Edward Snowden maga a megtestesült nyugalom, ahogy valahányszor csillogó barna szemével belenéz a kamerába, halkan meséli az NSA megfigyelési botrányát és akkor is nyugodt, amikor a fejére húzza a nagy piros terítőt, hogy a kamera ne rögzítse a jelszavát Laura Poitras Oscar- díjas dokumentumfilmjében.

Voltak az emberi történelemben ambivalens figurák, kémek, bátrak, mártírok, akiket soha nem tudott pozicionálni az emberiség, megítélésük időben és térben változott.
Ilyen a 29 éves Edward Snowden is, a Dell és Buz Allen informatikus rendszergazdája, aki nem nappali tagozaton fejezte be a középiskolát, de a világ nagyhatalmának abszolút információkészletét tartotta kezében és egyetlen pillanat alatt felkavarta a világot.
Laura Poitras dokumentumfilmjében maga alakítja saját magát, és bárhogy próbáljuk negatív figuraként tekinteni, valahogy nem sikerül. Kedves, mosolygós, szép hangú, halk fiatalember, bizalomgerjesztő, kiegyensúlyozott, okos és hiteles.
Csakhogy az ember nem szeretné elhinni, hogy átlagon felüli fizetésű, hatalmi pozícióban levő, jóléti világban élő intelligens, fiatal fiú mindent felrúg, csak azért, hogy elmondja társainak: Figyelnek titeket még az Óperenciás tengeren is túl…
Ezt ezelőtt is tudtuk, na és akkor mi van?
Hát az, hogy ezután minden bankkártyával való vásárláskor, minden egyes belépéskor a Google-ba, Facebook-ba, Twitter-be, Amazonba otthagyjuk ujjlenyomatainkat, minden SMS-sel elmondjuk azt is, hogy épp hol vagyunk, és a következő belépéskor évek múlva is meg tudják állapítani, hol leszünk, és amíg mi percenként pár kilobyte adatot töltünk le gépünkön, a Nagytestvér percenként egy terrányit tölt, ami elképzelhetetlenül sok információ, ha kell rólunk is.
Azonnal megjelenik a naiv komment-csapat, aki azt mondja majd, hogy na és töröljék ki vele és különben is, majd így elkapják a terroristákat, de azzal nem számolnak, hogy egy kormányváltás esetében ott van a hatalom  kezében az adatbázis és azt tehet vele amit, azt követheti akit akar.
Vajon ezért tette kockára életét ez a fiú?  De mi nem ehhez szoktunk hozzá. A jól fizetett, hatalommal és írányítással rendelkező Valaki nem mond le értünk, ez a mi tapasztalatunk vagy a sztereotípiánk.
De mit is ír Aronson a sztereotípiáról a „Társas lényben”?
„A sztereotipizálás egy embercsoport bizonyos jellemvonásainak és motívumainak általánosítása, amikor a csoportba tartozó bármely egyénnek hasonló vonásokat tulajdonítunk, attól függetlenül, hogy a valóságban mennyire különböznek a csoport tagjai egymástól.”
Ezért kell megnézni Poitras filmjét, mert a csaló, nagyravágyó, feltűnősködő Snowden helyett megjelenik egy kedves, visszafogott Ed, aki elmondja, hogy ő kiadja az adatokat és mivel nem ért a médiahasználathoz, rábízza Glenn Greenwaldra és Laura Poitras-ra, hogy azt adjanak ki, ami kiadható, amit el kell mondani, de a lényeg, hogy tudni kell, úgy USA-ban, mint Angliában vagy Németországban a legváratlanabb helyekről, raktárakból, tengerpartról, megfigyelnek minket.

Glenn végig befolyásolja az ügyet, ő szuggerálja a nyilvánosságot, Snowden nevének kiadását, a nagy ügyet szeretné, ami nagyot üt, hisz a Guardian újságírója.
Hihetetlen egyszerűséggel válaszol Snowden arra a kérdésre, hogy mi motiválja lépését.
Kezdetben, az internet megjelenésekor egy kisebb csoport ember írt egy másik csoport embernek és ez követhető volt, de ma már az egyszeri belépéssel a számítógépbe, már bekapcsoltuk a megfigyelő rendszert, az adatokat azonnal kiadtuk és vége a bizalom, biztonság szakasznak.
Vajon így volt ez?
Emlékezzünk Alan Turingra, a kódfejtőre, jóval a számítógép előtt. Már azóta lehet tudni, hogy egy kódolt üzenetet fel lehet törni és mindig lesz egy hátsó Hatalom, aki számon kér , addig amíg nem jön el a cián országa…

