Tegnap este főztem otthon, csörgött a telefonom, épp szabad volt a kezem, felvettem. Emil hívott, több éve nem beszéltünk. Gimnazista kora óta ismerem. Emlékszem, a ’70-es évek elején hosszú hajat viselt, és feljárt egy híres író lakására, még a Balatonra is utána ment, hogy megkérdezze, mit szól ehhez vagy ahhoz az írásához. Emil mára náci lett, kopaszra nyírta a fejét, de továbbra is megmaradtak írói ambíciói.

Mesélte, hogy pár hónappal ezelőtt a felesége bemondta az unalmast: „Figyelj, mi most elköltözünk a gyerekekkel, nem érdekelsz, ne haragudj, vége, nem szeretlek. Sőt! Gyűlöllek.” Azért hagyta el, mert túl sokáig volt mellette, sokáig szerette, Emil meg csak azzal foglalkozott, hogy híres legyen, nem törődött semmivel az íráson kívül, a gyerekeivel sem. Az asszony otthagyta a hatalmas esztergomi házukban egyedül.

Azelőtt Emil jobboldali lapoknál dolgozott, ahol radikális írásokat jelentetett meg. Nagyon sötét dolgokról írt. Főleg olyasmiket, hogy mindenki maga felelős a társadalmi helyzetéért, hogy az ember csak annyit ér, amije van, és hogy az olyan tettek, mint például a lopás, genetikailag öröklődnek. Szégyelltem, hogy az ismerősöm és megszakítottam vele minden kapcsolatot.

Emil - a fotó illusztráció

Emil – a fotó illusztráció

A gazdasági válság kezdetekor leépítették költségkímélés címén a laptól, ahol dolgozott. A főszerkesztő titkárnője sms-ben bocsájtotta el, majd kérdésére indokként kapott egy vállrándítást: kapitalizmus van. Szabadúszó újságíróként nem kapott megbízást sehonnan, illetve ingyen írhatott. Majd kifizetik, ha nyer a szerkesztőség valami pályázaton. Ez is előfordult, de ritkán.

A felesége négy-öt nyelven tud, például görögül és bolgárul is. Idegenvezetőként az Andrássy úton és a Deák téren tájékoztatta a turistákat, még olyan kérdésekben is, hogy például hol lehet szőttest kapni. Gyakorlatilag ő tartotta el az egész családot.

Amikor az asszony lekapcsolódott róla, akkor Emil elhelyezkedett ott Esztergomban egy Horváth nevű vállalkozónál, akihez több száz munkás érkezik meg fél hatkor, hogy géppel összeszereljenek cuccokat: alkatrész-beszállítók egy autógyárhoz, azt hiszem.

Emil a válás után több hónapig úgy élt, mint egy remete, mígnem – most utoljára március elején -, föloldott száz Rivotrilt vízben, meg ötven valami mást, és megivott rá egy egész kanna bort. Fehéret. Mondta, hogy nagyon kellemes érzések lepték el. Ekkor merő véletlenül bekopogott a volt felesége és a negyvenkét éves kenyai barátja -, a neje albérlője Szentendrén -, csak úgy meglátogatták. Emil abban a pillanatban elveszítette a tudatát, és legközelebb már valami kórházban vagy kijózanítóban eszmélt, amit úgy élt meg, mondta, mintha a pokolban ébredt volna. Napokon át delirált élet és halál között, aztán észrevett egy embert a szomszéd ágyban, és kérte: jöjjön már, segítsen felülnie! A másik erre egyszerűen csak annyit mondott: nem.

Ismerem a Horváth családot, akinek Emil dolgozik, mert a gyerekek, az én Évikém és Horváth kislánya egy osztályba jártak, és a nagy puccos apuka meghívta az egész családunkat: gyertek, legyen nálunk buli, és megmutatta a pincében az úszómedencét és a kertben a sportpályát is.
Emil azt mondta: most képzeld el, ez a pali annyira gazdag, hogy fel sem tudom fogni, és nekem havibérként hatvanezer forintot ad. Tényleg félelmetes.

Emil elmondta még, hogy az életének nincs más célja, minthogy visszaszerezze a családját, a gyerekeit, a feleségét, és azok után, amin keresztül ment, főleg Istent. Gondolom, volt ideje merengeni a gyári szalagmunka mellett a korábbi írásain.

Nem jönnél ki? – mondta. Nem vagyok mobil, gyere, látogass meg! Elmehetnénk vasárnap közösen misére a Bazilikába. Teljesen kihűltem – folytatta -, nem tudom megkülönböztetni a csúnyát a széptől, a jót a rossztól.

Emil totál kész: nincsen senkije, eltávolodott tőle már mindenki, és most Istent keresi. Azt hiszem, jól teszi.