„– Anya megyek plazmázni” – mondja a 20 éves nagyobbik fiam. (Három gyereket nevelünk.) „– Miért annyi pénzed van?” – kérdem tőle enyhén meglepődve, mert úgy tudtam tíz fillérje nincsen. – Nem anya, nem plázázni megyek, hanem plazmázni. Vért adok le, vérplazmát”. Aha. És érzem, hogy úgy ülök le, mintha valami összezúzna. Gondolom az ideg az, ami ilyenkor végigjárja a testem, és egy pillanat alatt már kezdek is zsibbadni. Ahogy mindig, ha átjár az agybaj.

– És az meg mi a fene az a „vérplazmázás”? (Ide egy olyan jelzőt írtam eredetileg, amit most tán nem ismételnék meg).
– Negyven percig kell ülnöd, megszúrnak, és mintha vérátömlesztést kapnál, kinyerik belőled a vérplazmát. Négyezer forintot kaptam érte, meg egy jó szendvicset.
Nézem a fiam. Igazi szerelemgyerek. Mindenféle szempont alapján szinte tökéletes. Egy anyának. Nekem. Ahogy a többi fiam is. Nekem.
– Mióta csinálod?
– Most megyek majd harmadszor, egy héten egyszer nyugodtan adhatok, de aszem háromnaponta lehet, ez a maximum.
– És a kis spermácskáidat mennyiért veszik át?
Érzem, ahogy kezd forrni bennem a düh.
– Vagy a vesédet, a májadat, vagy a szaruhártyádat?
Miért teszed velem Ó én Istenem? Hogyan történhet ez meg velünk?
Magdika – a barátnője –, ott ül mellette. Hallgatja a kis szerencsétlen, ahogy a hülye anyósjelöltje éppen nem képes egy helyzetet higgadtan kezelni. Mert tulajdonképpen ennyi. Egy új helyzetet kell meg tanulnom kezelni. Semmi az egész.
A lényeg, hogy jelenleg az apja és én nem vagyunk képesek a gyerekünkről megfelelően gondoskodni. Pedig ennek a gyereknek nincsenek nagy igényei, ahogy a többinek sem.
Más lehet, hogy azt gondolja, nincsen abban semmi rossz, ha így is keres egy kis pénzt. Így is, mert tanulás mellett ez a gyerek diákmunkát is csinál. Nem keveset. Szóval gondolhatja bárki, hogy ez nagyszerű cselekedet is lehet, akár. Ja. Az. Ha az ember önként teszi. Emberbaráti szeretetből, nem kényszer hatására, hogy tudjon reggelit venni egy héten keresztül magának, mert az édes szülő anyukája nem képes munkát találni. Nem hogy referensi munkát, semmilyen munkát sem. Egy béna vérszívó parazita. Na, ez lenne a kedves édesanyja. (Jé, milyen frappánsan illeszkedik ehhez a témához, nem?)
Na, mindegy.
A helyzet kezelve lett.
Most már az uram is jár plazmázni. Ő háromnaponta.
(Én nem tudok, mert nincs pesti bérletem, és rossz a vérem.)
Reggel 5-kor felkel, elmegy dolgozni, aztán munka végeztével ő is beül egy gyors vércserére.
Csak a kisgyereknek nem szabad látni, hogy hálóval be van kötve a keze, mert amikor először meglátta nagy volt nála az ijedelem.
De ezt is kezeljük. Érzelem nélkül, higgadtan. Elnyomva mindent magunkba.
Tényszerűen. Így kell ezt.
Ma körömpörköltet főzök krumplival. Hálát adva Istennek.