Lakatos Erika kárpát-ukrajnai zenész családból származik, Budapesten született. A Vörösmarty Gimnázium színész és dráma tagozatán végzett, majd szüleivel rövid ideig Németországban élt. Ezt követően a Long Island Egyetem (New York) ének- és fotószakán kezdett el tanulni. Itt kezdődött vonzalma az alternatív fotótecnikák iránt – műveiben gyakran találkozunk kézzel megfestett, vagy egyéb képzőművészeti eszközökkel kiegészített fényképekkel. Előszeretettel használja a Polaroid SX-70 kínálta lehetőségeket, amelyek létrehozzák a színekben is igen gazdag, unikális képi világot. Professzora, Stuart Fishelson biztatására jelentkezett egy washingtoni nemzetközi fotóversenyre, ahol kreatív nagydíjat nyert. A tanulás mellett évekig rajzot tanított egy brooklyni iskolában. A mesterdiplomáját médiaszakon szerezte: kutatási témája a romák sztereotipikus ábrázolása volt. Ehhez kapcsolódott az első kiállítása is a New York-i Saléna Galériában.
Kincses Károly fotómuzeológus így ír a művésznő “Roma ikonok” című könyvének (2011) előszavában: „Lakatos Erika különleges image transzfer alternatív technikával készült művei finom és érzéki hatásúak, újszerű, rétegzett nézőpontból mutatják be az otthon, az utazás, az idő és a tér fénybeli vetületeit. Képeinek témaválasztása, az alkalmazott színek kavalkádja, a kivitelezés egyedisége, esetlegessége, mind-mind speciális, semmihez sem hasonlítható, nagyon intenzív érzelmi hatással bíró képeket eredményeznek. Túl a képek, színek, formák, vad, zabolátlan burjánzásán, a megfogalmazás módja is egyéni: nálunk, a magyar fotóművészetben nem nagy gyakorisággal előforduló, sok szempontból példaértékű.”
Lakatos Erika 2005-ben visszatelepült Budapestre. Azóta több egyéni tárlata volt, és számos csoportos kiállításon mutatkozott be. Többek között az Aranytíz Művelődési Központban, a K.A.S Galériában és a budapesti Esélyek Házában. Sorozatait számos kiállításon láthatta már a New York-i, berlini, helsinki, tamperei, római akadémia és a párizsi közönség is. Munkáját 1997-ben a „Personal Vision” – Washington D.C. kreatív nagydíjjal ismerte el a Canon USA, a Kodak Professional, az International Foundation of Photography és a Missouri School of Journalism – University of Missouri. Lakatos Erika fontosnak tarja a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek tehetséggondozását és művészeti oktatását, ezért rendszeresen vesz részt mentorprogramokban, art workshopokat tart, de oktatott a Holokauszt Emlékközpontban is. Ifj. Szakcsi Lakatos Béla jazz-zongoraművész és zeneszerző együttesével fellépve énekesként is elismert és népszerű országszerte.
A kiállítást megnyitja: Kőfaragó József formatervezési Nívódíjas festőművész
Közreműködik: Vidák Róbert flamenco gitárművész
A kiállítás ingyenesen megtekinthető 2017. február 2-ig, a Békásmegyeri Közösségi Ház nyitvatartási idejében. (1039. Budapest, Csobánka tér 5.)

