Február 8-án kereken századik alkalommal láthatja a közönség a nőNYUGAT című előadást Mácsai Pál rendezésében az Arizona Stúdió színpadán. A nem mindennapi darab a Nyugat indulásának éveiben játszódik, amikor a magyar társadalomban polgári nők serege vágyott saját jogú sikerre és egzisztenciára – megindult hát egy csendes forradalom, amelynek emblematikus figurái a folyóirat körül íróként, múzsaként, feleségként, barátként szereplő nők.
A nőNYUGAT az ő életükről, szerelmeikről, sikereikről és kudarcaikról szól. A darab nem egy hangos irodalomtörténet, mégis a beszédet állítja középpontba: beszéljünk róluk, nőkről és férfiakról, és beszéljünk arról, miként élhetünk teljes életet.
A nőNYUGAT bemutatójára 2010. december 9-én került sor, az azóta eltelt időben összesen 9054 néző volt kíváncsi a darabra. Témája mai napig friss, aktuális. A bő másfél órás előadásban Bíró Krisztát, Für Anikót, Gryllus Dorkát, Hámori Gabit, Kerekes Viktóriát és Lázár Katit láthatjuk a színpadon, a nőNYUGAT szerkesztéséért Bíró Kriszta 2011-ben elnyerte a Színikritikusok különdíját.
(forrás: Thália színház)

 

INTERJÚ BÍRÓ KRISZTÁVAL

Nők az irodalomban, avagy az a bizonyos színpadi kéj
(megjelent: Népszava-Szép szó / Láng Judit/ 2011. január 29.)

Bíró Kriszta, aki maga is ír, egy nagysikerű produkcióban nemcsak színésznőként működött közre a Thália Színház Stúdiójában, hanem a rendező felkérésére szerkesztőként is. A nőNYUGATban csupa nő játszik: írófeleségeket, nőírókat és férfiírókat testesítenek meg.
A színész elmondta: a nőknek meg kellett harcolni azért a szabadságért, amit a férfiak készen kaptak évszázadokon keresztül. A korabeli nők azért küzdöttek, hogy megvalósíthassák önmagukat. Hozzátette: különleges műveket és életutakat hagytak hátra. Beszélni kell róluk, mert megérdemlik. Az előadásban szerepel még Für Anikó, Hámori Gabriella, Kerekes Viktória és Lázár Kati.
Bíró Kriszta megjelent kötetei: Jozefa 2003, Fiókregény 2005. (Ab Ovo Kiadó)

– Nagy sikerrel fut az ön által szerkesztett darab, a nőNYUGAT. Hogyan jött az ötlet?
– Az Örkény Színházban három évvel ezelőtt mutattuk be a Nyugat 1908­ – 2008 című előadást, az akkor százéves folyóirat tiszteletére. Réz Pál és Várady Szabolcs nem válogatott be nőírókat, nyilván nem véletlenül. Pontosabban csak egy Kaffka Margit ­levélrészlet hangzott el benne. Többünkben felmerült: ezeknek a nyugatos, Nyugat­körüli nőknek hihetetlenül izgalmas sors jutott, és gyakorlatilag nem emlékszik rájuk senki. Miért nem beszélünk róluk? Gondolkodtam: ebből nagyon jó lenne csinálni valamit, ekkor hívott fel Mácsai Pál, a direktorom, már kitört a nyári szünet, és azt kérdezte: nem volna­e kedvem összeállítani egy ilyen színházi estét. Mondtam, dehogynem, nyitott kapukat dönget. Végigolvastam a Nyugat mind a harminchárom évfolyamát, fenn van a neten. Aztán jöttek a naplók, emlékiratok, a korabeli újságok, a nőkről írott elemzések. Azon kaptam magam, hogy nemcsak a művek fognak meg, hanem ezeknek az asszonyoknak a személyisége is, hiszen nem mindegyikük foglalkozott irodalommal, vagy jelent meg a Nyugatban. Fontos volt számukra, hogy kezdjenek magukkal valamit, és ne csak a férfi utánfutói, feleségei, satöbbijei legyenek.
A kutatómunka során olyan mennyiségű adattal találkoztam, hogy legalább hat, hét órát meg lehetne tölteni vele. Ezért azok maradtak az előadásban, akik valóban a legszorosabban köthetők a Nyugathoz, és akik a legizgalmasabban élték a saját életüket. A darabban az írófeleségek küzdelmein van inkább a hangsúly, nem az irodalmi munkásságukon, de részletek és művek is elhangoznak természetesen. Hozzátenném, hogy ezek a nők nincsenek benne az úgynevezett irodalmi kánonban, de hihetetlenül izgalmasnak találtam egy csomó munkájukat. Meglepetés volt Harmos Ilonának, Kosztolányi feleségének nem csak a közismertebb feleségportréi, hanem a novellái is. Aztán Török Sophie versei, prózái. Azt hiszem 1938-­ban jelent meg a Nyugatban egy írása, a címe: Miért lettem magyar? Nagyszerű. Ezek a nők igazi alkotók voltak. Beszélni kell róluk, mert megérdemlik. Így lett a nőNYUGAT.

