Mindenki azt akarja (még Te magad is), hogy lépj tovább a Veled történt tragédián, szerencsétlenségen, baleseten, de hogyan? Ezúttal a szereplőkről lesz szó. Három teljesen különálló esetet elemzek. 1.) A balesetet magadnak okoztad. Te tehetsz róla, még ha nem is akar az ember magának bajt. Ebben az esetben is van két fontos lehetőség volt veled valaki vagy teljesen egyedül voltál? 2.) Ismerősöd, barátod vétlensége okán estél áldozatul. 3.) Ismeretlen, idegen ember vétkessége miatt sérültél meg.
Trauma

Hihetetlen mennyi minden befolyásolhatja a baleset utáni megélésedet. Csak ha ezt a három szempontot vesszük figyelembe: hosszan lehetne ezen polemizálgatni, hogy mik a különbségek az egyes esetek között. Természetesen még egy halom körülmény közrejátszik, nem utolsó sorban a Te személyiséged is, hogy mi fog történni Veled az eset utáni időkben. Engem az is érdekel, hogy mi van azokkal, akiknek a vétlensége miatt az eset megtörténhetett. Ha hajszálgörbülés nélkül megúszták az csak elsőre könnyíti meg a helyzetüket. De ez egy kis kitérő csak a részemről. A saját estem kapcsán azt hiszem, gondolom, érzem, tudom, hogy akkor van a legnagyobb esély a poszttrauma elkerülésére, vagy legalábbis a gyors gyógyulásra, ha mindenki, aki az esetben részt vett lehetőséget kap egyfajta munkára.
(Itt álljunk meg egy szóra! Szeretném, ha jelentkezne, aki kapott ilyen tanácsot valakitől is a balesete után.)
Ez egy nagyon nehéz helyzet, mert persze teljesen normális emberi reakció, ha valaki látni sem kívánja azt, aki balesetet okozott neki, és ne hagyjuk figyelmen kívül a baleset súlyosságát sem. Olyan idea kezdett a fejemben kibontakozni, hogy akik szeretnének valami egészen más módon rátekinteni egy ilyen esemény létjogosultságára azoknak legyen erre lehetőségük. Sok szakember van a neten, aki árulja a szolgáltatásait pszichológusok, mentálhigiéniás szakemberek, ami most nagyon menő az a Coach… Szuper. Te kihez mennél el? Esetleg elmentél már? Az anyukád? Ő aki látja a szenvedésed Ő kihez megy el? A szerelmed, ha még megvan? Az Ő bánatát ki hallgatja meg? Tényleg sok a lehetőség, de lássuk be: nem mindenki él nagyvárosban (igen én is meglepődtem, hogy a kórházban nem csak budapestiek voltak, szégyelltem is magam én fővárosi hogy ez meglepett, mégis mit gondoltam?) és a másik nagyon komoly hátrány az anyagiak. Egy családban bekövetkezett baleset iszonyat összegeket emészt fel erre sokan nem is gondolnak addig, amíg baj nem történik. Igen sok embernek nincs baleset biztosítása, a mindennapi megélhetés is sokaknak gondot okoz.  Szóval, ha el is jut oda az ember fia/lánya hogy elkélne a segítség hova forduljon. Egy magánpraxisban 10-20 ezer forintot is elkérhetnek egyetlen ülésért. Ezt hagyjuk. Szerintem egymást kéne meghallgatni. Egymáson kellene segíteni, mert a közös élmény a baleset elszenvedése bizony megteremti azt a platformot ahol az ilyen ember akár áldozat akár vétlen elkövető bizony őszinte lehet. Amikor valaki elkezdi elmesélni sorstársainak, hogy vele mi történt, hogy van, akkor azonnal átértékelődnek a személyes bajaink. Olyan gyorsan fordulhat a kocka, hogy nem is hinnénk. Ez az önsegítő csoportok lényege. Annak az élménynek a felismerése, hogy nem vagy egyedül. Kicsit olyan, mint a kórteremben, ott a többiek baja átértékeli a saját bajunkat. Csak amikor hazakerülünk a kórházból – megszűnik ez a közeg. El is felejtjük ilyen, az emberi elme. Szóval az együttérzés az más olyanoktól, akik sorstársak. Ezt tény. És ez hatalmas erő. Mert, hogy is várhatnánk el hogy olyanok értsenek meg és hallgassanak meg minket nyitott szívvel akik nem tudják átérezni a mi bajunkat. Abban az esetben ha ezek még ráadásul a szeretteink csak még frusztráló nekik is nekünk is. Hidd el ez azelőtt nekem se ment. Erre nagyon kevesen képesek. Én ismerek ilyen csodálatos embereket, és élvezem a bátorításukat. Mert Ők úgy születtek, hogy  tudják azt amit mi most megtanulhatunk az esetünk kapcsán. Született empatikusak. Én a kórház után a háziorvosnál szembesültem azzal a ténnyel, hogy a mai társadalmunkban egy ilyen eset az nem különösebben mozgatja meg a háttérintézményeket. Maximum, ha nagyon meg vagy zuhanva beutalnak a pszichiátriára. De én nem voltam, mert mellettem álltak, akik szeretnek, s lesték minden kívánságomat  meg ott volt az anyukám főzte  husileves. Csak egy kicsit voltam megborulva. Ja, csak kicsit Hát akkor lépj tovább. De hogyan? Ezt a kérdést már kinek kellet volna feltennem? (szerencsére volt kinek, nagy szerepe van abban is, hogy most ezt olvashatod).

post-traumatic-stress-disorder

Azután ez mégiscsak foglalkoztatott főleg a mélypontok megélése után, amikor már szinte nem is látszott a dolog és mit terheljem ezzel a körülöttem élőket, a háziorvost már a második héten sem érdekelte az ügy, szóval? Sok önsegítő csoport működik. Anonim Alkoholisták, erőszakot elszenvedők, rosszul működő családok felnőtt gyermekei, drogproblémával küzdők csoportja stb.De mi van velünk? Mi hol találkozzunk. Igen tudom, most már arra sem kell figyelmeztetni, hogy Budapesten kívül is van élet. És akkor bevillant a legkézenfekvőbb dolog. A NET. Sok mindenki számára elérhető, és ami még nagyon fontos mindenki megőrizheti az névtelenségét. Ki sem kell mozdulni otthonról. Arra gondoltam teszek egy próbát. Most itt tartok. Szóval az elején említet eshetőségek összes részvevője alkalmat és teret kell kapjon arra ha van rá igénye hogy sorstársaival megoszthassa a kérdéseit érzéseit amik megakadályozzák az esetleges túl lépésen. Mert, hogy túl kell lépjünk de ezt úgy kell megtennünk, hogy ha bármikor eszünkbe jut az eset nyugodt szívvel gondolhassunk az életünk eme nagyon fájdalmas pillanatára. Ez kéne, hogy legyen mindenki számára az alap elvárás önmagával szemben. Ha eljutsz erre a pontra az már fél siker. Tovább kell menni az úton. És akkor látszódni fog valami szikrányi értelem abban a szomorúságban, ami megtörtént Veled, velem és mindenkivel, aki szeret minket.