HAZUGSÁGOK, AVAGY AZ ETIKA HATÁRAI

„Az etnográfia: sajátosságukban szemlélt embercsoportok megfigyelése és elemzése; célja pedig: az egyes csoportok életét a lehető leghűségesebben rekonstruálni; míg az etnológia összehasonlító módszerrel használja fel az etnográfus szállította dokumentumokat”[1] – olvashatjuk Claude Lévi-Strauss meghatározásait. Ha ennél mélyebbre ássuk magunkat az antropológiai szakirodalomban, felfedezhetjük, hogy Clifford Geertz szerint „egy igazi etnográfusnak valójában az lenne a feladata, hogy kimenjen a terepre, visszajöjjön az ottani emberek életére vonatkozó információkkal, és tegye praktikus formában elérhetővé ezeket az információkat a tudóstársadalom számára…”[2]. Mindkét állítás mellé tehetnénk, s vehetnénk el belőle.

Nemcsak az etnológus, etnográfus feladatának meghatározása során kerülhetünk a „tapasztaltabbak” gondolatainak kereszttüzébe, hanem folyamatosan. Amíg antropológiai módszertant tanulunk, amikor „betolakodunk” egy közösség életébe, és amikor az összegyűjtött ismereteket próbáljuk átadni. E lépcsőfokokon való átjutás bizonyos nehézségeket hordoz. Helyzetünk könnyítése érdekében elmélyedünk a szakirodalomban. Fontos információk tömkelegével találjuk szembe magunkat, melyeket tanácsokként is felfoghatunk.
Mindezzel arra szerettem volna rávilágítani, hogy mennyire az antropológus személyétől függ az, hogy mit tapasztal. Ez már az iskolapadban elkezdődik. Mindenki ugyanazokat az ismereteket sajátítja el, de teljesen mást tart lényegesnek annak tartalmából, így a kutatása során is más szemszögből fogja látni és magyarázni a megszerzett információkat. Természetesen, mint minden tudomány esetében, úgy az antropológiában is vannak olyan vezérfonalak, melyek mentén érdemes elindulni. Egy ilyen úton vezetem az olvasót e tanulmányban egészen addig, amíg bele nem ütközök az általam legnehezebben áthidalhatónak tűnő etikai vonatkozású kérdésbe.

Bronislaw Malinowski, a terepmunka s a részvevő megfigyelés „ősatyjának” tanácsára, beköltözünk egy közösségbe célul tűzve ki működési mechanizmusának megértését. Zempléni András szavait idézve, ilyenkor soha nem felejthetjük el, hogy mi akarva akaratlanul, de „betolakodók” vagyunk. A betolakodás azonban titkolózást von maga után a közösség részéről. „Az a mód, ahogyan a kutató kezeli a neki címzett titkot, minden terepmunka alapvető módszertani meghatározója[3]. A titkolózás természetes velejárója az eseményeknek, mivel egy idegenben soha nem bízunk meg olyan szinten, és olyan rövid időintervallumon belül, mint egy ismerősben, főleg ha nem tudjuk mik is a szándékai. A kutatónak azonban valamiféleképpen át kell hidalnia ezeket az akadályokat, mivel munkája eredményessége megköveteli azt. Hiszen fel kell térképeznie az adott kultúra szimbolikus rendszereit melyen keresztül világképüket le lehet festeni. Még ha csak világképüket lehetne e jelrendszereken keresztül kontúrozni, de e szerint vannak leképezve a vallási és társadalmi rítusaik, mitologikus jelképeik, nyelvük és nem utolsó sorban ez szabja meg a társadalom tagjainak viselkedését is- hangsúlyozza Kunt Ernő „Az antropológia keresése[4] című tanulmányában.