Lakatos Erika jazzénekes, fotó- és képzőművész

Lakatos Erika jazzénekes, fotó- és képzőművész

– Sem a nők, sem a férfiak nem voltak átlagosak a családodban. Hogy volt ez?
Lakatos Erika: Apám ukrajnai, Munkácson született, és zenész volt már az apja és a nagyapja is. Ő is korán elkezdett tanulni. Láttam nagyon kiskori képeit, melyeken rövidre volt vágva a haja, és komolyan, faarccal hegedült, aztán pár év múlva áttért zongorára.
Nagyapám isteni csellós volt. Úgy vették fel a filharmonikusokhoz, hogy hallás után tanulta meg, amit el kellett játszani. Sokan felvételiztek, de őt vették fel úgy, hogy fülből játszott: nem tudták róla, hogy nem tud kottát olvasni. Úgyhogy nagyon nagy forma volt. Sajnos csak egyszer találkoztam vele, mert a nagyanyám elvált tőle, ami igazán ritka volt abban az időben, de nagy zenész volt, azok meg egy kicsit őrültek. Apám két – hároméves lehetett, amikor elváltak a szülei. Nem lehetett könnyű neki. A gyerekkori traumák kihatnak az emberre.
A nagyanyám egy igazán szabadszellemű, bátor nő volt. Más, mint az átlagos cigányasszonyok. Megtartotta a három lépés távolságot. Emiatt azt hitték, hogy beképzelt, pedig csak nem szerette, így mondta, az összevissza beszédeket. Inkább magába forduló, zárkózott volt. Munkács zsidó területén laktak, és a nagyanyám beszélt héberül. A válás után települt át Budapestre, aztán később a második házasságából született még három lánya.
Apámat a dédszüleim nevelték sokáig. Nagyapa nem volt magányos a válása után, mert aztán apámnak lett még egy pár féltestvére Munkácson. Az egyikükből professzornő lett, állítólag göndör, szőkésbarna haja volt: mondták, hogy motorral járt, akkoriban ezt is furcsállották. Apa egy másik féltestvéréből meg testneveléstanár lett. A tanulás természetes volt nálunk.
A nagyanyám, amikor másodjára is férjhez ment, Pesterzsébeten lakott. A szüleinek nagy gyümölcsösük volt Szabolcsban, azt adták el, abból vettek egy udvart, amin több önálló házrész volt. Ott élt az egész család, csak külön-külön lakásban.
Apám tizenhat évesen átjött Magyarországra. Mikor megnősült huszonegy volt, és ő is ott lakott anyuval Pesterzsébeten a nagyanyámékkal a közös udvarban. Mikor hároméves voltam, kiment külföldre dolgozni. Évekig kint volt. Ugyanazt a bohém életet élte, mint az apja.
Érdekes, hogyan öröklődnek a szülői minták. Engem is a nagyanyám, a mostohanagyapám meg az anyám nevelt. Apám egy évben egyszer hazajött, vagy mi mentünk ki utána Németországba. Olyankor hotelben laktunk, vagy béreltek egy szép kis házat. Emlékszem a kertre, ahol játszottam.

Lakatos Erika alkotása

Lakatos Erika alkotása

L.J.: Milyenek voltak az iskolaévek?

L.E.: Az általános iskolában imádtam a rajzórákat. Volt egy nagyon sötét bőrű, magas tanárnő, az Ildikó néni. Ő volt a kedvencem, mert szerette a romákat. Ő jó emlék a suliból. Ez egy teljesen átlagos körzeti iskola volt, ő meg szabadszellemű és nyitott.
Jó tanuló voltam. A nyolcadik elvégzése után a Vörösmarty Gimnáziumba jártam drámatagozatra, meg egy iskolán kívüli színjátszó körbe is, akikkel aztán egy Kárpáti Kamill-darabbal, a Béka bácsival, kimentünk Finnországba vendégszerepelni. Béka bácsi a külseje miatt kitaszított ember volt: csúnya, deformált alak, viszont a lelke gyönyörű. Összebarátkozott egy néma kislánnyal, aki ezt a belső szépséget meglátta benne. A kislány eltáncolta a kapcsolatot pantomimben. Ez voltam én.
Anyám nem akart elengedni Finnországba: a busz már csak rám várt. A színpadvezető elmagyarázta neki, hogy ezt nem teheti, mert én vagyok a főszereplő, és erre készültünk már egy éve. Akkor engedett el nagy nehezen. Finnország életem egyik legmeghatározóbb élménye lett: szabadság, kreativitás, fiatalság, bolondság!

Lakatos Erika alkotása

Lakatos Erika alkotása

L.J.: Pár évig Németországban éltél. Miért döntöttél úgy, hogy inkább Amerikába mész?

