BESZÉLGETÉS FERBER KATALINNAL

Ferber professzor 1978-ban végzett a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen. Ezután 9 évig a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének tudományos munkatársa, majd a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetemen tanít. 1988-ban gazdaságtörténetből szerez PhD-t. A magyar rendszerváltást megelőző évet a kanadai Wilfrid Laurier Egyetem vendégprofesszoraként külföldről kíséri figyelemmel, de 1989 és 1991 között már az MKKE-en oktat összehasonlító gazdaságtant. Gazdasági és pénzügyi újságíróként szerez országos ismertséget: a HVG, majd a Világgazdaság publicistája. Két évet tölt el az Állami Számvevőszék közgazdászaként. 1993-tól kezdve véglegesen külföldre költözik: előbb a tokiói Hoszei Egyetemen, majd (1995-2000 között) a Tokiói Egyetemen vendégprofesszor, miközben a Sizuokai Művészeti és Kulturális Egyetem oktatója. Tíz éven át a japán Vaszeda Egyetem School of International Liberal Studies docense: ír, oktat, publikál, konferenciákon ad elő. A nemzetközi hírű tudóssal könyvének – „Az elárult Japán: út Fukusimáig” – megjelenése alkalmából beszélgettünk.

Bócsy Krisztián portréfelvétele
Bócsy Krisztián portréfelvétele

– Élete egyharmadát olyan országban töltötte, ahol a történeti hagyományok meghatározzák az emberek mindennapi viselkedését és gondolkodási sémáit. Mennyivel erősebb mostanában a komfortérzete Németországban, mint a Japánban töltött egyetemi oktatói évek alatt?
Ferber Katalin: – Tizenhét évig éltem abban az országban, ahol hazai, vagyis magyarországi kirekesztettségem, devianciáim, lázadásaim tartalmat és talán mindenki számára elfogadható formát nyertek. Japánban „indokoltan” voltam más, hiszen nem japán vagyok. Autonómiám, szellemi integritásom magától értetődővé vált. Japánban senkit sem érdekelt ezen kívül mondhatnám semmi. Ez segített nekem a legtöbbet. Az ott eltöltött több mint másfél évtized alatt váltam mélyen európaivá, az európai értékek tisztelőjévé és gyakorlójává. Természetesen sokféle választásom volt, hiszen mindannyiunknak mindig van lehetősége eldönteni, vajha idomulni, „beilleszkedni” szeretne a környezetébe, vagy inkább megérteni környezetét, megtanulni a mindennapi működőképességet, s egyáltalában, mindent megtanulni, ami a saját autonómiáját gazdagítja. Gyakori, s erre sok példát láttam, hogy egy számunkra idegen, azaz új környezetben görcsösen igyekszünk „megfelelni” sokszor teljesíthetetlen elvárásoknak. Ez Japánban talán gyakoribb és olykor parancsolóbb, mint másutt. Sok oka közül ennek talán az egyik, hogy a japán szocializáció mindenkit saját tevékenységeinek tökéletesítésére oktat, és olykor kényszerít is.
Nem hinném, hogy „történeti sémák” határoznák meg a mindennapi érintkezést, vagy a szemléletet a szigetországban. Reálisabb talán (legalábbis saját tapasztalataim szerint) azt mondanom, hogy az önmagához kíméletlen s másoktól hibátlan cselekvést elváró kényszerek erdejében bolyong egy újonnan érkező.
Nem a történeti hagyományok és szokások talán azok, melyek minderre kivétel nélkül mindenkit köteleznek. Sokkal inkább a történeti hagyományokra való álságos hivatkozás (különösen akkor ha egy idegenről van szó, aki ezeket nem ismeri) valamint a valódi hagyományok semmibe vétele az mely a mindennapokban is szinte azonnal szembetűnő.
2010 óta újra Európában élek, jelenleg Berlinben lakunk. Tizenhét éven át megtanultam sok dolog között az egyik legfontosabbat, hogy valóban európai ember vagyok, mindig is az voltam. A Japánban eltöltött éveim abban segítettek talán a legtöbbet, hogy ez tudatosuljon bennem, s meg se próbáljam ezt hárítani. Azt hiszem minden emigráció, különösen egy „másik” világba történő emigráció mely nagyon messze esik minden tekintetben mindattól, amiben felnőttünk, tükröt ad mindannyiunknak, melyben saját magunkat más megvilágításban láthatjuk. Egy másik értékrend ugyanis éppen sajátunkat erősítheti meg, vagy éppen söpörheti el, mint elfelejtendő múltat. Ez valóban egyéni választás kérdése.
Minden percét élvezem mindannak, amit a környezetem kínál, s amit én cserébe adhatok ennek a környezetnek, Berlinben.
– Egyszer azt nyilatkozta, hogy „Magyarországon soha nem fogok tudni megszabadulni a magammal cipelt hátrányos helyzetemtől.” Ma is igaznak érzi ezt a kijelentését?
FK: – Talán annak idején pontatlanul fogalmaztam. A hátrányos helyzet (esetemben többszörösen hátrányos helyzet) nem sokat számított. A nagyszüleim és szüleim ugyanazt a történelmet voltak kénytelenek elviselni és túlélni, mint sok millió ember Kelet-Európában. Tankként morzsolta szét mindenki életét, álmait és vágyait. Nem volt semmiféle távolság a „nagy” történelem és e kisemberek sorsa között. Így védekezni sem tudtak. Elszenvedték, ki jól, ki rosszabbul mindazt, ami megtörtént velük. Választásuk nemigen volt. Ennek én – a háborúk és forradalmak, határátrajzolások és csapatkivonások vagy épp bevonulások nélkül -, úgy lettem áldozata, hogy nem is értettem életem első négy évtizedében, miért váltam páriává saját környezetemben. Érthető tehát, hogy a számomra megmagyarázhatatlan kirekesztettség az autonómia és teljes függetlenség iránti vágyamat a szélsőségekig fokozta. Mindegy ma már, minek neveznek: egyetemi tanárnak, a szellem emberének -, az autonómiám és a függetlenségem elképzelhetetlen a kívülállásom nélkül. Azaz, nem hátrány ez ma már, hanem kiváltság.

