Andrássy Gábor filmdigitalizálással foglalkozik. Cége innovatív, többek között saját fejlesztésű, full HD 1080p felbontású 8mm-es filmdigitalizálójával dolgozik. „Filmmásoldája” gyűjteményes jellegű, szinte az összes valaha volt képmagnó- és hangmagnó rendszerhez van működőképes lejátszó készüléke, amit Európai viszonylatban is csak kevesen mondhatnak el magukról, hiszen a régi gépek ma már szinte kizárólag csak működésképtelen állapotban lelhetőek fel. Alkatrész-ellátásuk megszűnt, így javításukra nem sokan vállalkoznak rajta kívül.

Fiatalos, őszes úr lép be a „Filmmásoldába”, táskájából furcsa mágnesszalagot vesz elő. Óvatosan teszi az asztalra, és bizakodóan tekint a házigazdára: Andrássy Gábor: „– 1973-ban készült ez a felvétel, egy állami vállalattól kölcsönzött, Philips gyártmányú, fekete-fehér, orsós képmagnóval. 42 éve nem láttam. Senkinek nincs manapság ilyen készüléke, ami működőképes volna. Már szinte feladtam, hogy valaha újra megnézhessem, de életemben olyan jeles alkalom közeleg, amikor különösen nagy élményt jelentene ezt a filmet feleleveníteni, így újra foglalkozni kezdetem a vele. Szerencsére most rátaláltam az ön honlapjára…”
A kis nappali szobában új és régi gépek: egymásra tornyozott kamerák, monitorok, mikrofonok, rádiók és vetítők teremtik a reményteli szakértelem miliőjét. Gyakorlatilag az egész ház erre lett berendezve. De hogyan jut az ember odáig, hogy otthonát filmmásoldává alakítja? Miért érdemes a régi készülékekkel, egyáltalán ezzel az egésszel foglalkozni? Andrássy Gábor készségesen mesélt a „filmdoktorrá” válás tudásvágytól és intuícióktól vezérelt, fordulatoktól és különös véletlenektől sem mentes útjáról.
„- Kora gyermekkorom óta érdekel az elektronika. Általános iskolában már barkácsolgattam tranzisztoros rádiókat, érettségi után nem volt kérdés: az elektronikai műszerész középiskolába jelentkeztem. Évfolyamelsőként végeztem, és akkor még úgy képzeltem, hogy majd a szerviz világban fogok boldogulni. Egy darabig így is volt, de idővel mérséklődött, majd jelentősen csökkent munkámra való igény. A mai napig köztünk élnek a felvételek, amiket az általam gyógyítgatott gépekkel készítettek, hiszen 10-15 éve is lehetett még VHS videokamerát vásárolni. Most már nincs, vége. Megnőtt a száma azoknak, akik csak azért javíttattak nálam, mert szerették volna készülékeikkel még egyszer, utoljára lejátszani egy-egy régi felvételt, digitalizálni az anyagot, átvenni korszerű adathordozókra. Volt olyan is, aki érdeklődött, nincs-e ezzel foglalkozó kisiparos. Ebből az új igényből adódott az ötlet, hogy a digitalizálás irányába lépek tovább. Megvolt hozzá az érdeklődésem, szaktudásom, ráadásul a szerviztevékenység folytán jelentős eszköztárra tettem szert, ezért elhatároztam, hogy kiegészítve ezt  a gyűjteményt, új vállalkozásba kezdek. Egy olyan bázis kialakítását terveztem, ahol az Európában valaha létező összes videórendszerrel foglalkozhatok. Ehhez most már igen közel járok: 17 féle szalagot tudok digitalizálni csak képmagnóról. Ezen felül vannak a különböző hangmagnók: klasszikus orsós magnó, kazettás magnó, hanglemez…, ezekből is sok fajta létezik. De a hanganyaggal valahogy mégis megbirkóznak az emberek otthon, akárcsak a fényképek beszkennelésével. Persze, ennek a szakmának is megvannak a saját titkai, fogásai. Csak megfelelő tudással lehet jó minőségben, sustorgás-mentesen, hangot rögzíteni. Ehhez gyakran a készülékekbe is bele kell nyúlni, néha kiegészítő áramkörre van szükség, mondjuk olyan kis erősítőre, amely a régi fajta szabvány szerinti 300 mV-os jelet fölerősíti az új szabvány szerinti 700 mV-ra.
