Ságvári Endre antifasiszta mártír halálának 71. évfordulóján 2015. július 27-én az egykori fegyveres harc helyszínén megemlékezéssel egybekötve Libik György díjjal tüntette ki Tamás Gáspár Miklós (TGM) filozófust a Nagy Imre Társaság Budapesti Szervezete. (Remiz Kávéház, 1021. Budapest, Budakeszi út 5.) A Társaság 2012-ben, Dr. Donáth Ferenc elnök ötlete nyomán alapította a Díjat, Raoul Wallenberg munkatársaként, Ságvári Endre harcostársaként, a bátorságáról híres sportoló emlékére. A díjban azok részesülnek, akik a szabadságért, és a demokratikus újrakezdésért kockázatot vállalnak, szembeszállnak az erőszak, a rasszizmus, a diktatúra képviselőivel. A díjátadáson részt vett az 1956-ban Párizsba emigrált és húsz éve hazatelepült Libik André filmproducer – Libik György öccse – és Barok István a szegedi Ságvári Endre Gyakorló Gimnázium testnevelő tanára is. Az eseményen elhangzó verseket Zsolnai Júlia válogatta és adta elő. TGM laudációját pedig Dalos György, a kiváló két-nyelvű író tartotta. A korábbi díjazottak Andrassew Iván író -, publicista, Csillag Ádám alternatív Pulitzer díjas dokumentumfilmes és Szele Tamás újságíró voltak.

 

Tamás Gáspár Miklós (TGM)

Tamás Gáspár Miklós (TGM)

Dr. Donáth Ferenc a Nagy Imre Társaság Budapesti Szervezetének elnöke a kitüntetéssel kapcsolatban elmondta: „Tamás Gáspár Miklós díjazásával prezentáljuk, hogy nem csak elnyomó, despota személyek fémjelzik a magyar kommunizmust, hanem demokraták is az emberi szabadság és egyenlőség igényével.  TGM demokrata volt akkor is, amikor a Kádár-korszakban ellenzéki értelmiségiként aránytalan küzdelmet folytatott a szovjetek által irányított magyar szocialista vezetéssel és akkor is, amikor a Rendszerváltás lehetőséget adott a nyugathoz csatlakozni. Demokrata ma is, amikor a kommunizmus eredeti eszméi mellett továbbra is hangsúlyozza a szabadság és egyenlőség jelentőségét.”

Dalos György író és TGM - fotó: Láng Judit

Dalos György író és TGM – fotó: Láng Judit

TGM LAUDÁCIÓJA – DALOS GYÖRGY BESZÉDE:

„Kedves barátaim! Hadd kezdjem az elején, mint a népmesékben. Volt egyszer egy rendszer és volt néki egy ellenzéke. Ez az ellenzék nem indult az egyébként mintaszerű rendszerességgel megtartott, bár némileg párthiányos országgyűlési választásokon, székháza se volt, központi lapja pedig átlag három és félhavonta jelent meg, gyatra kiviteléhez képest elég borsos, hatvan forintos egységáron. Az ellenzék tevékenysége nagyjából a rendszer mindennapos bírálatában nyilvánult meg, amely egyúttal a hozzá tartozók vagy vele rokonszenvezők stabil rossz közérzetét is szinten tartotta. Népszerűsége nem terjedt ki a lakosság széles köreire, a felmérések szerint 0,01 és 0,02 százalék között ingadozott. A rendszer olykor őrizetbe vételekkel, házkutatásokkal, publikációs és utazási tilalmakkal igyekezett korlátozni növekedését, de akkor már leginkább önmagával volt elfoglalva s talán sejtette, hogy a csődtől adott esetben a kétharmadot toronymagasan meghaladó többsége sem menti meg.