nőNYUGAT

nőNYUGAT

– Ön is gyakorolja az írás mesterségét, nem is akármilyen eredménnyel. Miként viszonyul a kortárs női irodalomhoz?
– Lelkes olvasó vagyok. Nagyra tartom a kortársak között Tóth Krisztinát, Kiss Judit Ágnest, Erdős Virágot, Rakovszky Zsuzsát. Egy nő másképp látja a világot, mint egy férfi, ezért másképp is gondolkodik. Nyilvánvaló, hogy vannak olyan társadalmi szituációk, ahol igenis a nősége miatt szólal meg az irodalomban egy nő. Ám az, hogy valaki nő, az íróként kevés. Tehetségesnek is kell lenni. Olyan tehetségesnek, hogy még száz év múlva is olvassák. Ha azért kell felszólalni, hogy Magyarországon kevesebb legyen a nők elleni erőszak, vagy azért, hogy több nő kerülhessen a közéletbe, az nagyon is rendjén való, mert botrányosan kevesen vannak. De az írósághoz azért nem elég az, hogy valaki nőnek, vagy férfinak születik.

– Saját magát milyen írónak látja?
– Nem vagyok író. Színész vagyok, aki nem kőtehetségtelen az íráshoz. Igyekszem kerülni a képmutatást: megjelent két könyvem, és Mácsai Pál engem kért meg arra, hogy csináljam meg a nőNYUGAT­ot. Nem azért, mert nem volt jobb ötlete, hanem mert úgy látta: képes vagyok rá. De ennek ellenére tudom, hogy sokkal nagyobb írói praxisra volna szükségem. Ez nem olyan, mint a biciklizés. Az említett írók kamasz, vagy gyerekkoruk óta semmi mást nem csinálnak tulajdonképpen, mint írnak. Ez a foglalkozásuk. Én meg színész vagyok. Ugyanakkor nagyon boldogtalan lennék, küzdenék ellene, ha valaki el akarná venni tőlem az írás lehetőségét. Olykor bizonytalan vagyok, de jóban vagyok a kételyeimmel, mert ez azt jelenti, hogy nem szállhat el velem a ló. A túlságos magabízás bizony bezárja az embert, és ha valaki önnön szobrává merevedik, akkor abból már nem jön ki semmi, legyen az színészet, írás, vagy bármilyen művészet.