Feltevődik azonban a kérdés, hogy ha a közösség titkolózik, vagyis elhallgat dolgokat az antropológus elől, akkor hogyan lesznek megfejthetőek a szimbólumok s azok hátterében elhelyezett eszmék.  Ha tüzetesen átolvassuk Zempléni András: „Hallgatni tudni- a tikokról és az etnológus mások életébe való betolakodásáról” című tanulmányát, akkor rájöhetünk, hogy az elhallgatás és az elmondás között leheletnyi a különbség. Először is vannak „rejtett titkok”[5], melyek köré sok esetben „kimutatott beavatási titkok”[6] csavarodnak. Tehát ha köznapi nyelvre fordítjuk, arra jutunk, hogy hiába tűnik a kutatónak úgy, hogy teljesen befogadták, s elmondtak neki egy féltve őrzött titkot a közösség tagjai, mert az a legtöbb esetben csak a kimutatott titkot jelenti.  Ami pedig maga után vonja, hogy nem jutott még a „zöldfülű”[7] antropológus birtokába az igazi titok. A rejtett titok belsejében azonban számos rejtett titok rejtőzhet, s bármennyire is úgy tűnik, hogy elérjük a legbelső magját, az elhallgatott dolgot, igazából soha nem tudhatjuk meg mikor kapunk reális, igaz választ az idegen kultúra képviselőitől.

Tehát nem csak a „betolakodás művészetét”[8] gyakorló személy füllent néha az „idegeneknek” otthon hagyott életéről (természetesen, csak ha az igazság megosztása romboló hatású lenne a kutatás kimenetelét tekintve), hanem a befogadó közösség is. Nos ezek után feltehetjük a kérdést, miféle kapcsolat alakul ki e tömérdek elhallgatott, füllentett dolog után a közösség s az őket kutató személy között?! Mennyire etikus ez mindkét fél részéről s hol húzódnak az el nem mondás és a hazugság határai?! Erre eddig még talán senki nem tudta megmondani a választ. Azonban Zempléni András leszögezi: „nincs olyan etnográfus, aki ki tudná vonni magát az őt célzó sorozatos titkok hatása alól[9].