A videóanyagok kezelése már jóval bonyolultabb mutatvány.  Az olcsó eszközök nagyon sok hibát visznek be a digitalizálás folyamatába, a drágábbakat pedig nem mindig érdemes beszerezni. Nekem 1500 dolláros Canopus kártyáim vannak a gépeimben, a kettő együtt már 3000 dollár. Egy átlagos háztartásba nem biztos, hogy érdemes egy-két kazetta felvételéért megvenni ezeket. Akadnak persze 3000 forintos eszközök is, de az árral egyenes arányban csökken a minőség is: a képen a függőleges vonalak cikkcakkosak lesznek, nagy az esély az elmosódásra, esetleg néhány frame kimarad, emiatt a mozgás akadozik. Ezután ráadásként következik a tömörítés problémája, hiszen az olcsó eszközök általában tömörítetlen anyagokat vesznek föl.
Hogy most ezzel foglalkozom, részben gyermekkoromban gyökerezik. A mi családunkban nem volt kamera a 90-es években. Megérintett minket a rendszerváltozás, a maga folyományaival együtt. Akinek akkoriban volt videórögzítője… hát az igazat megvallva egy picit irigyeltem őket! Én most, felnőtt fejjel igyekszem pótolni a gyermekéveimnek ezt a hiányosságát az által, hogy mások felvételeivel foglalkozok. Megjegyzem, hogy ez a munka számomra elsősorban pénzkeresési lehetőség, nem azért csinálom, hogy mások privát szférájában vájkáljak. Akinek van családja, vannak családi videói is, ezzel a legtöbben így állunk. Nem tagadom, egyszer volt olyan munkám, amin kicsit kéjelegtem. Az egyik megrendelőm ugyanis hozott egy cipősdoboznyi 8mm-es filmet, amelyeket az amerikai nagybácsikája forgatott az 50-es években, és az ilyen kényes anyagot nem lehet folyamatos megfigyelés nélkül digitalizálni. Az említett bácsika világutazó volt, bejárt mindenféle egzotikus helyeket: Japán, Haiti, Kuba, Peru. Ezeket az országokat még a maguk romlatlanságában, globalizációmentes állapotában láthattam az átjátszás során. Egy-két amerikai autó azért megjelenik a felvételen, de többnyire népviseletben vannak az emberek, és sok minden látható, ami napjainkban már nem. Például bikaviadal… ilyen régi szalagokkal, mint ezek, vagy mondjuk egy stúdió magnóval készült felvétellel,  Video 2000-es kazettákkal érdemes felkeresni a szakembert, mert az ezekkel készített anyagok digitalizálásához szükséges eszközök beszerzése jelentős utánajárást kíván, másrészt rossz a javítási arány, hiszen alkatrészt hozzájuk már régesrég nem gyártanak. Ez azt jelenti, hogy egyes porcikáikat egyedi gyártásban kell elkészíteni. Eleve problémát jelent olyan szerkezetet felkutatni, amelynél az összes hiba javítására van esély, mert csak elvétve akad egy-két megkíméltebb darab. Az említett Video 2000 rendszerből mindössze 6 különböző típusú magnót találtam úgy, hogy a számításba vehető összes hirdetési fórumot folyamatosan figyeltem. Végül a 6 készülékből csak kettőt sikerült üzemképessé tennem. Azt nem is számolom, hány munkaóra ment el a javításukra.