Nem tudta volna az amerikai titkosszolgálat, hogy Snowden Hongkongban van, talán ebben is lehet kételkedni, de valamiért hagyták, csak sejtésünk lehet miért.
Mit érez Snowden a Putyini Oroszországában, mint baltimori amerikai srác, akinek katonatiszt apja azt nyilatkozza, hogy a fia egy okos és bátor ember, csak ő tudhatja.
Akkor miért érte meg számára ez az ügy , örök titok marad, vagy abban hiszünk, hogy Snowden ártatlan és romantikus és egy olyan világról álmodott, ahol az ember szabad és sérthetetlen, amit az Obama-adminisztráció nem garantált számára és ezt adatokkal bizonyítani tudja,  vagy valami ismeretlen indok ott maradt a mélyben , amit talán később megtudunk. Avagy soha…
Bármelyik esetben Snowden önigazolta magát és ha Aronson megfogalmazásával élünk „Minél nagyobb erőfeszítésbe kerül egy cél elérése, az emberek annál jobban elkötelezik magukat a cél mellett.”, akkor sikerült.
Borisz Nyemcov „véletlen” halála után, talán jobb lett volna egy szigetország, de nem gondolkodhatunk egy rendszergazda fejével, aki kém kiképzést kapott és előre tudja a következő lépést.
Emlékszem, amikor betörtek a lakásomba, egy nyári hajnalon, alig vittek el valamit, de reggel ébredéskor a dolgok nem voltak a helyükön, az ajtó nyitva volt, kerestek valamit és nem találtak. Hónapok kellettek, hogy rendbe jöjjek, állandóan az az érzésem volt, hogy megfigyelnek, visszajönnek, idegen kezek ott matattak a dolgaim, emlékeim, személyes tárgyaim közt és ez a pszichológiai terror nehezebb volt, mintha elvittek volna bármit, de hagytak volna egy cetlit „Mi voltunk és nem térünk vissza.”
Egy egész évig telefonált valaki pontosan este 18 órakor és semmit nem mondott, csak a szuszogását hallottam.
Először elküldtem akárhova, aztán beszéltem hozzá, a végén öt ötvenötkor kikapcsoltam a telefont, de mint egy Stockholm-szindrómás, arra gondoltam pontban hatkor, most kellene, hívjon.
Egy hét múlva visszakapcsoltam.
Hívott, szuszogott.
Aztán nem vettem fel, de néztem az órát hat körül…
Éreztem, hogy közel vagyok az idegösszeomláshoz.

Nem tudtam ki figyel, nem tudtam miért, nem tudtam meddig, nem tudtam honnan.
Snowden pontosan tudta milyen az, amikor ez történik, mert része volt a rendszernek, de ezzel a lépéssel inkább része lett, hiszen biztos lehet benne, hogy figyelik, hogyan él tovább ezzel a tudattal a technológia mártírja.
A filmben bármelyik nemzetbiztonsági főember nyugtalanabb a törvényszéki tárgyaláson (morzsolják ujjaikat válaszaik közben…), mint Ed Snowden bezártan a kis hongkongi  szállodai szobájában.
Pedig csak funkciót veszíthetnek, az informatikus fiú az életét. Megint a börtönőr-paradoxon, ki tudja ki az őr és ki az elítélt, hol az igazság, a jelenlegi nemzetbiztonságban vagy a jövőbeniben?
Furcsa, ahogy Obama elítéli Snowden információk kiadását, de egyetlen szót sem mond arról, hogy amit Snowden állít, nem úgy lenne, James Clapper, az amerikai titkosszolgálat főembere szerint Snowden rendkívül súlyos károkat okozott az NSA-nak.
Európa megtagadta a légtér-használatot annak a bolíviai repülőnek, amin Snowden utazott volna, vajon erre számított a kiszivárogtató? Minden bizonnyal tudja, hogy mik a következmények, hiszen azt nyilatkozta „tudom, hogy meg fognak kínozni azért, amit teszek, és ezeknek az információknak a nyilvánosság elé tárása a végemet jelenti”.
Poitras filmje átfordít, mert a nő semmi hatásvadászatot nem vet be, egy szobában forgat, remeg a kamerája, őszintén teszi a dolgát, amilyen őszintén beszél a fiatal Ed Snowden, akit a 2013-ban a Times magazin a világ fontos személyeinek nevezett meg.
Az amerikaiak körülbelül fele arányban hisznek neki, fele arányban elítélik a 2013-as Gallup felmérés szerint. Poitras filmje után lehet változott az arány, de messze még a kérdésre a válasz.
Egy biztos, a számítógép és köztünk megtört a bizalom.
Az ógörögök óta tudjuk, hogy a dialektikus gondolkodás emberi és választási lehetőséget nyújt, Snowden esetében biztosan.
Talán mártír, talán áruló, talán nagyravágyó, talán csak őszinte és szerény, talán az állam értékeiben hisz, talán az emberiségében, talán csak mondani akart valamit, talán csak elhallgatni, ki tudja? Lehet mindez egyben és az is lehet, hogy ott lapul valahol az emlékei mélyén egy Rosenbaum…
Magyarország befogadná vajon, ha tőlünk politikai menedékjogot kérne?