Az ellenzék közben élte saját életét házibulikon, repülőegyetemeken, SZETA koncerteken, virtuális értelemben pedig a 19, 25, 31, 41 és 49-es rövidhullámon. Egységesnek a legjobb akarattal sem lehetett nevezni őket, voltak köztük ötvenhatosok, Lukács-tanítványok, balszéliek, konzervatívok, metodisták, reform- és antikommunisták. Egyébként sem mindenki evett a másik tenyeréből, de egy valami összetartotta őket: elutasították az éra kedélyes lefojtottságát, az első és második tévéprogram, a „Kék fény” és az „Önök kérték” csalóka pluralizmusát, s ennyiben liberálisoknak is mondhatjuk őket, bár ez a fogalom megtévesztő, mert nem világnézetet, hanem a szabad lélegzetvétel igényét jelentette. Különben – hadd beszéljek immár többes szám első személyben – paradicsommadarak voltunk abban a világban példának okáért azzal a rögeszménkkel, hogy a határokat nem megváltoztatni, hanem megszüntetni, fölöslegessé tenni kell, vagy, hogy a szociális igazságosságot diktatúra nélkül is lehet gyakorolni. Mindenesetre bátrabban gondolkodtunk akkor, mint ahogyan beszéltünk, ma viszont merészebben beszélünk, mint gondolkodunk.

Élénken él bennem az a pillanat, amikor Tamás Gazsi megjelent a mi értelmiségi beltenyészetünkben. Nem is megjelent, hanem betoppant és hozta magával a kolozsvári magyar intelligencia világpolgárságát, amely az ottani szűkös körülmények dacára tágabbnak, nyugatosabbnak tűnt a hazainál. Kornis Mihály lakásán találkoztunk, én éppen egyhónapos nyugat-németországi turistautamról tartottam negyven-ötvenfős hallgatóság előtt beszámolót, kitérve egyebek között az ottani baloldal bonyolult rétegződéseire. Megvallom, jólesett, hogy tátott szájjal hallgattak, mindaddig, míg Gazsi meg nem szólalt. Ő ugyanis kegyetlenül helyreigazította némely tárgyi tévedésemet és szemlátomást otthonosabban mozgott a témában, mint én, noha Romániát nyugati irányban eladdig pillanatra sem tudhatta maga mögött. Nyomasztó ismeretanyaga nyilvánvalóan a romániai rezsim hermetikusnak szánt információs zárlatára reagált, de aki járt arra felé, azt is tudta, hogy a mienkétől eltérő világképpel van dolga. Tamás Gazsi, Tóth Sanyi bácsi Aradi Jocó, Balla Zsófi, sőt, tegyük hozzá halálmegvető bátorsággal, Szőcs Géza is másként írt olvasott és gondolkodott, mint a pesti másként olvasók, írók és gondolkodók.

Gazsi például akkortájt a klasszikus anarchizmus híve volt, s engem is erre biztatott, de góbémódra, románoktól átvett franciás könnyedséggel elegyített ideológiát, ízlést és humort. Ezt tette később is, brit konzervatív vonzásokhoz igazodva, sétapálcás parlamenti képviselőként, s ezt teszi ma is, amikor a kilencvenes évek elején általa édesbúsan elbúcsúztatott baloldalnak hovatovább egyedüli közírója. A doktrínák és előszeretetek olykor ma is módosulnak nála, egy-egy jó poén kedvéért kész bármely általa is képviselt nézetet elsöpörni, ám a habitusa, az idegrendszere szüntelenül radikálisan balra húzza. Nézeteit harciasan, olykor tanáros szigorral képviseli, soha meg nem feledkezve az ellenfél stilisztikai és nyelvtani hibáinak kipécézéséről. Olyannyira, hogy még én, mint régi jó barát is szorongva tévelygek az „amely” és „ami”, használata között, kétszer is meggondolom, hogy papírra vessem-e az „egy” névelőt, az „azzal” szócska helyett pedig spontán módon „avval-t írok”, mert valószínűnek vélem, hogy ha senki más, ő biztosan elolvassa, ízekre szedi gyarló szövegemet.

No de vissza a látszólag forró kásaként kerülgetendő baloldalisághoz! Itt többről és másról van szó, mint eszmerendszerről. Ami ugyanis valamikori közös álmunkból lett, annak megéléséhez manapság már-már fizikai bátorság, egzisztenciális kockázatvállalás szükségeltetik. Olyasféle, még ha hétköznapibb is, mint Ságvári Endréé volt, akinek nevét mostanában szorgos kezek távolítják el lakóházak és intézmények faláról, vagy Libik Györgyé, akinek emlékdíját most adtuk át Tamás Gáspár Miklósnak. Gratulálunk!”