L.E.: Az érettségi után kiköltöztünk anyámmal apám után. Nem volt állandó helyünk, mentünk mindenhová, ahol játszott az országban. Nem szerettem ott élni: a német közeg nagyon nem volt szimpatikus nekem. Egy helyen meg konkrétan pánikrohamot kaptam: elmentem egy szórakozóhelyre, valami pincében volt. Kommunista forradalmi jelképekkel, plakátokkal volt berendezve, és rosszul lettem, mert eszembe jutott a nácizmus. Ugyanazt a hangulatot árasztotta, csak más tárgyakkal.
Abban az időben nagyon sokan jöttek Romániából Németországba: sátortáborokban helyezték el őket. A város közepén volt egy nagy bevásárló üzlet, és mellette volt a láger. Kutyás rendőrök jártak körbe, úgy őrizték. Rossz érzés volt ezt látni. Németország nem tetszett, hidegnek éreztem. Nem személyek szerint, hanem összességében. Volt egy nagyon kedves német barátnőm, akivel sülve-főve együtt voltunk: tehát nagyon szuper emberekkel is találkoztam. Soha nem tanultam meg rendesen németül. Ugyan elmentem nyelviskolába, de képtelen voltam rá: egyszerűen nem akartam.
Aznap, amikor barátokkal ültünk abban a légópinceszerű helyiségben, ami tele volt propagandaplakátokkal, úgy éreztem, nincs levegő. Mindenki németül beszélt körülöttem: paranoiás lettem és kiszaladtam. A fenti bárban találkoztam egy nagyon őrült olasz táncos fiúval, és a nyakába borultam: jaj de jó, hogy itt vagy! Végre egy ember, aki nem német! Akkor határoztam el, hogy nem szeretnék abban az országban élni. Nem éreztem, hogy szabad vagyok, vagy önmagam lehetnék.

Lakatos Erika alkotása

Lakatos Erika alkotása

L.J.: Amerika sikertörténet az életedben. Évekig tanítottál egy brooklyni iskolában a gettó közepén. Hogyan fogadtak el a gyerekek?

L.E.: Amikor megérkeztem Amerikába – volt egy kis megtakarított pénzem, amit Németországban gyűjtögettem –, egy barátomnál laktam, aztán saját lakást béreltem Brooklynban, egy patinás Brownstone házban, kandallóval. Férjhez mentem, és anya lettem: a lányomat Szofinak hívják. Aztán ösztöndíjasként a Long Island-i egyetem jazztanszakán tanultam: igazából akkor kezdődött az életem.
A diploma közeledtével már jártam ki gyerekekhez tanítani. Brooklynban a gettó közepén volt egy hatalmas iskola, ahol már öt tanár otthagyta előttem a rajztanítást, mert nem bírtak a gyerekekkel. Nehéz volt: akkor kerültem oda és nem volt koncepcióm a tanításra egy ilyen kőkemény iskolában. De hát beletanultam! Kérdezték is a kollégák három hónap múlva: te még mindig itt vagy? Hogy lehet ez? Ott maradtam hat évig.
Mindenféle származású gyerek járt oda: afroamerikai, kínai, Puerto Ricó-i, mexikói, nem sorolom. Minden órában más osztályt tanítottam, tehát egy nap kábé kétszáz gyerekkel találkoztam.
Ki kellett találnom, hogyan tudom fölkelteni az érdeklődésüket, de először el kellett fogadniuk, mert ott „fordítva” voltam, mint ahogy Németországban vagy itthon: én ott egy fehér tanár voltam, akinek meg kellett tanulnia, hogyan lehet a gyerekekkel együtt dolgozni úgy, hogy az nekik is jó legyen. Abszolút alárendeltem magam a feladatnak: hogyan lehetne valami közös értéket felmutatni, mert az nem volt.
A tanteremben teljes káosz uralkodott, borzalmas volt a rendetlenség. A stúdió hatalmas, gyönyörű: az egyik fal tiszta ablak, viszont a hatalmas polcokon összevissza a könyvek: ceruza, toll, papír meg nem volt. Beszélgettem, barátkoztam a kollégákkal, mondtam nekik, hogy naponta nagyon sok gyerekkel találkozom, és nem tudok velük mit kezdeni, mert nincsenek eszközök a tanításhoz. Mondták, hogy a művészeti és rajztanárok kérhetnek kétezer dollárt az iskolától, abból bevásárolhatnak.