Mácsai Pál

Mácsai Pál

– Színésznőként egyik legnagyobb szerepében, Martin McDonagh Piszkavasában fúriát, irigy, ármánykodó személyiséget jelenített meg. Honnan vette ehhez az alapot önmagában?
– Komoly önismereti trip a színészet. Folyamatos kényszer, hogy az ember szembenézzen a valódi személyiségével. Egy évfolyamtársam még a főiskolán azt mondta egy éjszakai nagy beszélgetés alkalmával: a normális ember, ha valami fájdalom éri, igyekszik minél hamarabb begyógyítani a sebet, hogy tovább tudjon élni. A színész ezt a sebet újra és újra gondosan felvakarja, sót szór bele, hogy még jobban fájjon, azért, mert dolgozik a fájdalomból. Ez az egyik mód arra, hogy az “ármánykodás” hiteles legyen, hiszen az effélének szinte mindig sérülés a gyökere. A másik, hogy mindannyiunkban van irigység, gyűlölködés, csak megtanuljuk ezeket a tulajdonságokat kezelni. Egy színész szembenéz velük azért, hogy bármit eljátszhasson. A görögöknél, Shakespeare­nél rohangálnak a gyanús alakok, Moliere­nél is, és hosszan sorolhatnám még az igazán nagy színpadi figurákat. Amikor az ember ilyen darabot próbál, akkor kutya kötelessége megkeresni önmagában, hol vannak ezek a sötét indulatok elrejtve. Azok a fájdalmak, hiányok, haragok, amik, teszem azt, kamaszkorban felmerülnek, csodálatosan felhasználhatóak a színpadon, mert a színdarab kontextusa által felnagyítódik, így lehet megmutatni. Ott van Médea. Ahhoz, hogy az ember eljátssza Médeát, nem gyilkolja le a családtagjait, vagy nem rohangál konyhakéssel a körúton csak azért, hogy meglegyen a valódi élmény. A szenvedélyeinket féken tartjuk, ez a normális, de ha a színpadon alkalom adódik ezt kiélni, az bizony nagy, nagy kéj.

Bíró Kriszta

Bíró Kriszta

– Nehéz egyik szerepből a másikba váltani? Hogyan lesz a színésznőből hétköznapi ember?
– A váltásról lehet sokat beszélni. Műsoron volt még a Piszkavas, amikor egy reggel felébresztettem a fiamat, iskolába menendő. Azt hittem, ugyanúgy kezdődik ez a nap is, mint a többi, de a gyerek nézett rám a fürdőszobatükörből a fogkeféje fölött, és azt kérdezte: mama, ugye ma Piszkavas van? Volt nyilván valamiféle olyan plusz, nem is tudom mi, talán valamiféle feszültség, amit ő megérzett. Ha Piszkavas volt aznap, sokszor éreztem előtte: jaj, ne, már megint végig kell ezt csinálni, jaj, ne! Aztán elkezdődött az előadás, és úgymond a “színészvér”, meg persze az a bizonyos kéj vitte a dolgot. Amikor vége lett, mintha kicentrifugáztak volna, és valóban szükségem volt egy órára alkalmanként, hogy lepörögjek. Van olyan kollegám, aki azt mondja, ha lejön a színpadról, akkor vége van, befejezte, akármit is játszott aznap, Hamletet, bármit. Én ezt nem vonom kétségbe, látom esténként: igazat mond. Ő képes egyből váltani. És persze nem minden szerep gyötri meg az embert. Nekem az évek során lett egy technikám arra, hogyan ne vigyek haza semmit: a zsilipelés. Így hívom. Mindenki kialakítja, hogyan tud bezsilipelni, meg kizsilipelni a színházból. Én azért vagyok “koránjárós” színész, mert kell az idő, amíg átállok. Amióta a gyereknek mobiltelefonja van, azóta működik bennem egy vekker. Kábé fél hétkor felhívom a fiamat azzal, hogy kikapcsolok. Le kell csekkolnom, hogy minden rendben van­e otthon. Amikor vége, visszakapcsolok, igaz, akkor már elég késő van, ezért a fiamat olyankor már nem szoktam zargatni, de valahogy mégis jó érzés, hogy így vezetődöm vissza a hétköznapba. Így, hogy újra “elérhető” vagyok.

Láng Judit
*