TGM - Libik André - Dalos György a díjátadón - fotó: Láng Judit

TGM – Libik André – Dalos György a díjátadón – fotó: Láng Judit

 

LIBIK ANDRÉ KALANDOS ÉLETÚTJA
André hat földrész hetvenegy országában járt. Oknyomozó riporterként és filmproducerként sokszor került életveszélybe. Élt Magyarországon kívül Svájcban, Franciaországban, Nigériában és Németországban. Megismerte Hollywoodot és beszélgetett a Harmadik Birodalom főszereplőivel. A kíváncsiság hajtotta, amely szerinte a legfőbb erény.

LIBIK ANDRÉ VISSZAEMLÉKSZIK LIBIK GYÖRGYRE:
„Libik Gyuri 1919-ben született, nálam tizenhárom évvel volt idősebb. Fiatalon kalandozott – több gimnáziumból kirúgták, aztán beállt a műegyetemre gépészmérnök hallgatónak.

Imádott síelni. Akkoriban ezt a rendkívül elit és drága sportot csak azért engedhette meg magának, mert apánk gazdag üzletemberként finanszírozta a sportkarrierjét. Nagyon jó síelő volt, két olimpián is indult a magyar válogatott csapatában.

Rózsadombon volt a villánk, a Fillér utca és a Bimbó út sarkán, pont szemben a Dréher kastéllyal. Gyuri az erdélyi hegyekbe járt felkészülni a versenyekre, ahol 1942-ben megismerkedett egy nagyon csinos, szintén fantasztikusan síelő kislánnyal, akit úgy hívtak, hogy Szentgyörgyi Kornélia. (Nellinek szerette, ha szólítják.) Ő volt Szentgyörgyi Albert egyetlen lánya. Udvarolt Nellinek, aztán elvette feleségül. Albi bácsi a házasságba nem csak hogy beleegyezett, hanem nagyon örült neki, szerette Gyurit: ő is síelt, ha nem is olyan fantasztikusan, mint az én drága testvérem.

A bátyám 1943-ban belépett a kommunista pártba, és fegyveres ellenálló lett belőle. Én magam láttam kézigránátot, pisztolyt nála. Egy akciójáról is tudok: a Gellért szálló előtt volt egy német légelhárító ágyúállás, amit felrobbantottak. Tudom, maradt még légelhárító ágyújuk a németeknek, de Libik Gyuri megcselekedte, amit megkövetelt a haza.

Szentgyörgyi Albertet személyesen Hitler ítélte halálra: Albi bácsi bujkált, így lakott egy darabig nálunk is a rózsadombi villánkban. De lakott ott Major Tamás, Kállai Gyula a későbbi miniszterelnök – a becenevén, Gyufa. A bátyám természetesen ismerte Donáth Ferencet, Kádár Jánost is, de ő inkább magányos harcosként dolgozott, bár tagja volt egy ellenálló csoportnak. Életveszélyben volt, ez kétségtelen. Majd jött a felszabadulás. A bátyám akkor eltűnt, nem tudtuk mi van vele.

Mi Rózsadombon éltük át az ostromot: édesapám idejekorán csináltatott egy bunkert a kertben, ott dekkoltunk szerencsére, mert bombatalálatot kapott a villánk.

Bejöttek az első oroszok, szedett-vedett állapotban érkeztek, rémesen néztek ki. A Wehrmacht öltözékét Hugo Boss tervezte, fess egyenruhák voltak, nem úgy, mint a szovjet hadsereg katonáié.  A Porsche tervezője is személyes jó barátja volt Hitlernek és Messersmith is náci professzor volt. Ilyen idők voltak. Ettől még a Porsche nagyszerű autó. Ez akkoriban a többség számára normális hozzáállás volt a nácikhoz, de azért akadt, aki nem volt ilyen.