Az igazgatónő, sose felejtem el – hatalmas, nagydarab fekete nő volt. Bementem hozzá és mondtam, hogy kéne pénz. Ugyan minek, kérdi. Hát azért, hogy a művészeti ellátóban eszközöket vegyek, úgy tudom, hogy ezt lehet. Csak nézett rám hosszan, aztán mondta: jól van, adok. Holnapra írd meg, hogy mi kell. Egy vastag könyvből válogattam ki: festék, olló, ragasztó, mindenféle szépségeket választottam, egész éjjel fönn voltam, három oldal lett a lista, persze nem aludtam semmit. Másnap bevittem, letettem az asztalára. Megrendeltük és kifizette.
Teljesen átrendeztem a termet. Nem egymás mögött voltak a padok, hanem körben, én voltam középen, mellettem egy asztal és volt még egy hátul is. Interaktív foglalkozásokat csináltam a gyerekekkel, hogy lekössem őket. Tudtam, hogy oda-vissza kell dobálnom velük a labdát. Modelleztem velük, odaengedtem az asztalomhoz őket. Volt, aki a festékért volt felelős, volt, aki a takarításért: különböző kis csoportok voltak. A legrosszabbak lehettek a tanársegédeim: kiosztottam a feladatokat. És közben nagyon pezsgett a hangulat. Energikus gyerekek voltak, kis energiabombák.
Mindenféle gyerek lakott a környéken, ráadásul mellettünk volt egy menhely, onnan is nagyon sokan jártak hozzám. Például volt egy Puerto Ricó-i kisfiú, aki azzal nyitott, mikor bejött, hogy lesöpört mindent az asztalomról. Rám nézett és kiszaladt az osztályból. Az volt a szabályzat, hogy ha valaki elhagyta az osztályt, akkor fel kellett hívni a biztonságiakat, akik vigyáztak az iskolai rendre, hogy keressék meg és vigyék be a szociális szobába, ahol szociális munkások foglalkoztak vele, hogy ne menjen el az iskolából vagy ne vesszen el, amíg tart az óra.
Szóval hívtam az iskolai felügyelőt, megkeresték a kisfiút, de nem hozták be, csak az óra végén jött vissza. Nézett rám és megkérdezte, hogy adok-e neki színes ceruzát és papírt. Mondtam, hogy persze, menjen, válasszon. Nem hitte el, hogy nem ordítok vele. Onnantól ez a gyerek a legjobb lett az osztályban. Mindig jött órára, és ha valaki rosszalkodott, ő mondta: maradjatok, figyeljetek oda a Lakatos tanárnőre! Döbbenet volt látni, ahogy a szeretettől, a törődéstől megnyílik a kreativitása, és repülni kezd. Utánakérdeztem, mi a háttere ennek a gyereknek. Elmondták a kollégák: már az ötödik családnál van, mert a szülei mindketten börtönben vannak. Sok ilyen gyerekkel foglalkoztam.
Egy év után megkaptam a kiváló tanári címet oklevéllel. Megkérdeztem az igazgatót, hogy kiállíthatom-e a gyerekek képeit az iskola aulájában. Először mondta, hogy náluk még ilyen nem volt, később viszont megengedte. Aztán már nem csak az iskolában volt kiállítás, hanem kivittük a brooklyni múzeumba is. Nagyon büszkék voltak a gyerekek, és örültek, hogy az ő cuccuk milyen menő.
A tanítás mellett énekeltem New York-i jazzklubokban, és színházi előadásokban is szerepeltem. Volt egy színjátszó csoport, aminek a vezetője, egy dél-amerikai nő, flamencót táncolt, de ezenkívül mindenféle társastáncokkal is foglalkozott: ő írt egy darabot, amiben játszottam. Kérte, hogy írjak az előadásba egy számot szöveggel. Valami romásabb, magyaros dologra volt kíváncsi. Megírtam a betétdalt, aztán a darab sokáig sikerrel futott a La Mamma színházban. Egy flamencós előadás volt, és a roma zene nagyon illett hozzá. A tagok a világ minden tájáról jöttek: multikulturális közeg volt, imádtam. Amerika nekem egy sikertörténet.

