Túl hideg, majd túl meleg, majd ismét hideg volt a kakaó egy hétköznap este –, úgy nyolc éves lehettem. Édesanyám fújta, hűtötte, kavarta, végül épp tölteni készült poharamba a kakaómat úgy negyedjére, mikor az első cseppnél kijelentettem, hogy ez biztos forró lesz. S ő váratlan pördüléssel kinyitotta az ablakot, s repült is az első emeletről a hideg-forró kakaóm a kicsi piros pléh csészében a kavaráshoz használt törött nyelű kisfakanállal együtt.
Bögre

Na, most már se nem hideg, se nem meleg, mehetsz is lefeküdni. – mondta higgadtan, míg szép halkan becsukta a konyhaablakot.
Dédi kezében megállt a vajas kenyér, s én elkullogtam szépcsendben aludni.
Hetekkel később érkezett keresztanyám Brassóból. Nagy barátnők voltak. Gyerekként én azért szerettem, ha Ő jött hozzánk, mert mindig sokat ettek és nevettek együtt, ez mindig olyan megnyugtató volt.
Szóval jön keresztanyám, kezében a törött nyelű fakanálka.
Te, én ezt a fűben találtam. – mondta.
Egy pillanatra egymásra pillantottunk. Nem firtattuk, nem meséltünk vagy már nem emlékszem. Mint ahogy arra sem, hogy aznap ettek-e meg ketten ötven, azaz 50 darab szilvás gombócot. Olyan igazi nagyokat.
Ma jött a hír, hogy keresztanyám sincs már közöttünk. Biztosan együtt nevetnek, hisz annyira hiányoztak egymásnak. Nevetnek, esznek, füstölnek, egy kicsit sírdogálnak is, de csakis örömükben hull a könnyük, ahogy elhitették akkoriban velem is, hogy csakis boldogságukban láttam egyszer őket sírni.