A közösség szempontját azért lehet megérteni, mert senki nem hívta az antropológust, hogy vegyen részt a mindennapi életükbe, s ha mégis ott él velük, akkor vállalja a következményeket. Azonban az antropológus próbál elvegyülni egy idegen nép körében s ráadásul, ha megkérdezik, hogy például mennyit keres e munkával, akkor (egyes esetekben) „hazudnia kell” (ha használhatok ilyen sarkalatos kifejezést). Tehát csak a munkáját végzi, de ha úgy vesszük, ő generálja magának a kínos szituációkat azzal, hogy a bizalmukba akar férkőzni, ami magánéleti kérdések feszegetését is maga után vonja. Tehát etikus-e az antropológus részéről a dolgok más színben való feltüntetése? Ha igen, akkor mekkorát füllenthetünk?
A kutatónak, nem csak akkor „szükséges” füllentenie, ha saját magáról van szó, hanem akkor is, amikor olyan külső személyek hozzászólásait kell megmásítania, melyek a szóban forgó közösség tagjainak viselkedését valamiféle módon befolyásolnák. A jobb megértést szolgálva álljon itt egy saját tapasztalat.
Első „terepmunkám” során (amit inkább próbálkozásnak neveznék) sötétebb bőrű fiatalemberekkel kellett kapcsolatot teremtenem. Számomra ez nem jelentett akadályt, kis habozás után szóba is elegyedtem a közösségük egyik tagjával. Saját céljaimat s személyemet érintő hazugságokra nem volt szükség (lévén ez egy rövid terepmunka volt, ha valamely technikához kellene hasonlítanom, akkor a Hoppál Mihály féle „mélyfúrás jellegű tudásszerzés”[10] jutna először eszembe, de talán ez sem megfelelő a helyzet jellemzésére, mivel ez esetben nem a kutató ment „terepre”, hanem a „terep” jött a kutatóhoz), azonban olyan helyzetbe kerültem, hogy „információ megmásításra akadt kereslet”[11]. Amikor a tanulmányozott közösség egyik tagjával a kommunikáció legmélyebb bugyrait kezdtük érinteni, egy harmadik személy, egy idegen tolakodott be a mi jól kialakított személyes terünkbe. Proxemikát[12] és illemet nem tisztelve, odasúgta nekem, hogy igazán nem kellene szóba elegyednem ilyen sötét bőrű fiatalemberekkel (természetesen ez az én fordításom, ő nem volt ilyen tapintatos), mert nekik csakis rossz szándékaik vannak és én is csak veszélybe sodrom magam, ha nem hagyok fel a beszélgetéssel. Több rasszista megjegyzést nem tűrve eltanácsoltam a fiatalembert.  Mindez a „kutatásom célpontjának”[13] a füle hallatára történt, egy általa nem ismert nyelven, így csak az arcmimikámból olvashatta le, hogy valami nagyon rossz „hírt” kaptam. Természetesen rögtön rá is kérdezett a dologra, mire én rezzenéstelen arccal a szemébe hazudtam. Tudtam, az igazat semmiféleképpen nem mondhatom el, nem csak mert sértő, hanem, mert nem szerettem volna, ha bandaháború kaliberű verekedés vagy akár csak összeszólalkozás tört volna ki.
Újra feltenném a kérdést, hol húzódnak a hazugság etikai határai? Mi a megengedett és mi elítélendő hazugság az antropológus részéről?
E kérdésekre keresvén a választ rábukkantam „Az utcasarki társadalom”[14] című műre, melyben William Foot Whyte azt hangsúlyozza, mennyire fontos a kutató munkájának gördülékenysége szempontjából, hogy milyen képet alkotnak róla a „befogadók”. A közösségnek szüksége van arra, hogy a kutató elmondja milyen céllal érkezett közéjük, annak érdekében, hogy képesek legyenek elhelyezni őt a saját értékrendszerük szerinti kategóriáik egyikébe.
W. F. Whyte-ról a Cornville-i szegénynegyed lakói például elhíresztelték, hogy könyvet fog írni a negyedről, még mielőtt ő bármit is a tudomásukra hozott volna. Zempléni Andrást az északközép Elefántcsontpart-i nafarák pedig visszajáró halottként tartották számon. Ezáltal mindkét antropológus a „jó ember” kategóriájába volt besorolva, azonban feltenném a kérdést: ha a kutatót az alapján jellemzik és helyezik el saját gondolati síkjukon, amiket mond magáról, s amiket tesz, akkor mi történik abban az esetben, ha a fentebb már említett okokból kisebb hazugságokra kényszerül?! A hazugságai által, pedig egy teljesen más csoportba kerül, mint amilyenbe akkor került volna, ha nem élt volna a füllentés védekező fegyverével?
Nos e két probléma összefonódásából keletkező harmadikat a kutató érdekében áll megoldani, mivel ez nagyban meghatározza munkája sikerességét. „Ha rendes embernek tartottak, kutatómunkámat is elfogadták, ha valami bajuk volt velem, akkor hiába is próbáltam volna meggyőzni őket, hogy a könyv megírása milyen jó ötlet”[15]– osztja meg velünk W. F. Whyte. Az ő esetében nem olvashattunk semmiféle kényszerből elkövetett „torzításról”[16], így pozitív képet alkottak róla s szándéka is jó felhangot kapott.
A kép alkotásához, a kutató elmondásain kívül még tettei is hozzájárulnak. Azt pedig, hogy hogyan viselkedik, saját kultúráján belüli szocializációja, neme, életkora, addigi élettapasztalata (nem összetévesztendő a kor kategóriájával) és még sok más tényező határozza meg. Felmerül ez esetben a kérdés, hogy egyenlő esélyekkel indul-e neki pályájának minden antropológus növendék?!  A kutatott közösségtől függ természetesen a befogadási folyamat könnyedségének foka. W. F. Whyte-nak nem akadtak csak apró problémái, mivel fiatal férfi volt a férfiak bandájában. Bár a középosztálybelieket képviselte a szegénynegyedben, de aránylag hamar beleolvadt a „tömegbe”. Ha egy fiatal nő szeretett volna a Cornville-i szervezett bűnözés társadalmi struktúrájáról írni, akkor feltehetőleg nem járt volna olyan sikerrel, mint bármely férfi társa. Hisz a befogadás, a bizalom előfeltételei a jó információszerzésnek, és ha már itt tartunk, akkor a társadalmi titkok mihamarabbi megosztásának is.
Visszatérve a már említett kutatásomra, nem befolyásolja-e a kényszerű hazugság faktorának felbukkanását az „indító tőkém”[17]?! A „jó szándékú”, figyelmeztető úriember tényleg rasszista nézeteinek megvallása céljából jött-e oda hozzám, vagy csak azért, mert egy lány voltam a tömegből, aki esetleg neki szemet szúrt?! Ha átgondoljuk e helyzetet és visszacsatolunk, akkor arra az eredményre juthatunk, hogy az etikai problémák megjelenését az antropológus „kezdő tőkéje” (lásd indító tőke) nagyban befolyásolja. Ez ellen, pedig nincs mit tenni, hisz megmásíthatatlan dolgokról van szó, amiből egyenesen következik, hogy az etikátlan cselekedetek is megmásíthatatlanok, elkerülhetetlenek lesznek. E gondolatot kérdésként is megfogalmazhatnám, de mivel egy matematikai egyenlet végeredményét sem szokták megkérdőjelezni, így én sem cselekedhetek másképp.