Lakatos Erika alkotása

Lakatos Erika alkotása


L.J.: Mikor hazatelepültél Magyarországra, milyennek találtad az itthoni viszonyokat az amerikaihoz képest?

L.E.: Tizenhárom éven keresztül minden nyáron itthon voltam Budapesten. Azt akartam, hogy a lányom megismerje a kultúrámat és az országomat, mert már nagyon amerikai kezdett lenni. Úgy éreztem, hogy a gyerek olyanná kezd válni, amiben én már nem láttam magam. Nem tartottam fairnek, hogy azért, mert az apja amerikai, ő csak az amerikai kultúrát ismerje.
Európában születtem, mondhatom, hogy európai nő vagyok, nem? Emellett nyilván nem csak európai, hanem roma is vagyok, de ez azért egy fontos részem. Mikor hazatelepültem 2005-ben, kérdezte a gyerek: jaj, mama minek jöttünk ide? Aztán kezdett beilleszkedni, ahogy megismerte a szüleimet, a rokonokat, az unokatestvéreket, a helyszíneket, ahol az életünk korábban zajlott: akkor kezdett el ösztönösen közel kerülni ahhoz, amit mutatni akartam neki.
Döbbenetes volt, ami itthon fogadott. Nagyon meglepett: itthon általános, hogy munkahelyen zsidóznak és cigányoznak. Amerika nem a szülőhazám, de ott ezt nem tapasztaltam. Amerikában a rasszizmus professzionális légkörben nem megengedett. Ha elvégeztem a főiskolát vagy az egyetemet, és ugyanolyan jó vagyok, mint te, akkor nem tartom fairnek, hogy mondjuk ebéd közben a kollégák arról beszéljenek, hogy milyen szemetek a cigányok vagy a zsidók. Ez megtörtént velem, amikor egy óvodában próbáltam elhelyezkedni. Ilyen beszélgetéseket nem szeretek hallani, de hallok nap, mint nap. És úgy látom, hogy ez a tendencia nem változik, csak rosszabb lesz.
Sokat segített, hogy egy mentorprogram keretén belül lejárok Kalocsára egy általános iskola alsósaihoz fejlesztőpedagógusként. Az ottani gyerekeknek ugyanúgy csináltam kiállítást a kalocsai könyvtárban, nagyon boldogok voltak. Alig várom, hogy találkozzam velük megint.

Lakatos Erika

Lakatos Erika


L.J.: Továbbra is fellépsz jazzklubokban? Koncertezel? Milyen terveid vannak?

L.E.: A kiállításaimon mindig gondoskodom zenéről is. Vidák Róbert flamenco gitárművész egy nagyon tehetséges és sokat ígérő zenész, – a megnyitón ő játszik majd. A korábbi együttesemmel már ritkán lépek fel. A zenekaroknak, képzőművészeknek és általában a magyarországi kultúréletben dolgozóknak egyre kevesebb a terük és a lehetőségük. Egyre kevesebb az olyan pályázat, amiből a kreatív alkotók újabb projekteket csinálhatnának. Nehezedik a dolog, és egyre többet kell alkotóként arra koncentrálni, hogy újabb forrásokat próbálj felkutatni, hogy profi módon meg tudd valósítani, amit szeretnél. Ez nagyon viszi az energiát.
Nekünk, romáknak amúgy is mindig kevesebb a lehetőségünk itthon, mint a többi művésznek. Külföldön a kisebbségekre nagyon odafigyelnek. Én például teljesen fel vagyok villanyozva attól, ahogy Finnországban fogadtak: nagyon vártak minket, és szuperül meg volt szervezve minden. Ugyanez itthon nem mindig van így. Fontos, hogy érezzem: én is vagyok. Hogy értékelik a munkámat. Boldog vagyok, ha egy univerzálisabb térben mutathatom be, amit csinálok, és nem csak egy szűk etnikai közönségnek. Ez szerintem nagyon fontos minden alkotónak. És itt most nem is a romaságomon van a lényeg, hanem azon, hogy alkotó vagyok. Egy univerzális alkotó, aki meg tudja mutatni, hogy mit tud globálisan, és nem azt éreztetik vele, hogy egy kis porszem: örülj, hogy itt lehetsz. Ez nagyon fontos, mert csak egyenrangú kapcsolatban tudsz energiát, gondolatokat, tapasztalatokat, tudást cserélni.
A példaképem az a pesterzsébeti általános iskolai rajztanárnő, az Ildikó néni, aki egyenrangú partnerként kezelt minket, és nagyon kedves volt. Ez volt fontos a személyiségében. Ez adta a szárnyakat. Ettől indult el a változás nálunk, és én is ezt próbálom megadni a tanítványaimnak. Tőle tanultam, hogy át kell adni a stafétabotot a következő generációnak. Nagyon fontos, hogy amit megtanulok, azt tovább kell adni. Minek tanultam, ha csak az enyém marad?
Sok olyan ember van, aki megtartja magának a tudását, mert azt hiszi, hogy az övé. Korlátoltságból tartogatja, aztán kontrollt gyakorol vele. Azt hiszi, ha nem osztja tovább a tudását, akkor növeli a saját értékét a többiekhez képest. Eleve a tudattal van a probléma: semmi sem a mienk! Mi is kaptuk valahonnan, valakitől. És kötelességünk a megszerzett tudásunkat, hozzátéve a tapasztalatainkat, továbbadni azoknak, akiknek erre szükségük van.

Lakatos Erika jazzénekes, fotó- és képzőművész kiállítása ingyenesen megtekinthető 2017. január 14 – től, 2017. február 2-ig a Békásmegyeri Közösségi Ház nyitvatartási idejében.