Én szeretem ezeket a régi készülékeket, bár a technika jócskán túlhaladta őket. Nem vehetik fel a versenyt egy mai HD kamerával, de azért a maguk módján ezek a tárgyak a finommechanika és az elektrotechnika csodái.  Mindben találok olyan egyedi megoldásokat, amik elismerésre méltóak. Manapság már nem pattanna ki akármelyik mérnök agyából ezekhez hasonló, leleményes praktika! Ez az egyediség is bonyolítja a digitalizálás-ügyet: vannak olyan alkatrészek, amelyek pótlása szinte lehetetlen!  Videomagnóknál ilyen a fejdob, melynek természetes elhasználódása már olyan kritikus következményekkel járhat, hogy sokszor az egész készülék mehet miatta a levesbe…
A mai és a régi eszközök közti különbség elsősorban a felbontásban figyelhető meg. Egy VHS kazetta 270×576 pontos felbontásra képes, de a régebbi kameráknál még ennél gyengébb minőségű CCD képfelvevő volt beépítve. Az igazság az, hogy manapság ennyit már a mobiltelefonok is tudnak. A jel-zaj viszony ugyan a korszak végére elérte a mai olcsóbb eszközök színvonalát, de a fejlődés nem állt meg azóta sem. A szín-visszaadás szintén elég gyenge ezeknél a régi képmagnóknál, színfelbontásuk alig 20-30 oszlopos szokott lenni. Ezt úgy kell elképzelni, mint egy kifestőkönyvet, amit precíz mívességgel megrajzoltak, de egy kisgyerek ügyetlenül satírozza ki az ábrákat: a színek átterjednek, kifutnak a kontúrok mögül. Technikai okai vannak, hogy ez miért így alakult. A hosszabb játékidő és olcsóbb üzemeltetés érdekében rontani kellett a minőségen. A korabeli vásárlók ezt kívánták. Hozzáteszem, hogy a korabeli 51 centis képcsöves tévéken ez teljesen jó volt. Csak most, amikor bekerül egy komputerbe, a tűéles 1280×1024-es felbontású képernyőn vehető észre, hogy valami nem teljesen stimmel a képpel.
Vannak saját fejlesztésű, régi lelkű gépeim is. Amit most az asztalomon látunk, valaha egy filmvetítő volt, de most már nem hasonlít régi önmagára, ugyanis átalakítottam. A mozgófilmek átvételének klasszikus eljárása az volt, hogy a képet kivetítették egy matt üvegre, a másik irányból pedig egy kamerával fölvették. Az én elképzeléseimnek nem felelt meg ez az eljárás, mert a matt üveg moaréi belekerültek az anyagba, lecsökkent a fényerő és a kontraszt, ráadásul a kép és a kamera szinkronizálásának hiánya miatt vibrált a kép. Ezért én egy olyan készüléket csináltam a régi vetítőgépből, ami kockánként veszi föl a képet.  Egy full HD mikroszkóp kamera belső szerkezete került az izzólámpa helyére, ami másodpercenként 15 képkockáról készít egy-egy fényképet. Ez majdnem megfelel a film eredeti lejátszási sebességének. A filmszalag és a kamera képfelvevő chipje között közvetlen optikai kapcsolat van, tehát az objektíven kívül semmi más nem választja el őket egymástól. Így minimálisra redukálódnak a minőségrontó tényezők.

A közvetlen kapcsolat miatt ráadásul sokkal kisebb energiájú megvilágítással tudok képet készíteni. Ennek előnye egyrészt az, hogy ha esetleges megáll a vetítés, nem ég ki azonnal a film, másrészt ily módon egy RGB LED-et tudok használni, amelynek a három alapszínét: a vöröset, a zöldet és a kék színt egyenként tudom szabályozni. Ez azért előnyös, mert így a rosszul felvett, hibásan laborált, vagy az elmúlt évtizedek során megfakult, elszíneződött kép szoftveres utómunka nélkül visszanyerheti a normális színvilágát. A szoftveres korrekciók sokszor nem versenyezhetnek a helyesen készített átirattal.
A sok műszer között kedvencem a logikai analizátor. Ez olyasmi a digitális elektronikának, mint az EKG az emberi szervezetnek. 32 digitális jelet lehet bele vezetni, amiket a készülék fölvesz a memóriájába. Ezeket egy diagramon vissza lehet nézni. Beállítható úgy is, hogyha történik egy „esemény”, (például a 31-es csatorna alacsony szintre megy le), megnézhetem, mi történt közvetlenül ezelőtt. Így ki lehet deríteni a gyorsan történő elektronikus hibák eredetét, például hogy egy komputer lefagyása előtt pontosan mi történt. Ez a példány egy régebbi szerkezet, 1983-84 körül készülhetett, de az én céljaimnak megfelel, hiszen ugyanilyen régi készülékeket javítok vele, összeillenek. Ezeknél az „öreg pácienseknél” különösen fontos, hogy műszeres mérésekkel minél inkább behatároljuk azt a néhány alkatrészt, amely az adott hibát okozhatja.