Bócsy Krisztián felvétele
Bócsy Krisztián felvétele

„Egy elmaradott ország előnyös helyzetben van, mert tanulhat a fejlettektől és elkerülheti tévedéseiket” – írta Lev Davidovics Trockij. Németországi és japán perspektívából Magyarországra mennyire igaz ez az ironikusnak tűnő megállapítás?
FK: – A japán haladó szellemű szakképzett bürokraták és társadalomtudósok felismerték mindazt, ami ebben az állításban a legfontosabb, jóllehet, nem tudhattak még erről, hiszen Trockij jóval később az orosz forradalom után írta mindezt. Biztatásul, hogy lehetséges egy elmaradott országnak is utolérni és túlszárnyalni a fejlett nyugati országokat.
Meglehet a mai huszonegyedik századi európai optikából újraolvasva ez ironikus megállapításnak tűnik, de a legkevésbé sem az. A szelektív adaptáció Japán esetében ugyanis nem volt kevesebb, mint annak felismerése hogy mindent meg kell tanulni a nálánál fejlettebb országoktól, s a tévedéseket és hibákat is. Csak így, a fejlődés akarásához alázattal viszonyuló szemlélettel érte utol (s haladta meg) a szigetország sok tekintetben egy évszázad alatt a legfejlettebb országok többségét. Tavaly nyáron a Syllabux Kiadó gondozásában jelent meg „A siker ára”. (Tanulmányok a (másik) Japánról), amelyben e fejlődés buktatóit, kudarcait és sikereit elemzem.
– Könyveiből, tanulmányaiból, nyilatkozataiból egyértelműen kitűnik, hogy a jelenlegi magyarországi társadalmi folyamatokat retrográdnak, a makrogazdaságot és a pénzügyi szisztémát minden szempontból avíttnak tartja. Úgy fogalmazott, hogy az a legnagyobb baj, hogy „Magyarországon nem történik fejlődés a fejekben.” Milyen progresszív technikai, és gazdaságstratégiai megoldásokat javasolna a „Nemzeti Együttműködés” kormányának?
FK: – Nem tudok válaszolni a Magyarország jelenlegi gazdasági és pénzügyi helyzetét „javító” kérdésre. Egyrészt nem tartanám morálisan elfogadhatónak, hogy több mint két évtized emigráció után én okoskodjak, s javasoljak bármit is, ami esetleg javíthatná az ország jelenleg meglehetősen kétségbeejtő helyzetét. Másrészt távol áll tőlem (éppen a japán történelem ismerete miatt) bármiféle másolás helyeslése. Úgy látom, hogy mindaddig, amíg a társadalom kritikus tömege nem ismeri fel a jelenlegi rendszer egészének működésképtelenségét, és ezért zsákutcás megoldásait, addig semmiféle javaslat ezen nem változtathat.
– A közelmúltban jelent meg a legújabb könyve: Az elárult Japán: út Fukusimáig”. Mi izgatta ebben a témában?
Ferber Katalin: – Ezt  a munkámat április 23-án (a Nemzetközi Könyvfesztivál előtt egy nappal) jelenteti meg a Kalligram Kiadó. A férjem atomfizikus, hetvennyolc éves korában emigrált Berlinbe, a fukusimai hármas katasztrófa következtében, velem együtt. Úgy gondoltam, hogy a párhuzamos élettörténet (a férjemé és az enyém) a japán mindennapokban egészen 2011. március 11-ig – a katasztrófa bekövetkezéséig –, mindenképpen megírandó történet.
Ez természetesen a kisemberek történelme, hiszen a „nagy történelem” velünk is csupán megtörténik.
Mi sem tudjuk befolyásolni mindazt, ami milliókkal (s velünk) Japánban történt.
Abban bízom, hogy ez a könyv talán megérteti másokkal is, mikor van valódi választásunk, s mikor válik mindez illúzióvá.

 Az elárult Japán

Author: Varga Mihály

Stratégiai kommunikációs tanácsadó, a PR Herald – az első magyar public relations szakfolyóirat – alapító-főszerkesztője. 1983-ban kezdi pályafutását a Magyar Televízió Szegedi Stúdiójában, mint szerkesztő-rendező, majd ’85-től filmgyártásvezetőként dolgozik Budapesten. 1987-től a Magyar Tudományos Akadémia Kutatófilm-stúdiójánál produkciós menedzser. A rendszerváltás idején (illegális körülmények között) külpolitikai tudósításokat szervez, külföldi televíziós társaságoknak szállít dokumentumfilmeket és híranyagokat, a „Keleti Tömb” utolsó szocialista országainak végnapjairól. Több száz publicisztika, rádió- és lapinterjú szerzője és szerkesztője. Olyan szervezetek és vállalatok pr-tevékenységét segítette/segíti, mint az ORTT, a Magyar Államkincstár, a Szerencsejáték Zrt., a Nemzeti Szakképzési Intézet, a Magyar Villamos Művek Rt., a Levegő Munkacsoport, a Fogyatékos Személyek Esélyegyenlőségi Közalapítványa és a Workania. A pályájuk elején álló tehetséges emberek megszállott támogatója. Kapcsolat: varga.mihaly@prherald.hu

Vélemény, hozzászólás?