szállították.
1958 június 15-én a Nagy Imre-perben 15 évi börtönre ítélték.
1960 a részleges amnesztia során szabadult, előbb a Mezőgazdasági Könyvtár és a Mezőgazdasági Múzeum munkatársa volt. Később az MTA Közgazdaságtudományi Intézete, illetve a Szövetkezeti Kutatóintézet munkatársaként dolgozott.
1969 megvédte a földreform történetét feldolgozó kandidátusi disszertációját.
1977 aláírta a Charta 77 aktivistái melletti szolidaritási nyilatkozatot.
1979 a Bibó-emlékkönyv szerkesztőbizottságának elnöke.
1985 a monori találkozó egyik kezdeményezője és szervezője.
1986 július 15-én hunyt el Budapesten.

(Rubicon,1995. 8. sz. 18–22. o.)

A bíró rövid szóbeli indoklása a Nagy Imre és társai ellen folytatott perben 1958. június 15-én.