Zárszóként szintén e kutatás során megtörtént érdekes, kérdéseket felvető esetet írok most le. A kutatás során két csoporttal kellett foglalkoznunk, melyek között kulturális ellentét feszült. Bár az együtt töltött néhány nap alatt nem mutatták ki, de az ellentét izzása nem hagyott alább. Mint kezdő antropológusoknak az volt a feladatunk, hogy a közöttük kialakult bonyodalomról tudjunk meg minél többet. „Munkám”[18] nehézségeit azonban csak fokozták a történések. Amikor az egyik kultúra képviselőjének próbáltam a bizalmába férkőzni, a másik kultúra képviselői kíváncsian, s egyben kicsit megvetően néztek rám. Pár órával később, amikor éppen nem voltan senkivel „kódoló-dekódoló”[19] viszonyban, akitől addig csak furcsálló tekinteteket kaptam, most összeszedte a bátorságát s odajött hozzám. Kezdeményezésének célja az volt, hogy megossza velem, nagyon is rosszul teszem, ha bármit elhiszek annak a személynek, akivel addig beszéltem (ellentétes kultúra képviselője). Miután türelmesen végighallgattam mondanivalóját, továbbálltam s „jó” antropológushoz méltóan levontam a következtetést: a két kultúra képviselője tényleg egymás ellen beszél, méghozzá rajtam keresztül. Nem is kell keresni az információkat, hisz házhoz jönnek. Azután, a következő percekben beugrott, ez lehet, hogy nem is az ellentétről tesz tanúbizonyságot, hanem egyszerűen csak az bőszítette őt (aki figyelmeztetett engem a másik megbízhatatlanságára), hogy nem az ő csoportjukkal beszél az antropológus. Mivel nekik nem számít, hogy kezdő a kutató, avagy sem. Megvan a kutató növendékstátusza s így presztízsnövelő értékkel bír.
Ez esetben az is közrejátszhatott, hogy a női nemet képviseltem a fiatalemberek csoportjai között s így megint visszakanyarodunk a „kezdő tőke” és a közösség tényferdítésének problémaköréhez. Megállapíthatjuk, hogy eme átvitt értelemben használt tőke csak annyiban különbözik a közgazdasági értelemben használt tőkétől, hogy ehhez hozzátenni lehet, de elvenni belőle nem. Hiszen az, hogy milyen életkorban vagyok, melyik nemet képviselem, vagy hogyan szocializálódtam, már mind múlt idejű (életkor esetében jelen), megtörtént dolgok, változásra nem képesek. Nem beszélve arról, hogy az én „kezdő tőkém” képes befolyásolni a közösség titkolózását, avagy füllentéseit is, ami által én félrevezetődöm. Ebből a szempontból ki lehet-e védeni a tanulmányozott csoport hazugságait?!
A következtetést keresve rájöttem, hogy sem az elolvasott antropológiai művek alapján, sem pedig eddigi (bár szegényes) saját tapasztalataim alapján nem tudnám pontosan megválaszolni a fentebb felmerülő kérdéseket.

Munkámban leginkább azt szerettem volna megfejteni, mikor etikus a hazugság úgy az antropológus, mint a nagyító alá vett közösség részéről. Egyetlen dolog, amire rájöttem: a kutató „kezdő tőkéje” olyan helyzeteket teremthet, amelyeket nehéz etikusan megoldani. Bár nézőpont kérdése, hogy kinek mi etikus, de az igazság megmásítása semmilyen oldalról nem az. Tehát ha a felajánlott nem helyes utak közül mi a lehető leghelyesebbet akarjuk választani, akkor a tarsolyunkban lévő tulajdonságokkal („tőke”) meg kell tanulnunk bánni, főleg ha ennyire befolyásolják a munkánkat. Elsősorban észre kell vennünk, hogy mikor van hatással e „tőke” a történésekre már olyannyira, hogy az az igazság torzítását idézi elő. Másodsorban, ha lehet, előnyünkre kell fordítanunk tartalmát.