A régi készülékek több ezer alkatrészből vannak összeépítve, melyek közül általában jó pár már nem is beszerezhető, az ember nem teheti meg azt, hogy vaktában tapogatózzon, cserélgessen picit is gyanús alkatrészeket a készülékben. A műszeres hibakeresés a nyomozásra hasonlít: megfigyelés, elemzés, teória, azután kiderül, az-e a valódi bűnös, akire gondolunk. Időigényes dolog, muszáj magamnak megcsinálnom, nem merem másra rábízni. Valószínűleg nem is vállalkozna rá senki. Ez egy küldetés: próbálom a túlhaladott készülékeket még egy kicsit életben tartani ahhoz, hogy egy-egy régi felvételt le lehessen velük másolni.
Egy Sanyo videó élesztésekor történt meg, hogy az egyik, spiáterből készült alkatrésze problémássá vált. A spiáter egy cink-alumínium ötvözet, amelyhez kevéske rezet adagolnak. A réz elkülönül az előbbi kettőtől, és emiatt helytelen elegyítés esetén az öntvény idővel pókhálószerűen szétrepedezik, töredezik. A Sanyo masina darabkájával pont ez történt. Tanácstalan voltam, mert a spiátert sem forrasztani, sem hegeszteni nem lehet. A ragasztásnak sem lett volna sok értelme, hiszen a szomszédos repedések bármelyikénél bármikor újra szétnyílhat. Próbáltam beszerezni a hibás alkatrészt, de ez még tengeren túli utánvéttel sem volt lehetséges. A videó magnók kora olyannyira leáldozott, hogy ha van is még egy-két elfekvő készlet, az, ami egyszer elfogy, az már soha többé nem lesz – és ez pont egy ilyen alkatrész volt, ami már minden alkatrészüzletből kifogyott. Végül is neki kellett gyürkőzzek, hogy egy darab rozsdás vasból egyetemes marógéppel elkészítsem az alkatrészt.
Máskor az is előfordul, hogy típusidegen alkatrészek kerülnek egy-egy készülékbe. Gumi dörzskerekek esetében ez gyakran megesik, mert sokszor az a gumiméret már nem létezik, amit az eredeti készülékben használtak. Ilyenkor valami hasonlót kell bele idomítani kerekestül, vagy egy nagyobb gumit kell az eredeti kerékhez alakítani. A gumi mélyhűtőben lefagyasztva, megfelelő köszörült késsel jól esztergálható.

A célközönség igényeit nagyon nehéz felmérni. Először is végtelen mennyiségű VHS kazetta lehet a világon szanaszét, amelyek pihennek fiókok mélyén, és majd előkerülnek egy hagyatékkal. Erre lehet számítani akár 10-20 év múlva is. Másrészt azok az anyagok, amiket már régebben átírtak DVD-re… most már tudjuk jól, hogy a DVD lemez élettartama nem örök. Az írott DVD lemezek 10-15 év elteltével elkezdenek olvashatatlanná válni.  Így aztán az is előfordulhat, hogy amit 8-10 éve már átvett valaki valahogy, újra sorra kerül. Harmadrészt a fejlődés nem állt meg: a DVD lemezek napja is leáldozóban van. Ki futkos mostanában DVD lejátszóval? Eljött az okostelefonok és médialejátszók ideje.