Az utolsó német választásokon, amely akkor nem volt szabad választás, mert nem vettek részt rajta a kommunisták, már két hónapja Hitler volt a kancellár. Hat és fél millió német Hitler ellen szavazott, csak hát sajnos sokkal több mellette. A II. Világháború alatt több mint kétmillió nem zsidó német fordult meg a koncentrációs táborokban. Ővelük azért jobban bántak, mint a zsidókkal, a cigányokkal, vagy akár az orosz hadifoglyokkal, de azért így sem volt egy szanatórium.

Szóval, az ostrom alatt ott voltunk a rózsadombi otthonunkban: az oroszok elszedték mindenkiről a karóráikat, szétverték a rádiót, apám faliképeit bajonettel szétvágták, és agyonverték a szomszédot, mert valaki azt mondta rá, hogy német kém. Majdnem agyonlőtték édesapámat is, csak azért nem, mert az oroszok szerették a gyerekeket: én az apám nyakába csimpaszkodtam és nem engedtem, hogy levegyenek onnan, akkor otthagyták.

Elég volt, ha valakire rámondták, hogy német kém, és már halott is volt. Ezzel együtt 1945 felszabadulás volt. De hát nem kellett volna Oroszországba menni! Semmi keresnivalónk nem volt a Donnál.  Úgyhogy nem lehet az oroszokat hibáztatni, ez a saját marhaságunk volt.

1945 januárjában hallottuk, hogy kitörés lesz a várból, és a rózsadombi házunk pont a németek útjába fog esni.  Úgyhogy elmenekültünk: apámnak volt egy birtoka Nagytétényben, egy kis kúriával, amit a Zsilinszky családtól vásárolt – a Bajcsy csak felvett nevük volt – és gyalog elindultunk oda. Szerencsénk is volt, mert nem sokkal az indulásunk után a Szilágyi Erzsébet fasoron színtiszta magyarsággal megszólított bennünket nagyon kedvesen egy szovjet őrnagy: kik vagyunk, mit csinálunk.

Apám elmondta, hogy Gyuri, Szentgyörgyi Albert veje és a Várbeli kitörés elöl, Nagytéténybe menekülünk. Az őrnagy ismerte és tisztelte Albi bácsit, ezért adott mellénk egy katonát, aki egy darabig elkísért.

Hát nem volt közel Nagytétény, csak egyszer szálltunk meg éjszakára egy kocsmában. Apámnak volt egy kis pénze. Még érvényes volt a pengő, ha nem is ért sokat. Aztán hajnalban a nagytétényi házunk előtt megállt egy szovjet katonai teherautó, kiugrott belőle a bátyám: nyomás fel a kocsira mondta, megyünk Szegedre az apósához, Szentgyörgyi Alberthez. Apám, nem akart jönni, mert itt volt az irodája, az üzlete, csak én ültem fel a kocsira.

Tehát lementünk Szegedre Albi bácsihoz. A bátyám akkor Vas Zoltánnal dolgozott, majd Gerő Ernő titkára lett. Gerő akkor közlekedési miniszter volt, és sok nyelvet beszélt, de a bátyám még többet. A vasúti mozdonyokat, vagy a németek, vagy az oroszok, elvitték a háborúba, ezért Gerő és a bátyám együtt mentek Párizsba, ahol az amerikaiaktól megkapták a híres 424-es mozdonyokat: ezekkel kezdett el újra a MÁV működni. Az amerikai mozdonyok jók voltak és sokáig szolgáltak még.

Gyuri ezután gépészmérnökként dolgozott, majd nagyon okosan elmenekült Ajkára. Ez akkor egy szovjet vállalat volt, és a vezérigazgató nem engedte be az ÁVH-át. Amíg jó a termelés kussoljatok, addig nem érdekel, hogy ki itt a titoista, meg a diverzáns, tessék dolgozni! Őt nem érdekelte csak a termelés. Az Államvédelmi Hatóság nem mert egy kukkot sem szólni, mert ugye szovjet az igazgató elvtárs.