Ahogyan Clifford Geertz is írja „az etnográfiai leírásoknak erősen a szituációhoz kötött természete – ez az etnográfus, ebben az időben, ezen a helyen, ezekkel az informátorokkal, ilyen elkötelezettségekkel, ilyen és ilyen tapasztalatokkal, egy kultúra képviselőjeként, egy bizonyos osztály tagjaként – az írás nagyobb részének egy meglehetősen  <<ha nem tetszik, hagyd ott>> jelleget ad” – tehát hiába várunk ugyanolyan leírást egy kultúráról más-más antropológus tollából, amíg a tőke nem azonos (ami kijelenthetjük lehetetlen), addig a kutatási eredmények sem egyeznek majd.

Lábjegyzet

[1] Claude Lévi-Strauss (2001): Strukturális antropológia I., Osiris kiadó Budapest, pp.14
[2] Geertz, Clifford (1994): Jelen lenni: Az antropológia és az írás helyszíne In.  Az értelmezés hatalma. Budapest, Századvég Kiadó, pp. 397
[3] Zempléni András (2000): Hallgatni tudni. A titokról és az etnológus mások életébe való betolakodásáról. Tabula 3(2) 181-214, pp. 181
[4] Kunt Ernő (1993): Az antropológia keresése.(111-133) In: Kunt Ernő – Szarvas Zsuzsa (szerk.) A komplex kultúrakutatás dilemmái a mai Magyarországon: az antropológiai megközelítés esélyei. Miskolci Egyetem, Kulturális és Vizuális Antropológiai Tanszék,Miskolc
[5] rejtett titok- „elválsztott és félretett tartalom vagy szubsztancia”- írja Zempléni András a már említett művében (pp. 182), tehát maga az el nem mondott igazság tartozik e kategóriába
[6] „kimutatott beavatási titok”- újra Zempléni András kifejezésével élve (pp.199) a rejtett titok megosztását kivédve olyan kitalációk melyeket azért hoz létre a közösség, hogy az igazi titkokra ne derüljön fény, szinte „hazugságnak” is nevezhetnénk, mivel nem reális dolgokat takar.
[7] Barley, Nigel kifejezése In. Egy zöldfülű antropológus kalandjai. Feljegyzések a sárkunyhóból.(2006) Budapest, Typotex
[8] Zempléni András kifejezése In: Hallgatni tudni. A titokról és az etnológus mások életébe való betolakodásáról. (2000) Tabula 3(2) 181-214, pp.203
[9] Zempléni András (2000): Hallgatni tudni. A titokról és az etnológus mások életébe való betolakodásáról. Tabula 3(2) 181-214, pp. 203
[10] Hoppál Mihály (2008) : Jegyzetek a terepmunkáról: módszer és technika (321-335) pp.321 In: Kézi Nagy Géza (szerk.) A magyar kulturális antropológia története. Nyitott Könyvműhely, Budapest
[11] -hazudnom kellett
[12] -térhasználat, mely kultúránként különbözik és talán személyenként is eltérést mutathat
[13]  -a fiatalember akivel beszélgettem, mindaddig amíg oda nem „tolakodott a tanácsadó” másik fiatalember
[14] Foot White, William (1999): Utcasarki társadalom , Új Mandátum, Budapest,
[15] Foot White, William (1999): Utcasarki társadalom , Új Mandátum, Budapest, (327-408) pp.349
[16] -hazugság
[17] „indító” vagy „kezdő tőkének” nevezem dolgozatomban azokat a tulajdonságokat, melyeket egy antropológus sem tud levetkőzni, mivel ezek szorosan hozzá tartoznak, például neme, életkora, szocializációja melyeket megmásítani ne lehet
[18] -a kutatási próbálkozást még nem nevezném teljes mértékben munkának
[19] „kódoló-dekódoló viszony”- a kommunikáció során fellépő adok-veszek viszony, információcsere

Author: Sipos Lilla

Vélemény, hozzászólás?