Az öreg gépeknek én még adok munkát, igaz, vannak nyugdíjasaim is. Ezek a gyűjteményes tárgyaim. A gyűjtögetés olyan betegség, amit órásoknál gyakran tapasztalhatunk, mikor az üzletbe lépve megpillantjuk a temérdek antik órát a falon, árcédula nélkül. Bizony, az órás is gyűjt, ezek a saját darabjai. Azt hiszem, mindenki gyűjti érdeklődésének megfelelő tárgyakat, ezek pedig többnyire a szakmájáról árulkodnak. (Hiszen az ember jó esetben érdeklődése tárgya felé orientálódik, aszerint választja hivatását!) Hát én is így vagyok: jelentős gyűjteményem halmozódott föl az évek alatt. Itt van ez a nagy rádió. Ez attól eltekintve, hogy pillanatnyilag nem működik, egyáltalán nem mindennapi használatra szánt darab. A lemezlejátszónak pocsék hangminősége van, a magnó határeset, a rádió egy közönséges mono FM rádió. Igazság szerint ez a tárgy értelmetlen. Azért van itt, mert érdekes design elem, másrészt elég ritka készülék. Újra életre kelteni: nekem ez játék volt, némi szakmai tanulsággal. Az eredeti tulajdonos Bicskei Károly János festőművész volt, a Naphegy tér 3-ba szállították ki 1960-ban, még megvan a hozzá tartozó fuvarlevél. Abban az évben vásárolták a szilveszteri bulira. 13.400 forint volt az akkori ára. (A viszonyítás kedvéért: 92 forintért szállította házhoz a boy szolgálat teherautóval. Egy televízió vevő akkoriban 5.800 forint volt, és az sem volt akárkinek!) Valahányszor összejövetel volt ennél a kedves festőművésznél, forgott a magnó, és fölvették, amit barátaikkal együtt beszélgettek, nótáztak. Ez így ment, amíg a készülék lassan, de biztosan föl nem adta a harcot. Először elromlott a magnetofon, aztán a lemezjátszó is. A rádió még tartotta magát egy ideig, még az URH meghibásodása után is hallgatták középhullámon a Kossuthot. Mikor az is elcsendesült, a készülék kikerült a verandára, mint virágállvány. Ekkoriban egy ismerősöm megkért rá, hogy segítsek egy kollégínájánál a kertkaput meghegeszteni. Ráálltam. Oda cipeltem a hegesztőmet, de mint tudjuk, a kapujavítás sem egy könnyű munka. Meleg volt, behívtak egy szódavízre. Az ajtóval szemközt ott állt a zeneszekrény, becsukva is megismertem. Szó szót követett, végül megkaptam a készüléket azzal a feltétellel, hogyha még egyszer elindul, akkor a hatvanas években készült családi szalagokat átmásolom kazettára. Ez volt 2002 körül. Akkor megjavítgattam, azóta is tökéletesen működött, noha egy ideje már csak a videó projektorom hangját hallgatom rajta a hosszú, téli estéken. Sok helyet foglal, de eladni nem akarom. Minek? Ha el is vinnék 30-40 ezer forintért, egy héttel később már nem lenne meg az a pénz, de a zeneszekrény sem!

Ez a kis képmagnó, aminek a ládáján üldögélek, az AKAI saját fejlesztése. 1969-től sokáig a világ legkisebb képmagnója cím birtokosa volt. Fekete-fehér műsort lehet vele fölvenni, csak a saját, hozzá adott kamerájával. Ez a típus viszonylag elterjedt volt Nyugat-Európában, de Magyarországra is került néhány. Már mentettem vele filmet: a szalagon egy kislány mondott verset 1980-ban.

Előfordulhat ugyan, hogy valakit ma hidegen hagy egy távoli rokon szavalása, vagy hogy  hogyan fújta el a gyertyákat Pistike a hatodik születésnapján, de 60-70 éves korban ezek a régi emlékek egyre fontosabbá válnak, így számítok rá, hogy még 30 év múlva is érkezhetnek hozzám azzal az igénnyel, hogy de jó volna ezeket a felvételeket valahogy, valamilyen eszközzel újra láthatóvá tenni…”
Térjünk vissza például a fotelben várakozó úr furcsa videó-tekercsére! Andrássy Gábor gyűjteményében akad egy régi Philips készülék is, megjavítva, működőképesen, hátha egyszer valakinek szüksége lesz majd rá… és a tekercs a gépre kerül, a motorok elindulnak, és ami a hangyás monitoron kirajzolódik, az nem egyéb, mint egy esküvő. Kis állítgatás után a kép, ha nem is tökéletes, de már élvezhető, az arcok felismerhetővé válnak.
A „várószobában” ücsörgő ügyfél 42 évvel fiatalabb önmaga éppen az oltár elé vezeti szende menyasszonyát. A család idősebb tagjai a padsorokban fészkelődnek, valaki ellő egy fényképet: hosszú fénycsóva úszik át a filmen, pár másodpercbe telik, míg teljesen felszívódik, és minden újra elevenné válik. Igazi meglepetés lesz a közelgő aranylakodalmon elővenni a DVD-t, amire a felvétel került. Az ilyen pillanatokért érdemes filmdigitalizálással foglalkozni.