Vajon miért fogalmazott úgy Madách Imre „Az ember tragédiája” c. darabjában, hogy „Mondottam ember küzdj és bízva bízzál.”? Mi ez a szótő, ez a „bízás”? Egyáltalán miért fordul elő annyiszor nemcsak a hétköznapi szóhasználatunkban (bizalom, biztonság, bizonyosság, biztosítás stb.), de a magyar irodalomban is? Felteszek még egy merész kérdést: mi dolgunk van nekünk magyaroknak ezzel a „bízással”, bizalommal?

ember-tragediaja-1908

Madách Imre: Az ember tragédiája, 1908

Hiszem s vallom, hogy minden nemzet valamilyen szinten determinált spirituálisan: a megélendő tapasztalások, a tanítások szintjén és vagy meg tudja élni mindezt, be tudja fogadni és ennek szellemében-tudatosságában éli a mindennapokat, vagy halála óráján is a csontig rágott „De miért?” kérdést fogja ismételgetni.
Szintén hiszem s vallom, hogy ha az életünk más országok vidékeire sodor minket ilyen-olyan okokból, akkor a befogadó állam „sorsából is részesülünk”: akár csak ideiglenesen, akár hosszabb távon.
Nincs olyan, hogy egy repülőgép egy idegen ország légterébe lépve ne válna a rendszer részévé: az ország légterében mozog, látszik a földi irányítás radarján és bár a nemzetközi légiforgalmi szabályoknak és protokollnak is megfelel, csakis az adott állam törvényeinek tutaján utazva landolhat a szárazföldön. Tehát akarva-akaratlanul érintődik, érintve van a célország szabályai által.
Adottak vagyunk mi magyarok (beleértve a fehéreket és romákat, a tót etnikai kisebbségtől kezdve a letelepedett bevándorlókon át mindenkit, aki vagy teljesen magyarnak, vagy több nemzetisége közül legalább egyikben magyarnak vallja magát) és adott az előző bekezdésben feltett kérdésem.
Hányadán állunk a bizalommal?

Aircraft landing on runway

Ég és föld között, determináltan

Számtalan esettanulmány vizsgálja például a vállalkozói bizalmat, nem véletlen, hogy a Bridge Budapest csapatának gondos szárnyai alatt is egyre nagyobb hangsúlyt kapott a téma, de mi van az interperszonális bizalommal?
Skrabski Árpád szociológus és Kopp Mária orvos-pszichológus 2008-ban megjelent tanulmánya A bizalom mint a társadalmi tőke központi jellemzőjei a bizalom kérdését a társadalmi tőke definícióján keresztül igyekezett leírni. Közös szellemi termékük egy országos reprezentatív, úgynevezett Hungarostudy felmérések összegzéseként született. A felméréseket 1988-ban 21.000, 1995-ben és 2002-ben 12.600 személlyel otthoni interjúk során végezték a társadalmi tőke jellemzőit vizsgálva
.

Ichiro Kawachi

Ichiro Kawachi

A társadalmi tőkét Robert D. Putnami javaslatai alapján Ichiro Kawachi három dimenzió mentén határozta meg, amelyek a környezetbe vetett bizalom és megbízhatóság, másoktól kapott és másoknak nyújtott segítség, továbbá civil szervezettől kapott segítség és a civil szervezetben vállalt kötelezettség.
Tanulmányukból kiderül, hogy
1995-ben az emberek 63 százalékát jellemezte a társadalmi bizalmatlanság, 63 százalék értett egyet azzal az állítással, hogy „az emberek általában aljasak, önzőek, akik csak ki akarják használni a másikat”. Ez az arány, ugyanazzal a kérdéssel vizsgálva 2002-re valamelyest csökkent, 58 százalék volt. 2006-ban viszont már a megkérdezettek 69 százalékát jellemezte ez az állítás.

Még megdöbbentőbbek a változások azzal az állítással kapcsolatban, hogy „senki sem törődik azzal, hogy mi történik a másikkal”. Ezzel az állítással 1995-ben a magyar népesség 63 százaléka egyetértett, 2002-ben már csak 50 százalék, míg ugyanez az arány 2006-ra 81 százalékra emelkedett. (Kopp M. – Skrabski Á.)
A kiragadott idézetek tükrében döbbenetes a több, mint 10 évvel ezelőtti
társadalmi bizalmatlanság aránya Magyarországon és a feltüntetett adatok némileg indokolják azon feltételezésemet, hogy „keményebb dió” a bizalom kérdése a magyar társadalom számára, mint azt elsőre gondolnánk. Hogy van némi dolgunk a bizalommal, a „bízás” elsajátításával.
Bár nem direkt mód kapcsolódik a bizalom kapcsán felvetett kérdéseimhez, de egy kedves ismerősöm idézete jut mégis az eszembe:
Jól dönteni csak úgy tanulunk meg, ha bevállaljuk a bizonytalant.”

Cognitive Behavioural Therapy

Döntés kérdése

Magyarán a bizalomban egyfajta hit manifesztálódik az ismeretlen-bizonytalan iránt. Nem tudjuk mi vár a következő kanyarban, az is lehet, hogy egy marha nagy pofon, de bízunk „benne”. Akkor is, ha csattan. És akkor is ha nem. Tehát mindaz a fogyasztói társadalmi propaganda, ami az élet kiszámíthatóságán nyugvó mindennapokat próbálja belénk csöpögtetni egy végtelenül elgyengített hitű embert kreál, mert az évek leforgásai alatt átírja a hit egyenletének azon részét, ahol az egyenlőség jobb oldalán egy kérdőjel, vagy egy x áll: az ismeretlen-t. Átírja kiszámíthatóság és prognózisok tömkelegére és egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy semmi kapcsolódásunk nincs az éppen aktuálisan zajló valósággal, a jelenünkkel, mert folyton a jövőt és a jövőre „adott” válaszalternatívák valószínűségszámítását koslatjuk.
Kiszámíthatóságra törekszünk, mert abban az illúzióban ringatjuk magunkat, hogy amit ismerünk az biztonságos, veszélytől mentes. Abban nem nyúlhatunk mellé. Abban ott van a kontroll megnyugtató lehetősége.
Teljesen ösztönszerű, hogy mocorgunk az ismeretlentől, mint mikor valaki először ül be a volán mögé vezetni, vagy mikor dörögni kezd fejünk felett az ég. De attól még, hogy beindítjuk a motort és birtokában vagyunk a KRESZ minden ismérvének még nem lehetünk bizonyosak abban, hogy egy jó tapasztalás lesz, hogy ép bőrrel megússzuk. Ez csak az által és akkor derül ki, amikor hittel és egyben bizalommal óvatosan rányomunk a gázra. Tudjuk ebben a pillanatban, hogy mi fog kisülni az első vezetési élményünkből? Nem. Tudjuk előre, hogy milyen lesz az adott
„forgalmi psziché” az utakon? Nem.

Egyetlenegy dolgot tudunk „biztosan”: hogy a volán mögött ülünk és bízunk az ismeretlenben.


i Forrás: http://vigilia.hu/regihonlap/2008/10/skrabski.htm (Megtekintve: 2016. 11. 11.)
ii R. Putnam: Making Democracy Work