Mi az, hogy „szabad”? Miért? – Van amikor „nem szabad”? De még mennyire! Amikor tilos volt ünnepelni. Meg amikor kötelező volt ünnepelni. Amikor az elnyomó államhatalom ünnepeltette magát. Mintha a raboknak kötelező lett volna ünnepelni a börtönt. Abban a proletárdiktatúrában, ahol nem a proletárok diktáltak, hanem a proletároknak diktáltak a hatalom bitorlói.

1919. május 1.

1919. május 1.

 

A „munka ünnepe”? Ördögöt! Ez is hazugság, mellébeszélés. A „munkások ünnepe”!
Ha csak a munka ünnepe volna, a bankár, a tőzsdecápa, a tőkés, a korrupt politikus is ünnepelhetne, mert ő is „dolgozik”. De Május 1. a kétkezi munkások ünnepe, a bérből élő bérmunkásoké, akiknek nincsen tulajdonuk, nincsen termelőeszközük. És mindegy, hogy kalapács van-e a kezükben, az esztergapad fogantyúi, szikék, csipeszek vagy a komputer egere, azok ünnepelnek május elsején, akik a munkaerejüket bocsátják áruba, izmaik erejét, agyuk szürkeállományát. A munkaképességüket és a tudásukat árulják. Bérért. Éhbérért. Annyi pénzért amennyit adnak, mert örülnek, ha dolgozhatnak. Nincsen lehetőségük alkudozni.
Kuncog krajcár: ennyiért dolgoztál, nem épp semmiért.

Konecsnyi György alkotása

Konecsnyi György alkotása

Ez a nap azoké, akik dolgoznának, de nem dolgozhatnak, akiket lapátra tettek, akiknek már éhbér sem jut, mert nincsen számukra munka. Akiktől három hónap után még a munkanélküli segélyt is elveszik, utána mehetnek a híd alá, míg el nem zavarják őket – hogy rend legyen –, a közterületről is. Hova? Emigrálni a holdra. Akiktől nem kérdezik, hogy hány éhes gyereked sír otthon? Akinek a gyereke is munkanélküli lesz, meg az unokája is.
Koldulsz, betörsz? A rend lecsap rád.
Itt állsz, és ott ül a haszon.

1953. május 1. - Botos Menteur Máté

1953. május 1. – Botos Menteur Máté

Ez a nap a szervezett munkások ünnepe, a szakszervezet tagjaié. Akik most, ha majd elveszik tőlük, megtudják, mit jelent a sztrájkjog. A szervezkedés joga. A bértárgyalások joga és a kollektív szerződés. Akik most megtanulják majd, mi a különbség a kollektív érdekérvényesítés és a különalku között.
Amikor véget ért a háború, kiverték innen a német nácikat, Horthy és Szálasi pribékjeit, ott voltam minden szabad május elsején, de nem sokáig. Pár év múlva kötelező lett ünnepelni, de nem a „Munkások Napját”, hanem a munkások elnyomását! Soha többé nem mentem el. Melós voltam, megtehettem, tudtam, szaktársaimmal együtt, hogy a kalapácsot nem irigyli tőlünk senki sem.

1958. május 1.

1958. május 1.

Ma súlyosabb a helyzet, mert ma a kalapácsot is irigyli annak a kezéből, aki dolgozhat, az, aki csak a gyár körül őgyeleg.
Amikor nyolcvankilencben újra kisütött ránk a szabadág májusi napja, ha négykézláb kellett volna mennem, akkor is ott lettem volna az ünneplők között. És ott leszek, amíg élek. Dacból sem maradok otthon. Az biztos, hogy kötelező nem lesz többé soha, de hogy meddig engednek ünnepelni, nem tudjuk még.
Egyet tudunk. Nem kérdezzük meg! Nem kérünk engedélyt senkitől. Nem könyörgünk senkinek. Ha elveszik minden jogunkat, harcolni fogunk a jogainkért.
Hogy megünnepelhessük a munkások napját. Önmagunkat! A munkát és a kenyeret, a jövőnket és a szabadságunkat!

(Forrás: Munkások Újsága)