Majd kitört ’56, és a bátyám ott volt a parlamentben: Gyuri jól ismerte még régről Vásárhelyit, Losonczit, Haraszti Sándort és a többieket. Komoly munkaerőhiány volt, mert a titkárnők nem tudtak bejárni, dolgozni – nem volt közlekedés. Ott akkor csak csupa tábornok volt, közkatona nem nagyon. A bátyám fogalmazta meg a „Semlegességi nyilatkozatot”. Benne is volt az ENSZ-jelentésben, csak elírták a nevét Liebiknek. Így volt rajta a plakátokon. Ez volt az egyik első plakát, melyet a forradalmi Budapesten október 23-án, 24-én sokszorosítva kiragasztgattak.

Gyuri novemberre végiggondolta, hogy jó lesz lelépni az országból, mert a kötélen fogja találni magát – valószínű, hogy így lett volna. De igazán maradt volna még. Mondom, elment az eszed?

A lényeg, hogy a bátyám még maradt itthon, én meg úgy tudtam elmenni nyugatra, hogy a TEFU vezérigazgatója (Teher – Fuvarozó Vállalat) Martis Béla nevű régi ellenálló kommunista volt, egy nagyon derék, végtelenül segítőkész pasi. Édesapámat elhelyezte anyagbeszerzőnek, ami arisztokratikus állás volt akkoriban. Azt mondta Martis Béla, édesapám is ott volt akkor: Andriska, megy egy teherautó Győrbe, fel tudlak rá ültetni benneteket a haveroddal, (Szilasi Gábor) ott aztán már csináld, ahogy akarod. Mondom, jó.

Tizenhárom dollár volt a cipőmben, egy dollárosokban. Megérkeztünk Győrbe, egy lövés sem esett odáig és a Gábor kérdezte, hogy mit csináljunk. Mondom, először is bevásárlunk: nyitva voltak az üzletek, november 21-et írtunk. Bevásároltunk pár üveg vodkát, cigarettát, meg ilyesmit, még volt egy kis forintunk.  Kimentünk a pályaudvarra, ott várakozott néhány taxi, odamentem az elsőhöz, kérdem, szabad? Természetesen. Hova tetszik parancsolni? – és lecsapta az órát. Mondom a határra. Az arcizma nem rándult. Beültünk, elindultunk. Mikor megállítottak bennünket a járőrök, kiadtam egy üveg pálinkát, vagy egy karton cigarettát, és már szalutált is, mentünk tovább. A határtól kétszáz méterre állt meg a taxi, kifizettük, aztán megfordult és ment tovább a következő fuvarért.

Németkeresztesnél volt egy paraszt, akinek a szobájában már gyülekezett pár ember. Azt mondta: ideadni minden értéktárgyat! Átviszlek benneteket éjfélkor. Odaadtunk minden értéktárgyat, kivéve az édesapámtól tizennegyedik születésnapomra kapott Omega órát. Ma is meg van. A fiam hordja. De minden mást odaadtunk, a töltőtollamat is. Azt mondja: az órádat is! Mondom, azt nem. Akkor nem viszlek át. Akkor nem viszel át, és vissza mindent. Rohadt városi zsidó, meg mit tudom én még hogyan káromkodott, de átvitt. A bátyám pedig úgy jutott ki az országból, hogy elment az olimpiai válogatottal síelni Zakopanéba 1957 márciusában. Meghívták a lengyel síelők. Én akkor már Párizsban voltam, és írt nekem egy levelet, amiből csak egy mondatot ragadok ki: „…a lengyelek csodálatosan viselkednek, odaadnák az utolsó ingüket is, ha volna nekik.”

Aztán Varsóban bement a svéd követségre, és miután egy darabig az illegális kommunista párt és Wallenberg összekötője volt, egy pár napig Wallenberg sofőrje is, így ismerte Per Anger urat. A lengyelek felrakták Gdańskban egy svéd hajóra mindennemű okmány nélkül: a svédek azonnal befogadták és villámgyorsan állampolgárságot kapott, pedig egy árva szót sem beszélt a nyelvükön.

Amikor az én derék bátyám 1995-ben meghalt, akkor Per Anger svéd külügyi államtitkár búcsúztatta el. Ott volt a nagykövet is. Magyar részről Vásárhelyi Miklós búcsúztatta. Aztán fölmentünk a normafához, ahol először síelt, és szétszórtuk a hamvait: ez volt a végakarata.”

Láng Judit